A Barcikai Históriás tavalyi számában a Tarka oldalon közölt írásból sok egykori sajókazinci és barcikai lakos ismert rá Falu Pestára. Az írás kapcsán más „Falu Pesták” is eszükbe jutottak. Emlegették például a Felsőbarcikán ismert Brugós Karcsit (igazi neve nem ismeretes), aki Falu Pestához hasonlóan szintén szellemi fogyatékos volt, és faluról falura vándorolt, az éjszakákat pedig széna- vagy szalmakazlakban töltötte.
Egy másik „Falu Pestát” Duzsik Ernőnek hívták, aki néhány évvel ezelőtt halt meg. Társaival ellentétben ő nem vándorolt, sőt, a barcikai gazdáknál munkát is vállalt, akik ennek fejében ruhával és élelemmel látták el.
„Újév elvtárs”
A tavalyi szám egy másik szereplőjére, dr. Pető Szilveszterre is többen emlékeztek, akik az ’50-es években Herbolyáról ismerték. Elmondtak egy anekdotát is, amely abban az időben a herbolyai bányászok között közszájon forgott.
Történt, hogy egy tervtárói bányász valamilyen ügyben bement hozzá és Újév elvtársnak szólította meg. Ő helyreigazította a hozzáfordulót, mondván, hogy ő nem újév, hanem Szilveszter. Erre az illető így válaszolt: Mit számít az az egy nap.
Ami a nemzetközi kapcsolatokból kimaradt
Tavalyi számunk egyik írása városunk nemzetközi kapcsolataiba avatta be az olvasót. Mivel a kapcsolatok nagyon sokrétűek, az írás nem térhetett ki mindenre. Viszont akik egy-egy delegáció tagjaként részt vettek már valamely testvérvárosi eseményen, tanúsíthatják, hogy az ilyenkor szokásos találkozókon nemcsak komoly kérdésekről esik szó, hanem – főleg ha azok fehér asztal mellett zajlanak – viccelődésekre is sor kerül, de nemegyszer az eltérő nyelv miatt szükséges tolmácsolás során adódik alkalom jóízű nevetésre.
A dimitrovgrádiakkal való találkozás alkalmával a tolmácsolás a nagyon barátságos és általunk Miklósnak nevezett valamilyen bolgár vezetéknevű Nyikolájnak volt a tiszte. Miklós az ötvenes években Budapesten tanult az egyetemen, és elég jól megtanulta a nyelvünket. Mégis előfordult, hogy valamelyik bolgár szó magyar megfelelője hirtelen nem jutott az eszébe. Miklósunk ebből nem csinált nagy gondot, ilyenkor a magyar szót maga eszkábálta kifejezéssel helyettesítette. Ekképpen hallottuk a tolmácsolásában a szökőkút helyett az ugrókút, a csikó helyett a lógyerek, a főenergetikus szó helyett pedig a fővillanyvezető kifejezést.
Miklós 1980 karácsonyára kedves üdvözletet és jókívánságokat tartalmazó képeslappal lepett meg. Az öröm mellett nagy derültséget is keltett a soraival, amelyekből idézek: „Drága baratóm, Enged meg hogy kellemes ünnepeket kiványak, nagyon bóldóg újévet 1981 évre elővel egészséggel, sók szerencsével. Légy szives – add – att a hasonlo üdvözleteimet és a kivansagaimat minden elvtársaknak a Varosi Tanácsból akik ismernek engem es érdeklődnek rám… Pista, hidd el, én sók szór szeretettel gondolok rád és Barcikara és túl nagyón fógok örülni, ha meggyügyültal teljesen. Légy erőegészséges az életedben mar. Miklós”.
Variációk közmondásokra és szólásokra
Ki korán kel, aranyat lel,
Azt tartja a jó kukás,
De aki csak délben kel fel,
Üres üveget se nem lel,
Azt is megtalálja más.
Szegény ember vízzel főz,
Nem lesz belőle csak gőz,
Gőz sem lesz, nincs szene, fája,
Gőze sincs, hogy lesz-e gáza.
Nem dolgozok, csak henyélek,
Munkanélküli segélyen,
Szegénykonyhán, híg levesen,
Élek, mint Marci Hevesen.
Szegény embert ág is húzza,
Akasztott ember az ágat is,
Az Állam is feji, nyúzza,
A fák keresztezik álmait.
A türelem rózsát terem,
A türelmetlenség sok tövist,
Ha elfogy minden türelem,
Az elégedetlenség öl is.
Kiss Béla
Emberarcú város
Az én hazám északi részén
Épült Kazincbarcika,
Billatáró üdülője
Csodálatos víg tanya.
Madárdalra vígan ébredsz,
ablakából hegyet nézhetsz,
erdejében és a völgyben
szíved felüdül.
Középpontban csónakázhatsz,
a Fő téren meg-megállhatsz,
verset írhatsz, énekelhetsz,
zeneszóra táncra kelhetsz,
nem láthatsz
aranyból épített palotát,
s találkozhatsz az EMBERREL
ott, Kazincbarcikán.
Onzár Éva, Budapest (Az 1996. augusztusában megtartott országos írótalálkozó emlékére)
Hazatérés
Lustán ballagnak bölcs kordéslovak,
– üresek már a taligák -.
Sokat fordultak, hosszú volt a nap,
s már várják őket vidám lótanyák.
A vén kocsis a bakon szundikál,
szőrsapkájáról fagykristály pereg.
– Nem lovat hajt most… nagyon messze jár,
asszonyt ölel és pajkos gyermeket.
Virágos nyár van, lepkék játszanak,
ő asszonyával kéz a kézben jár.
Csókra nyílik lila, fagyos ajka,
mikor a kordé zökkenve megáll.
Nyerítve fújnak felhőt a lovak,
– a nagykaput víg legényke tárja,
s olyat kiált a bakon bókolóra,
hogy felriad és ajkát összezárja.
