Tardonai vasárnapok

Veresné Pál Lilla írása

A XX. század falusi társadalmában természetes volt a vasárnapi templomba járás és az istentisztelet utáni kulturális közösségi élet gyakorlása. A templomi és vasárnapi „ünnepi” öltözködésre nagy figyelmet fordítottak, hiszen ez volt a hétnek az ünnepi alkalma, ami a hét többi dolgos munkanapjától eltért.

Az 1960-as évekig tartotta magát az a szokás, hogy a falubeli családok évtizedeken át megszokottan ugyanazt a helyet foglalták el. A szokásrendszerre a módosabb családok a templomnak szánt pénzadománnyal erősítettek rá, gyakorlatilag megváltották a családjuk ülőhelyét a templomban. A templomba az egyéni és családi helyeket a következő szokásrendszer is szabályozta: a jobb oldali padsorokban ültek a férfiak, ezen az oldalon, a karzaton van elhelyezve az orgona, ide nem volt szabad ülni. A bal oldalon foglaltak helyet az asszonyok, a bal oldali karzaton a fiatal fiúk ülhettek (itt nem volt senkinek sem megszokott helye). A lányok a családjuk nőtagjai számára fenntartott helyen ültek addig, míg házasságot nem kötöttek. A fiatalasszony a szombati lakodalmat követő istentiszteleten már férje családjának nőtagjai között foglalt helyet. Ez a szokás az 1960-as évektől fellazult, majd feledésbe merült, azonban a férfiak és nők külön oldalra való ültetése még mindig tartja magát, kivétel ez alól, ha esketnek a templomban, mert ez esetben a vendégek vegyesen ülnek a sorokban.

Vasárnap a templomba mindenkinek menni kellett, ez alól kivételt csak a betegek, idősek és a gyermekágyas asszonyok tehettek. Az asszonyok vasárnap kora reggel keltek, elintézték a ház körüli teendőket, megfőzték az ebédet, hogy a templomból hazaérve, átöltözködés után rögtön hozzáláthassanak. Mire az elsőt harangozták a templomba, az ebédnek kész kellett lenni.

A fiatal lányok dolga volt a templom takarítása, vasárnap reggel korán mentek takarítani, hogy még legyen idejük hazamenni átöltözni.

Mindenkinek volt külön „templomba járó ruhája”, amit kizárólag istentiszteletre lehetett felvenni, miután a templomból hazatértek, azonnal át kellett öltözni. A templomi öltözet a férfiaknál sötét színű nadrág, azonos anyagú és színű zakó („lajbi”) és fehér ing volt. (Szokás szerint az elhunytakat a templomba járó ruhájukban temették el.) A lányok és asszonyok színes rakott szoknyában jártak a templomba, ami kartonanyagból volt. Minden egyházi ünnepnek megvolt a helyi szokás szerinti öltözete, ami még az 1960-as évek elején tartotta magát. Például az újévi istentiszteletre feketében kellett menni, ahogy a húsvétot megelőző böjti úrvacsoravételre is. A nagypénteket követő vasárnapot feketevasárnapnak nevezték, ekkor nemcsak az asszonyoknak, hanem a fiatal lányoknak is feketében kellett menni a templomba. Virágvasárnap zöldben kellett menni, asszonyoknak, lányoknak egyaránt. Az asszonyokon ekkor a fejkendő is zöld volt, a lányoknak két ágba fonták a haját, amibe zöld pántlikát kötöttek. Húsvét első napján a lányok és a fiatalasszonyok fekete ruhában mentek úrvacsorára, húsvét második napján nem volt megszabva a ruha színe, kivéve az, hogy feketében, fehérben és zöldben nem illett lenni. Ekkor előkerültek a színes szoknyák. Pünkösdkor első nap fehér ruhát kellett ölteni, második nap piros ruhában mentek, az asszonyok piros kendőt kötöttek, a lányok hajába piros pántlikát fűztek. Újkenyér ünnepén a lányok és fiatalasszonyok fehérben úrvacsoráztak, újborra mindenki feketében ment. Azok az asszonyok, akiknek unokájuk született, sötét színű vagy fekete ruhában jártak a templomba, akkor már nem illett színes ruhába öltözni az istentiszteletre. Az özvegyeknek pedig fekete ruhában kellett járni a templomba a gyász letelte után is. Az ifjú házasoknak a menyegzőt követő vasárnap feketében kellett menni a templomba, két-három rokon asszony kíséretében.

Balla Mária és Balla Zsófia az 1930-as években, vasárnapi ruhában

Téli időszakban a vasárnapi istentisztelet után nem illett eljárni otthonról, aznap nem voltak mulatságok. A tavaszi és nyári időszakban minden vasárnap az ebéd után a lányok szépen felöltözve (de nem „templomba járó ruhában”) az „anga soron” gyülekeztek ‒ a falu egyik utcáját nevezte a köznyelv „anga sornak”, az ott élő családok vezetéknevéből adódott az elnevezés –, itt nagy kört alkottak a nagylányok, ebben a nagy körben egy kisebbet a kicsi lányok, igy táncoltak, énekeltek. Tánc után egymásba karoltak, úgy mentek a falun végig, énekelve, elöl a nagylányok, utánuk a kicsik. Ez egészen estig eltartott. Ez a „tardonai karikázó” méltán híres, nincs olyan magyar táncegyüttes, amelyiknek az előadásai között ne szerepelne a tardonai karikázó.

Fiatal lányok táncolni indulnak az 1940-es évek elején

Az ünnepi templomi alkalmak közül az úrvacsoravételnek is megvolt a tardonai jellegzetes szokásrendszere. Először a lányok körbementek az úr asztalánál énekelve, egy lány kezdte az éneklést, egy másik pedig diktálta. A diktáló mindig fiatalabb volt az éneket elkezdő lánynál. A szép hangú, ügyes diktálóból lett később az éneket kezdő lány, mikor a korábbi férjhez ment. Az ének közben egy nagy kört alkottak, mikor befejezték az éneklést, a pap kiosztotta számukra a szentségeket, közben a helyükön maradt asszonyok és férfiak folytatták az éneklést. Miután a lányok elfoglalták a helyüket, mentek az asszonyok. Az asszonyok megszokott sorrendben vonultak az úr asztalához, csendben, közben a helyükön maradtak énekeltek. Az asszonyok után áldoztak a férfiak. Nagykarnak nevezték az áldozó fiúkat, kiskarnak azokat, akik még nem áldozhattak.

Az 1800-as évektől a faluban kántortanítók dolgoztak. A kántortanító hittant is tanított. A téli délutáni istentisztelet után művelődési előadásokat tartott az iskolában. Az istentiszteleten mindig volt egy iskoláskorú diktáló, aki a kántor által megnevezett énekeket diktálta szótagolva. A konfirmáló fiatalok első osztályos koruktól jártak hittanórákra, a fiatal fiúk és lányok segítettek a lelkésznek a ház körül, és a tanítónak is. Fát vágtak, takarítottak, ünnepek előtt a lelkész feleségéhez mentek segíteni csigát csinálni. Az 1940-60-as években a konfirmálás után mindenki hazament ebédelni, majd délutáni istentiszteletre mentek, ahol a konfirmandusok először úrvacsorázhattak. A konfirmálásra a lányoknak egyforma fehér ruhában, fekete cipőben kellett menniük, a fiúknak pedig fekete öltönyben, fehér ingben.

Konfirmálók csoportképe 1940-ből

Az 1930-50-es években az úrvacsora után az emberek az úgynevezett „paprétre” (ahol jelenleg futballpálya és sporttelep van) mentek, ott nagy mulatságot tartottak, minden résztvevő kalácsot, bort, pálinkát vitt magával, énekeltek, táncoltak, zenéltek. Ezen az összejövetelen a lelkész is mindig részt vett családjával. Néhány tardonai idős asszony az adatgyűjtés közben arról számolt be, hogy a II. világháború egyik évében történt az az eset, hogy a paprét környékén elszállásolt német katonák csodálkozva nézték az ünneplő tömeget a konfirmálást után, de nem zavarták meg a falubeliek ünneplését.

A tardonai Jókai Mór Emlékszoba és Tájház Facebook-oldala

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..