Tarka oldal

Falu Pesta

A 70-80-as éveikben járó sajókazinci és barcikai emberek mindmáig emlékeznek egy berentei születésű, hibás elméjű, állandóan vándorló-kóborló emberre. A Rózsa utcai Vizes Béláné, szül.: Gór-Csipcsi Irma így emlékezik Falu Pestára:

falupesta“A Templom-soron laktunk a ’30-as években. Gyakran megfordult nálunk egy alacsony termetű, fejletlen, hibás beszédű torz ember, akit – mivel állandóan a falvakat járta – Falu Pestának, néha Csuha Pestának hívtak, illetve csúfoltak.

Rongyos ruhában, télen is mezítláb rótta az utat. Jámbor ember volt, nem bántott senkit. Őt viszont elég gyakran csúfolták, hogy: ‘Pesta, csuha van benned!’. Ilyenkor megmérgesedett, ordított, őrjöngött, a ruhát leszaggatta magáról, s míg valakitől nem kapott valami ruhafélét, mezítelenül járt. Akkor evett csak, ha megszánták az emberek és adtak neki enni. Olykor a kocsmákban is megjelent, s mindig volt valaki, aki megkínálta egy pohár borral.

A kutyákkal nagyon jól szót értett. Picinek hívott minden kutyát: azok mellé szegődtek és hűségesen követték az útján.

Vándorlásai során egyszer Rudolftelepen érte az este. Fáradt volt már, fázott is, ezért nem akart továbbmenni. Szállásnak kinézte magának a telep közös kemencéjét, ami még meleg volt az aznapi kenyérsütés után. Pesta bebújt a kemencébe és ott töltötte az éjszakát. Jót aludt a másnapi kenyérsütéshez bekészített szalmán. A kenyérsütéshez készülődő asszonyok nem tudták, hogy valaki a kemencében tanyázik, s így hajnalban gyanútlanul gyújtották meg a szalmát, s Falu Pesta ott pusztult a kemencében.”

Így ért véget Falu Pesta bolyongása.

Hadaró János

hadarojanosAz ország másik részén, Esztergom megyében is volt egy “Falu Pesta”, akit a nép Hadaró Jánosnak hívott, mivel hadarva beszélt. Szegény ember katonaként harcolt az első világháború harcterein, s egy ütközetben légnyomást kapott a közelében felrobbant srapnelltől. Ekkor vált zavarossá a gondolkodása és a beszéde, és megromlott a hallása is.

Otthona neki sem volt. Mindenféle göncöt magára aggatva, elnyűtt, ütött-kopott sarkantyús bakancsfélében, kopott katonasapkával a fején, s hátán egy hátizsákkal, meg egy rozsdás gramofontölcsérrel kóborolt egyik településről a másikra. Megjelenése egy-egy helyen eseményszámba ment. Amint a gyerekek észrevették, mindjárt a nyomába szegődtek és “Hadaró, hátadon a kaparó” szöveggel csúfolták. Ez igen rosszulesett János bácsinak, és sokszor sírva panaszkodott a felnőtteknek, akik köré gyűltek, amikor megpihent valahol egy ház előtt. A jószívű emberek megsajnálták és megetették. Ő pedig hálából a háborús kalandjairól mesélt, sőt, be is mutatta, hogyan rohamozta meg az ellenséget. Nagy tetszést aratott a kardvágásnak nevezett mutatványával, amikor a rozsdás kardjával teljes átéléssel nekirontott egy fának, amely az ellenséget jelenítette meg. De békésebb dolgok is tartoztak a repertoárjába. Hadaró hangján a gramofontölcsérbe énekelte, hogy “Harminckettes bakaköpönyeg…” (a folytatást nem bírja el a nyomdafesték), s közben táncot járt a hibás lábával. A tánchoz a zenét sarkantyúinak pengése szolgáltatta.

Az éjszakát Hadaró János a szabadban, vagy ólakban, istállókban töltötte. S az éjszakai pihenő után tovább ment egy másik településre, ahol minden megismétlődött, ami az előző napon történt. Így ment ez évről évre, egészen 1945-ig. A második világháború után már egyszer sem jelent meg a megye településein. Valószínűleg eltűnt a háború viharában.

Hozzászólás