Töredékek Kazincbarcika kulturális krónikájából

szabados_jozsefTavaly, az év végén emlékeztek meg a művelődési központ dolgozói arról az 1969. december 13-ai napról, amikor ünnepélyes keretek között megkezdte működését városunk legnagyobb kulturális intézménye, az Egressy Béni Művelődési Központ és Könyvtár. Tevékenységéről a Barcikai Históriás 1994-ben, a létesítmény fennállásának 25. évfordulója alkalmából részletesen beszámolt. Most, a 30. évforduló kapcsán a tavalyi ünnepi megemlékezésen elhangzott beszédekből idézzük fel a ház történetének főbb állomásait, továbbá az egyik volt dolgozójának, Szabados Józsefnek Az Egressy Béni Művelődési Központ „életrajza” Kazincbarcika kulturális krónikájával című munkájából városunk 1969 előtti kulturális életéről adunk közre részleteket. Előbb azonban ismerkedjünk meg a szerzővel, városunk kulturális életének egykori „nagy öregjével”.

Szabados József 1910-ben Sajószentpéteren született, és 1930-ban a miskolci Református Főgimnáziumban érettségizett. Utána – amint önéletrajzában írja – hat évig közigazgatási ínségmunkásként dolgozott. 1939-ben lett katona, s 1942-ben a keleti frontra vezénylik, majd 1945-ben nyugati hadifogságba kerül. Innét 1946-ban tér haza, és Sajószentpéteren a bányánál áll munkába. 1953-tól Berentén az erőmű építkezésén dolgozik mint anyagkezelő, majd diszpécser, később pedig dekoratőr. Egészségügyi okokból munkahelyet kell változtatnia, s így lesz 1964-ben, 54 évesen a felsőbarcikai kultúrház főhivatású vezetője. De már jóval korábbi időre tehető kapcsolata a kultúrával:

1947-től 1952-ig Sajószentpéteren népművelési ügyvezető, könyvtáros, színjátszó-szervező és rendező.

1954–56-ban Berentén tagja a kultúrbrigádnak,

1957–59-ben az erőmű berentei kultúrházának első tiszteletdíjas vezetője és a ház művészeti együttesének tagja, s mellesleg 1956 után részt vesz Berente sportéletének újjászervezésében és alapító tagja a KMTK-nak (Kazincbarcikai Munkás Testedző Kör),

1959 után irodalmi színpadot és eszperantócsoportot szervez, irányít, s részt vesz az MSZBT (Magyar–Szovjet Baráti Társaság) munkájában is,

1967-től Kazincbarcika ó- és újvárosi egyesített kulturális intézményének a vezetője, és

1969-től az Egressy Béni Művelődési Központ és Könyvtár népművelési előadója.

1970 júniusában nyugdíjazzák, de fél műszakos kisegítőként továbbra is dolgozik a művelődési házban 1975-ig, amikor végleg kilép a ház állományából, de – írja – nem a közművelődésből. Ekkor írja meg Kazincbarcika kulturális krónikáját és a herbolyai bányászkultúrház történetét. Szintén ekkor készít esettanulmányt Ladányi Mihály költő vándoréveiről és kazincbarcikai tartózkodásáról.

Előrehaladott kora és egyre romló egészségi állapota miatt már nehezebb számára a munka. Kénytelen abbahagyni városunk kultúrtörténetének írását. Ágynak dől, és rövid ideig tartó kórházi kezelés után 1991. április 30-án, 81 éves korában jobblétre szenderül.

Szabados József gazdag kulturális örökséget hagyományozott városunkra. Ebből merít a Barcikai Históriás, amikor részleteket ad közre a bevezetőben említett munkájából.

* * *

Az Egressy Béni Művelődési Központ „életrajza” Kazincbarcika kulturális krónikájával
(Részletek Szabados József munkájából)

A szerző városunk kulturális életének krónikáját jóval a honfoglalás előtti időktől kezdi: „A táj legrégibb, a kultúra létezését bizonyító leletei a városépítés földmunkát végző gépei nyomán kerültek felszínre. A 4000 év előtti edénymaradványokat, az ún. Pilinyi-kultúra idejéből való bronzdíszeket és vasból való eszközöket már joggal nyilváníthatjuk a korai kézművesség és díszítőművészet képviselőinek.”

„A népvándorlás és a honfoglalás idejéből más emlékek – ha voltak is – szétszóródhattak, vagy a táj más mélységeiben várják – véletlen vagy módszeres – feltárásukat. (A szerkesztő megjegyzése: Wolf Mária régész szintén jelen kiadványunkban közölt írásában olvashatunk a honfoglalás idejéből származó tárgyi emlékekről.)

A tatárjárás idejéből nem maradt kulturális emlék. „A török hódoltsági időben alakultak meg az egyházi központok, így – a katolikus mellett – a kazinci eklézsia, a Kálvin-hitűek református gyülekezete, 1756-ban. Ebben a korban a gyermekek oktatása a papok, prédikátorok kezében volt… Kazincon is… ezekből az ún. ’fárai’ iskolákból saját tanítóval bíró önálló iskolák fejlődtek, amelyekben az íráson, olvasáson kívül egy kevés latin
A XVII–XVIII. században a művelődési viszonyok változatlanul egyházi irányítás alatt voltak. „Az alsóbbrendű nép kulturális életszintjéről világos és szomorú képet adnak az urbáriumok… A felvilágosodás, a polgárosodás, ha kismértékben is, de éreztette hatását… Barcika és Kazinc birtokosai azonban – mintha csak gátat akartak volna emelni a felvilágosodás szellemének – felekezeti gyűlöletet szítottak. Ez odáig fajult, hogy már nemcsak a különböző vallásúak, de külön a két helység református hívei között is felizzott a kölcsönös gyűlölködés, aminek a vége az lett, hogy Barcika elszakadt az addig közös kazinci egyháztól, és 1793-tól önálló eklézsia lett. Ez idő alatt még a szerény igényű oktatás-művelődés is háttérbe szorult.”

Megemlíti a szerző, hogy Barcika első lelkipásztora Emődy Dániel volt, aki a tanítói állást is vállalta. Kazincon ezt Egressy Galambos Pál, Egressy Béni atyja tette, de a puritán erkölcsű, szókimondó szegénypárti lelkésznek a földesurasággal gyűlt meg a baja, s emiatt 1816-ban Kazincról a család Sajókápolnára költözött. A szerző a XIX. század második felének kulturális emlékeit feltáratlannak tartja. Viszont a felszabadulást megelőző negyedszázadnyi időből már több a kulturális vonatkozású, főleg szájhagyomány, de akad egy-két írásos emlék is. Ezek révén tudjuk, hogy a két községben külön gócpontok körül kialakultak az öntevékeny művelődés, a kulturális élet némely formái, mint az arany- és ezüstkalászos mezőgazdaképző szaktanfolyam, analfabétakurzus, a művelődési tevékenység kis együttesei: felnőtt színjátszó csoport, vegyes kórus, fúvószenekar Sajókazincon, színjátszó csoport Barcikán. Ebben az időben Berentén egyházi jellegű kórus, Herbolyán kis létszámú bányász-fúvószenekar működött az 1921-ben megépült kultúrházban, amely azonban inkább volt külön-külön tiszti, illetve altiszti klub mellett ünnepi alkalmak, üzemi összejövetelek helye, mint a közművelődés otthona.

Megemlíti a szerző azt is, hogy a ’40-es évek elején telepedett le Barcikán Perjési Zoltán tanár és Herbolyán Baranyi István, egy vándor színtársulat volt igazgatója, akik a műkedvelő színjátszás révén már akkor is, de főleg a felszabadulást követő években fellendítették a helyi kulturális életet.

* * *

Kulturális élet a „hőskor”-ban

A gazdasági vérkeringés megindítása, az első tervidőszak, a politikai harcok kis tükörképei voltak az országosnak helyben is. A szerző szerint „Volt itt is ’romeltakarítás’, ’helyreállítás’, ’beindítás’ – kívül-belül egyaránt. Ennek szolgálatába szegődtek a ’40-es évek végén a népnevelők agitációs útjaira brigádba szervezett ’kultúrmunkások’…”

Ezekből mint egy-egy kis törzsből fejlődtek ki később a barcikai kiserőműnél és Herbolyán a megyeszerte ismert színjátszó együttesek és kísérő zenekaraik. Ez az időszak volt az ő ’virágkoruk’. Ezek a törzsek később is együtt maradtak, tevékenységüket nem befolyásolta az 1950–51-ben beindult városépítés sem, mivel a peremterületeken volt a bázisuk. Sajókazincon is újjáalakult a színjátszó együttes és működött egy kis mozi, de olvasókörről, könyvtárról nincs semmiféle emlék. Kiskönyvtárak – szakszervezeti állományú letéti formában – a nagy építkezéseken, később a beinduló üzemeknél voltak. „A városépítés kezdeti idején a könyv útján való kulturálódás a provizórikusan létesített Építők Kultúrháza közvetítésével történt.

A Borsod Néptáncegyüttes alapító tagjai

A Borsod Néptáncegyüttes alapító tagjai

Ezekről a korabeli ’kombinátok’-ról külön ír a szerző, mivel „…együttesen szolgáltak – elsõsorban – étkezési helyül, gyűlések, összejövetelek, és csak harmadsorban kulturális célokat, főleg egy-egy idegen együttes előadásához… A legelső ilyen jellegű épület az erőmű építkezésén, Berentén készült. Ez valóban nagy hodály volt, amit fűteni sem lehetett rendesen. Emiatt csak kevés vendéget fogadhatott, de téli időben azt sem. Könyvkölcsönzés is az szb-irodáról történt”. Ezt az építményt az építők elvonulása után 1957-ben bontották le.

Később a ’befagyasztott’ nagyberuházás, a kokszoló (szintén Berentén) területén volt hasonló épület, de annak működéséről nincs semmi adat. A szénosztályozó területén épült irodaházban – az eddigiekhez hasonló összetett rendeltetéssel – már végleges kivitelben kapott helyet a kultúrterem. A Borsodi Vegyi Kombinát telepén, a műút és a bekötő út sarkán volt az 1952-ben odatelepített felvonulási épületek egyikében a Vörös Csillag Kultúrotthon. Eleinte az építők, később a Vegyipari Szakszervezet helyi bizottságának irányítása alatt működött. Ennek már élénkebb volt a tevékenysége és a ’forgalma’. Az épület alkalmas volt más művelődési formák céljára, de azért itt is az öntevékeny művészeti csoportok működtetése volt előtérben. A kezdeti színjátszás mellett a legtöbb sikert a mindössze három éven át működött néptánccsoport aratta. Az épülő város területén – a mai áruház helyén – 1953-ra elkészült az Építők Kultúrháza.

Ennek már Lovászi Albert személyében kinevezéssel, függetlenített státusban kultúrigazgatója volt. Itt már rendszeres volt a keskenyfilm-vetítés, a könyvkölcsönzés, nagyobbrészt itt zajlott a helyi és a vendég művészegyüttesek bemutatója. Szerepeltek itt a miskolci színház művészei, s az akkor virágkorát élt sajószentpéteri bányász-színjátszó együttes 1953-ban az építők napján itt mutatta be a Luxemburg grófja című operettet. Az épületet 1956 után a futballpálya építése miatt elbontották.

A hajdani Kerékkötõ együttes   Fotó: Szathmáry-Király Ádámné

A hajdani Kerékkötõ együttes Fotó: Szathmáry-Király Ádámné

A városfejlődés művelődési tükörképe

cím alatt Szabados József Kazincbarcika közművelődésének alakulását a város építésének megkezdésétől 1969-ig, az Egressy Béni Művelődési Központ és Könyvtár megnyitásáig követi nyomon. Ezen időszak kulturális fejlődésének megrajzolásánál a Kazincbarcikát jellemző alábbi sajátosságokat veszi figyelembe: 1. A város gyors fejlődésével a lakosság száma is ugrásszerűen növekszik. 2. A növekmény többségét az ország különböző vidékeiről bevándorlók teszik ki. 3. Az új lakók más-más szokásokat, egyéni és közösségi magatartást hoztak magukkal. 4. Nagyfokú a lakók iskolázottság szerinti differenciáltsága, amivel mind az oktató-nevelő munkánál, mind pedig a népművelési tevékenységnél számolni kell. 5. A városépítés kezdetén az üzemek és a lakóházak építésétől elmaradt az oktatási és a kulturális intézmények építésének üteme.

A városépítés kezdetén a művelődés intézményeit tekintve elsőként iskolák létesültek. A legelső általános iskola az Újvárosi volt, amely 1954-ben épült, s amelyben nem csak iskolai oktatás volt az első időben, hanem párt- és tanácsi rendezvényeknek, filmvetítésnek és más kulturális eseménynek is otthona volt. Egymás után épültek az újabb és újabb általános iskolák, majd Berentéről a gimnázium is beköltözik a városban épült új iskolába (Ságvári Endre Gimnázium, 1966). Ugyancsak felépül az Irinyi János Vegyipari Technikum és két – építő-, illetve vegyipari – tanulóintézet.

Fedett, végleges létesítmény híján a szórakoztatva művelődés számára – de csak nyári alkalmakra – a városban 1954-ben létesített szabadtéri színpad szolgált a Béke mozi épülete mögött, a toronyházak helyén.

1957-ben ugyan elkészült a város kutúrháza, a mai Béke mozi épülete, de nem szolgálhatta hiánytalanul a kultúrát, mivel az emeleti részén más alkalmas hely híján a városi párt- és KISZ-szervek működtek. A népművelés számára csak a moziterem és a színpad a mögötte lévő öltözőkkel állt rendelkezésre. A nagy létszámú néptánccsoport az egyik általános iskola tornatermében próbázott.

Ilyen körülmények között is mozgalmas volt a város kulturális élete.

Az újvárosival egy időben kezdett működni Berentén a Borsodi Hőerőmű Vállalat beruházásában épített kultúrház, amelyet október 7-én a vállalat dolgozóiból erre az alkalomra verbuvált kis kollektíva esztrádműsorával nyitottak meg. 1956 után a színjátszás itt fogant „másodvirágzásba”, és innen indult, lendült mozgásba a hagyományos – műkedvelő – gyökerekből táplált ágazatai révén a népművelés a város felé, ahol ekkor kezdte el működését a tanács népművelési felügyelője Szabó Elemér zenetanár-pedagógus személyében. Az ő hozzáértő közreműködése eredményezte azt, hogy az 1956-ban megszakadt iskolán kívüli művelődés régebbi maradványait és az újként jelentkező hajtásokat felderítve mozgásba jött a város területén a kulturális élet „új hulláma”. Az irány és a terjeszkedési felület, valamint az állami és a szakszervezeti irányítás egységesítésére való törekvés jelentette az újat, de – jegyzi meg a szerző – nem a népművelési felügyelőn múlott a „kétpólusú áramkör egyenirányúsítása”.

A ’60-as évek kezdetére esik a Pedagógus Klub létrejötte és mintegy tíz évig tartó eredményes mûködése. A klub jelentős programokat valósított meg, és otthont adott a később alakult városi pedagógus-énekkarnak is. Közben, 1964-ben az Óváros (Felsõbarcika) 1960-ban épült művelődési otthonába függetlenített vezető került a szerző, Szabados József személyében. 1967-ben összevonták az új- és az óvárosi művelődési ház irányítását. Viszont az üzemi művelődési házak, és ekkor már az időközben a BVK elkészült Radnóti Miklós Művelődési Háza is, szakszervezeti irányítás alatt maradt.

A városi művelődési intézmények működését jellemző néhány jelentős rendezvény a ’60-as évekből:

1964: Kazincbarcika várossá nyilvánításának 10. évfordulós rendezvényei, s ezek sorában április 21-én, Egressy Béni születésének 150. évfordulóján emléktábla elhelyezése és emlékműsor;

1966: a televízió szocialista városok vetélkedője című műsorában Kazincbarcika és Várpalota vetélkedőjének közvetítése és gyermekrajz-kiállítás;

1965: a testvérvárosi kapcsolatok keretében a bolgár Dimitrovgrád képviselőinek első ízben tett látogatása alkalmából rendezett műsoros fogadó ünnepség, továbbá 1964–66-ban évente egy-egy hetes nyári nemzetközi eszperantó találkozó, iparági napok, kulturális szemlék, neves hazai és külföldi művészegyüttesek bemutatkozása, színházi előadások, termékkiállítások, hobbigyűjtemény- és madárbemutatók stb.

Ebben az időben változás történt a népművelés irányításában is. A tanács művelődési osztályán Dékány Mihályt Kerekes László követte mint osztályvezető, az iskolaigazgatóvá kinevezett Szabó Elemért pedig népművelési felügyelőként Agárdy Károly festőművész-rajztanár, a már adminisztrációs teendőkkel is egyre terheltebb poszton. Nehéz birkózás volt az egyre sűrűsödő kulturális események, feladatok közben irányítónak és végrehajtónak egyaránt.

Ilyen volt a helyzet 1969 őszén, a központi intézmény beindulása előtt.

Szabados József írásának ezt a részét így fejezi be:

Itt pedig lezáródnak a múltba néző, családfa-ismertető krónikás sorok, helyet adva a nagyreményű újszülött életrajzának.


Egy adalék Bene János, a Sajó-híd történeténél idézett munkájából:

„1888 decemberében a kazinci református egyház kebelében Református Dal- és Olvasóegylet alakult 17 taggal. A 19 pontos alapszabály 2. pontja szerint a cél: ’…a tagoknak önművelődése, összhangzatos éneklés által az ev.ref. egyházunkban előforduló ünnepélyes és gyászos alkalmaknál való szereplésével azok méltóságát emelni.’ Tag lehet minden 15. évét betöltött ’hangképes’ egyházközségi tag, aki az évi egy korona tagsági díjat befizette. A tagság elnököt, pénztárnokot választ, a ’hangvezér’ a tanító, aki egyben a jegyzői tisztet is betölti. 4 protocantort is választanak, akik az elnökkel és az énekvezérrel és énekkar nevében intézkednek és határoznak. A próbákat, a daltanulást kedd és szombat esténként 6–8 óra között tartották az iskolában. A tagok kötelessége volt a pontos megjelenés, az igazolatlan mulasztás pénzbírsággal járt. Ezen kívül minden tag ’köteles magát hangjegytárral ellátni és abban az énekvezér által kiadott darabokat azonnal lekottázni.’ Az iskolában a jó és szép rend, a békesség, komolyság, pontosság és engedelmesség a tagok elengedhetetlen kötelessége volt. Elhatározták azt is, hogy az egylet alaptőkéjének és bevételének (bevételek a gyászszertartásokon, ünnepségeken való fellépésekből származnak) egyharmadát a könyvtár fejlesztésére fordítják. A könyvtárosi tisztet is a tanító töltötte be. A tanulási, gyakorlási idő a mezőgazdasági munkaszünetre esett, tehát novembertől József napig tartott. A József nap utáni vasárnap tartották ugyanis a számadó gyûlést és zárták le a tanulási idõt.

1888 decemberében az egylet pénztárosává Kuttor Györgyöt, protocantorokká Czövek Istvánt, Török Andrást, Kőrincz Ádámot és Bende Györgyöt választották. Az elnök a lelkész, az énekvezér, jegyző és könyvtáros a tanító, Gőz Ferenc lett. Egy év múlva tíz taggal gyarapodott az énekkar.

1907 februárjában az egyesület újjászerveződik, most már csak Református Énekkar néven, alapszabálya megegyezik az előbbiével, annyi eltéréssel, hogy az énekkar bevételeit templomi orgona beszerzésére szánja, s a bevételei gyarapítására mulatságokat is rendez belépti díjjal, ahol világi darabokat is előadnak. Az énekkar lelke még mindig Gőz Ferenc tanító, s e szép intézmény, a falusi művelődés egyetlen tere egészen 1949-ig fennállt.”

One comment

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .