Tízéves Kazincbarcika

1950. november. Sajószentpétert elhagyva, hosszú kilométereken át elhagyatott vidék tárul a szemlélő elé, amíg Putnok felé haladva kitekint a vonat ablakából. Berente… Sajókazinc… Barcika térségében nemigen foglalkoztak iparral az emberek. Jobbára földművelésből, no meg holmi alkalmi munkából éltek. Igaz, ekkor már a környék bányaüzemeiben is elég sokan dolgoztak.

Az ötéves terv azután megváltoztatott mindent. Nem csak a tájat, hanem az itteni embereket is. Valóságos földindulás volt akkoriban ezen a vidéken. Először mérnökök, műszaki emberek fényképeztek, rajzoltak, méricskéltek a dimbes-dombos hegyoldalakba. Nagy rajzok fölé hajolva vitáztak napokig. Tervezgették megyénk új szocialista városát, Kazincbarcikát.

Azután megjelentek az első masinák. Földgyaluk, eszkavátorok, gépkocsik, dömperek… és a rengeteg ember, az ország minden részéből. Olyan volt ez a Sajó-parti térség, akár egy csatatér. Valójában az is volt. Igaz, az itteni katonák nem pusztító fegyvereket szorongattak a kezükben, nem is a halállal cimboráltak, hanem szerszámot fogtak és életet teremtettek ezen a tájon.

A három kis falucska lakói előbb csodálkozással, később pedig egyre nagyobb érdeklődéssel nézték, amint napról napra fejlődött, épült az új város, amelyiknek jóformán még neve sem volt akkoriban. Megcsodálták a hatalmas földgyalukat, melyek óriási vakondokhoz hasonlóan vájták orrukat a talajba. Órákig elnézték a billenő tehergépkocsikat, amint lapátosok nélkül végezték az ürítés egyébként bizony elég nehéz munkáját. Másokat a szinte karavánban érkező gépkocsioszlopok, magasba törő emelődaruk, betonkeverő gépek és ehhez hasonló „ördögmasinák” ejtettek bámulatba.

Ki bizalommal, ki meg puszta kíváncsiságból járt ki e tájra akkoriban. Az emberek nagy többsége hitt és bízott abban, hogy az ötéves terv alatt új város nő ki itt a Bükk lábánál. S ezek a józanabbak igyekeztek meggyőzni a kételkedőket. És amint teltek az évek, egyre több lakóépület, üzemcsarnok és gyárkémény emelkedett a magasba. Erőmű, vegyipari nagyüzem és korszerű, nagy teljesítményű, modern szénosztályozó körvonalai bontakoztak, s az emeletes lakóházak valósággal gomba módjára szaporodtak. Mindez hirdette az építőmunkások, a tervezők merész, de nagyszerű helytállását, becsületes munkáját.

Azóta, hogy az iménti kép bámulatba ejtett oly sok embert, tíz esztendő pergett le az idő homokóráján. Barcika térségében pedig gyönyörű, modern, szép város épült. Körülötte üszkös szájú gyárkémények pipáznak, tüzes gyomrú erőművek duruzsolnak és vegyipari üzemrészek dohognak. A béke városában pedig kulturált, nyüzsgő élet van. A szép, modern bérházak között lévő parkokban illatos virágok nyílnak, s az emberek arcán öröm és vidámság ragyog. Magukénak érzik ezt a várost, amely úgy a szívükhöz nőtt, mintha csak együtt születtek volna. Büszkék a nagyszerű alkotásra, büszkék azokra, akik először vájtak bele az ugarba, hogy várost alapítsanak a vidéken. Ezekre az emberekre gondolunk, s mindenkire, akik csak egyetlen követ, egyetlen lapát habarcsot is tettek az újért – Kazincbarcikáért.

Az építő

Szilágyi Lajos a 31-es számú Építőipari Vállalat egyik igen jól dolgozó kőművesbrigádjának a vezetője. Hajdúszoboszlóról került Borsodba 1955-ben… és ő itt is ragadt, akárcsak oly sokan az építőmunkások közül. Elhozta a családját, és most már nem kellett kéthetenként vonatocskázni. Itt lakik egy szép, kényelmes lakásban – amelyet már ők építettek.

Amikor felkerestük ezt a szerény, de igen jó munkát végző brigádvezetőt, éppen a most épülő Vegyipari Technikum bejáratánál végezte az utolsó simításokat. (Ez szó szerint értendő.) És csak annyit mondott:

‒ Igyekszünk, mert nyakunkon az évnyitó.

Pillanatkép 1970-ből

Kazincbarcika szomszédságában lévő berentei bányaüzemnél napjainkban komoly munkát végeznek a bányász dolgozók. Naponta több mint hatvan vagon szenet termeltek ki.

A tervek szerint azonban 1970-ben előreláthatólag mintegy 100 vagon lesz az üzem napi termelése. Erre az időre egyébként több munkafolyamatot gépesítenek majd, és gondoskodnak a szállítások és fejtések automatizálásáról is.

Itt épül a Borsodi Szénbányászati Tröszt egyik legkorszerűbb üzemi fürdője is, mintegy tízmillió forintos költséggel, s nem régen készült el a függősínpálya, amelynek megépítésére 42 millió forintot fordítottak.

Bányász lakónegyed

Nem tudjuk, ki volt a keresztapa – de egy biztos, nagyon a nyakán maradt a név az új bányász lakónegyednek. Ma is libalegelőnek hívják…

Pedig – nem tudjuk, ki hogy van vele – szerintünk ez feltétlenül magyarosításra szorul. Hiszen az egykori libalegelő helyén ma nagyszerű városnegyed van. Szép, modern bérházak sorakoznak a réten, s falaik között megelégedett bányászcsaládok élnek boldogan. Talán azóta, hogy az első kulcsot megkapta a tulajdonos, több mint 200 család költözött ide – az új bányász lakónegyedbe.

A tanácselnök

A tanácselnököt, Szabó János elvtársat, szinte az egész város apraja-nagyja ismeri. Ő is tíz esztendeje került ide. Korábban kohász volt Diósgyőrött.

‒ Hogy érzi magát az új városban?

‒ Dicsekszem vele – nagyon jól. Tudja, úgy vagyok vele, valahogy a szívemhez nőtt ez a város. Lehet, hogy azért, mert a kezdettől fogva itt vagyok.

És hogy mennyire igaz, amit az elnök mondott, azt többen is bizonygatták. Gazdája a városnak.

‒ Ha jól akar dolgozni az ember, sokat kell menni. De higgye el, oly szívesen teszem… mert látom, napról napra szebb lesz városunk.

Egy kis statisztika

A szavakkal nehéz, inkább a számokkal, a statisztika hű tükrével hadd mutassuk meg, mi is történt Kazincbarcikán tíz esztendő alatt.

Kezdjük az építkezésekkel. Több mint háromezer lakást készítettek el az építőmunkások. A város állandó lakosainak száma meghaladja a 12 ezret. De sokan helyezkedtek el ideiglenes lakóhelyeken és legényszállásokon. Ezeknek nagy többségét a vegyipar, az energiaipar és a szénbányászat foglalkoztatja. A Borsodi Vegyi Kombinát, amely 1955. augusztus 20-án indult be, jelenleg 100 százalékos bővítés alatt van. S napjainkig több mint másfél milliós beruházási költséget fordítottak rá. Az erőmű 1955 tavaszán kezdte el a termelést, és a központi szénosztályozó is ebben az időben indult be. Ez utóbbiról hadd említsük meg: naponta átlagosan több mint 1200 vagon szén osztályozását végzi el, de teljes kapacitása jóval nagyobb.

Az új tanévben már ebben a modern épületben tanulnak a vegyipari technikum fiataljai

Fejlett szociális és kulturális létesítményekkel rendelkezik Kazincbarcika. Ősszel 7 általános iskolában mintegy 2500 fiatal tanul majd. Több iparitanuló-intézete van, szeptember első felében kerül átadásra a korszerű, modern vegyipari technikum és diákszálló. A négy mozihelyiségben több mint ezer személy nézheti a filmeket, s a szabadtéri színpad 1300 fő befogadására képes. Fejlett a kereskedelmi hálózat. Huszonhét élelmiszer-, öt ruházati, hét iparcikk- és tizennyolc zöldség-gyümölcs boltja van a városnak.

A vendéglátóipari egységek száma pedig meghaladja a tizennyolcat.

Az önkiszolgáló bolt nemcsak modern, hanem minden kapható benne

A KISZ-titkár

‒ Én távozom, ő pedig ma veszi át a „hivatalt”. Ezzel a mondattal fogadott Józsa Imre, aki éveken át volt a kazincbarcikai városi KISZ-bizottság titkára. Az új titkár Dobránszki Mihály, a végrehajtó bizottság „legöregebb” tagja.

‒ Borsodi?

‒ Nem, Szabolcs megyéből kerültem ide, s most a városban lakom.

‒ Mit tart a legfontosabb feladatának most, hogy átvette a „stafétabotot” Józsa Imrétől, a város KISZ-titkárától?

‒ Elsősorban szeretném minél szélesebb alapokra helyezni az ifjúság a szocializmusért mozgalmat. Azután a bajai fiatalok példájára, az erőmű ifjúsága azt kezdeményezte, hogy építsünk itt Kazincbarcikán is ifjúsági városnegyedet. Én ezt a tervet örömmel fogadtam, és tárgyalásokat kezdünk majd a város vezetőivel. Van egyébként olyan elgondolásunk is, hogy bontott anyagból ifjúsági klubot építünk.

‒ És mivel búcsúzik a régi KISZ-titkár?

‒ Mit lehet ilyenkor mondani? ‒ amit az ember érez. Nagyon megszerettem a várost és az itt lakó, itt dolgozó fiatalokat. Nehéz elválni tőlük, de a búcsúzásnál azzal vigasztalódom: ha elvégzem a kétéves pártfőiskolát, talán ismét visszajövök Kazincbarcikára.

„A fiam, Imre már itt született”

Alacsony, mosolygós arcú ember ül szemben velem a kényelmes karosszékben. Egyik azok közül, akik itt voltak a város bölcsőjénél, egyik azok közül, akik az első kapavágást a ragyogó jövő reményében suhintották a zord talajba. A neve: Tóth Imre.

‒ 1950-et írtunk. Esős ősz volt… Munkásokat toboroztak Szentistvánban. Én is jelentkeztem, azután néhány nap múlva már a vegyi kombinát építkezésénél szükségessé vált talajegyengetést végeztem. 4000 köbméter földet mozgattunk meg. Úgy átrendeztük a hegy alját, hogy én is alig ismertem rá néhány hónap múlva.

‒ És hittek az új város megépítésében?

‒ A józanabbak bíztak benne, de mint mindenütt, itt is voltak kételkedők. Ezeket – ha valamennyiüknek tudnám a nevét – most elhívnám a tízéves jubileumra. Mert akkorhitetlenül csodálkoztak. S vajon most mit szólnának?

Az egykori kubikos, Tóth Imre ma a városi pártbizottság munkatársa. Úgy ismeri Kazincbarcikát, a város lakóit, akár saját szülőfaluját. És legalább úgy szereti. Sok küzdelem és tengernyi öröm, munka és pihenés, gond meg szórakozás az, ami valósággal ideláncolta a matyóföld szülöttét.

‒A fiam, Imre már itt született… Ő tősgyökeres kazincbarcikai.

S miközben e szavakat mondja, melegen magához öleli a tízesztendős Imrét, aki együtt születet a várossal, együtt nőtt, együtt izmosodott Kazincbarcikával.

‒ Én már barcikai vagyok ‒ húzza ki magát a kisdobosruhában ifj. Tóth Imre.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .