Tardonai lakodalom – 2. rész

Veresné Pál Lilla írása

A tardonai lakodalom leírásának első részében a lakodalom tágabb értelemben vett eseményeit, az ismerkedés alkalmait és a házasság szerepét taglaltam. Most a lakodalom napját megelőző előkészületeket mutatom be.

A lakodalom – házasságkötés ‒ az élet egyik legfontosabb fordulópontja volt az emberek életében a XX. századig. Ma már megszokott, hogy nem házasodnak össze a párok, sőt ennek már hivatalos formája is létezik, a „bejegyzett élettársi viszony”, ami jogilag házastársként tekint az élettársakra például öröklés alkalmával. A hivatalos egyházi anyakönyvezés meglétéig azonban még a gyermek születésénél is bejegyezték, ha a gyermek nem házastársak gyermekeként született, „törvénytelen” gyermeknek tekintették és jegyezték, a szülők utólagos házasságkötésével pedig bejegyezték a „törvényesítés” dátumát. Ez a gyermek vezetéknevének változását is jelentette, hiszen a „törvénytelen” gyermeket az édesanya vezetéknevére anyakönyvezték, az apja vezetéknevét akkor kaphatta meg, ha törvényes házasságot kötöttek a szülők. Tehát házasodni emiatt is fontos volt az előző évszázadokban.

A házasságkötést minden esetben megelőzte az eljegyzés (persze voltak kivételek, ha a szülők nem akarták a házasságot, és a nemtetszésüket kijátszva a megesett lányt gyorsan férjhez kellett adni, ilyen esetekben nem mindig volt idő eljegyzésre). Az eljegyzést általában a lányos háznál tartották, ide hívták a lány és a fiú rokonait is. A lányos házhoz a lány rokonainak hamarabb kellett érkezni, hogy a fiút és rokonságát fogadni tudják. A rokonok egy-egy tál süteménnyel érkeztek, amit a pruszlikos kendőbe kötve vittek. A pruszlikos kendő egy fehér pamutkendő volt, fehérrel hímezve ebbe tették a tálat, négy sarkát összefogták és úgy vitték. Lakodalomba is így mentek az asszonyok a süteménnyel.

Kislány kezében a pruszlikos kendővel, amiben a süteményt vitték. Tardona, 1950-es évek eleje

Pál Lajosné, Balla Margit így emlékezett 1959. májusában tartott eljegyzésére:

„A vőlegényem rokonai jöttek nálunk, akkor már az én rokonaim ott voltak, és a vőlegényem keresztapja beköszönt, és kérdezte, hogy hozzá megyek-e a keresztfiához. Vacsoráztunk, mulattunk, hajnalig. A vacsora tyúkhúsleves volt, csigatésztával, főtt hús, meg pörkölt. Utána a sütemény, amit a rokonok hoztak, meg pálinka, bor. A pálinka a mienk volt, meg bor is, de minden rokon hozott egy kossó bort, úgy jöttek.”

Az eljegyzés menete még a ’80-as években is ez volt hagyományosan, a lányt a fiú keresztapja kérte, ez az ő feladata volt. A ’80-as években a menüben pedig főleg annyi változást volt, hogy divatba jött a rántott hús és a torta is, az ’50-es és ’60-as években nem sütöttek tortákat, csak sütemény volt.

Az eljegyzést követően jegyesfotók is készültek, a tehetősebbek már az ’50-es években is műteremben készítették, ezt megelőzően az 1930-40-es években pedig főleg csak vásári fotókon örökítették meg a fiatal párt. Egy közös vásári fotó csakis a komoly udvarlás részeként készülhetett, vagy az eljegyzés után.

Jegyesfotó, vásári fotó 1941-ből

Műtermi jegyesfotó 1959 májusából

Műtermi jegyesfotó 1961-ből

A szülők persze már jóval az eljegyzés előtt készültek a gyermek házasságára, Tardonán jóformán a gyermek születésétől kezdve gyűjtötték a „stafírungot”, hozományt. Főleg az ipari fellendülést követően volt pénz a stafírung gyűjtögetésére, hiszen a ’70-es években a bányászok fizetéséből telt mindenre.

Az 1940-50-es években a stafírung szerényebb volt, leginkább ezekből állt: házi textilek, lepedők, törölközők, hímzett terítők, törlők, ágynemű, párna („fejel”), dunyha, edények, fazekak, evőeszközök, dísztányérok, findzsák, ünneplőruha, ácsolt szekrény, láda, komód, több vég vászon, a tehetősebbek Singer varrógépet is beszereztek a hozományba.

Az 1960-1980-as években a stafírung főképp ezekből állt: házi textilek, ágyneműk, takarók, párnák, dunyhák, „sorozatbútor” (a ’60-as évek második felében jött divatba) – pl. sokan emlékezhetnek még a ’70-es évek divatos „napfény” bútoraira. Edények, konyhai gépek, sok-sok törölköző, evőeszköz, dísztárgyak, szőnyegek.

Tardonán közfelfogás volt a ’70-80-as években, hogy a fiúnak ház kell, a lánynak meg be kell bútorozni a házat. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a lány hozományának egy részével bútorozták be a leendő házasok lakóhelyét, és persze a fiú családjának is hozzá kellett járulni ehhez, nászajándékba főleg nagyszülőktől kaptak bútorzatot és nagyobb használati tárgyakat. A házat a lakodalmat megelőző hetekben be kellett rendezni. A háziszőttesek, házi textilek nagy része még a ’70-es években is a családtagok keze munkája volt, a lányoknak a stafírungba kerülő hímzett terítőket maguknak is hímezni kellett, ebben a munkában az édesanya és a nagymama is segített. Egy-egy stafírungba 50-60 hímzett textil is bekerült, különböző funkciókkal: terítő, függöny, szalvéta, párnahuzat, díszpárna. Korábban pedig szinte csak a saját kezük munkája került a stafírung textiljei közé. A végvásznak és a szőtt szőnyegek is fontos alkotói voltak a hozománynak. A paplanok, dunyhák, párnák is tardonai készítésűek voltak, töltetük a háziasszony által nevelt szárnyasok, pelyhe (alsó, puha tollazata volt), amit vászonba vagy anginba töltöttek. A hozomány nagy részét a lánynak kellett vinni, de a fiúnak is lenni kellett eltéve, mire nősülendő korba lépett paplan, dunyha, párna, ágyhuzat stb.

A lakodalom napját megelőző napokban került sor a hozományvitelre. A lányos háztól rokon asszonyok segítségével vitték a stafírungot a fiús házhoz, vagyis abba a házba, ahol a házasságkötést követően együtt laktak. A hozomány nagy részét kézben vitték végig a falun, úgy, hogy jól lássa mindenki, mennyi mindennel megy férjhez a lány. Főleg az 1940-es években a szegényebbek igyekeztek minél nagyobb titokban sort keríteni erre, nehogy szégyenkezzenek rajtuk. A ’70-80-as években is gyalog vitték a stafírungot, kivéve persze a már említett sorozatbútorokat és nehezebb tárgyakat, de azért arról mindig gondoskodtak, hogy a fél falu legalább lássa a bútorzatot is, a rokonokat és boldog-boldogtalant behívtak, nézzék meg, hogy rendezték be a házat, aztán a következő lakodalomig volt témája a „falunak”, ez főleg a ’80-as években nem tartott sokáig, mert nyáron majd minden hétre esett egy lagzi.

Hozományvitel 1985-ben, a Hunyadi János utcán

A lakodalom napját a lakodalom nagyságától függően kisebb-nagyobb felhajtás előzte meg. Az 1940-1960-as években a lakodalom még a házban volt megtartva, az 1970-es évektől pedig divatba jöttek a sátras lagzik (ezeknek a menetéről és a köztük lévő különbségekről a Tardonai lakodalom 3. részében fogok írni), és sokáig megmaradt a két háznál lagzizás szokása. A lakodalom előtti napokban levágták az állatokat, amiből az étel készült, feldíszítették a lakodalom helyét, az 1940-50-es években a díszítés csak néhány szépen hímzett háziszőttes és a 12 darab szívformába összetűzött hímzett zsebkendő volt, amit a menyasszony készített. A nagy állatok levágása (disznó, ökör, birka) a férfiak feladata volt, a szárnyasokat pedig az asszonyok vágták le. A lakodalom előtti napon volt a disznóvágás, az ünneplést már ezen a napon megkezdték. A megelőző napokban a rokon asszonyok összeültek csigát csinálni a leveshez. A fiatal lányok és a menyasszony készítettek „lakodalmas jelvényeket”, díszeket, amit a lakodalom napján a vendégeknek adtak. A hímzett surcok, kötények jóval a lakodalmat megelőzőt hetekben elkészültek. A ’70-es évektől a fiatal lányok, gyerekek egyik feladata volt az előkészületek során a díszítés, amihez élő virágot és krepp-papírt használtak. A hívogatás régen csak egy héttel a lakodalom előtt volt, vőfély hívogatott. A ’80-as évektől már hónapokkal előtte hívogattak (a házasulandó pár a szülők kíséretében), de még ekkor is volt, aki vőfély által hívogatott. A lakodalmat megelőző héten való hívogatás szokása azért volt sokáig megfelelő, mert egyértelmű volt, hogy kiket fognak hívni a lagziba, a rokonok tudták, hogy lagzi lesz, és persze a nem hivatalos meghívás is megtörtént korábban.

Pál Lajosné így emlékezett erre:

„Már előző vasárnap behívogattak, a lányos háznál egy vőfély volt annak már akkor a karjára kötték a hímzett kendőt, és volt egy kis bokréta a mellére tűzve az fehér viaszkos, volt még szalag is, úgy híttuk pántlika, azt is rátűztük. A fiúnál két vőfély volt, annak csak pántlika volt bokrétával tűzve. Az asszonyok és lányok csináltak kisbokrétát az zöld piszpangból volt és krepp papírból kis rózsákat csináltak, összekötötték, ezt a lagzi napján kapták meg az emberek. Pénteken a férfiak levágták az üszőt, csütörtök este az asszonyok csinálták a csigát.”

A csigacsinálóba a rokon asszonyok vitték az alapanyagokat, lisztet, tojást. A ’90-es években elmaradt a csigacsináló, helyette pedig divatba jött a „csigapénz”, amit a szülőknek adnak a rokonok. A rokon asszonyok a lakodalom előestéjén vitték magukkal az élő tyúkot is, a tyúkokat levágták és előkészítették a másnapi leveshez. Ez a szokás is az éttermi esküvők divatjával maradt el a ’90-es években, felváltotta a „tyúkpénz” adásának szokása. Amikor a lakodalom még a házban volt tartva, az előkészületek rövidebbek voltak, a ’70-es években azonban már a nyári lakodalmakhoz az udvaron építettek sátrat. Külön sátor épült a lakodalmas konyhának, a lagzis sátor mellett, a lagzis sátor előterében volt a „söntés”, a házban pedig kipakoltak egy udvarra nyíló szobát a süteményeknek, ez volt a süteményes ház. A sátras lagzi elterjedésével az előkészület egy héttel meghosszabbodott, hiszen a rokonok már a lagzi hetén építették a sátrat, ami közben ettek-mulatoztak. Persze a lagzi után a sátrat el is kellett bontani, ami újabb mulatozásra adott okot.

A lakodalom előkészületeiről sok-sok ’70-80-as években felnőtt tardonai fiatalnak van legalább egy vicces története. Bár számomra igazán borzongató volt gyerekként a lagzi előtt az összekötözött lábú tyúkok rikácsolása, amit az asszonyok a sátortól messzebb, a kert végébe vágtak le és pucoltak meg. A férfiak előzőleg egy gödröt ástak az eseménynek, ahová a tollakat és egyéb nem élelmezési célú állati hulladékot dobták az asszonyok. Ezt utána betemették, de voltak „kászta” gyerekek, akik estek ilyenbe bele lagzi előtt, nekem is van ilyen élményem. Persze a „sátorcsinálás” meg tyúkpucolás közben a 80-as évek gyerekeinek is akadtak feladataik. A sátrat fel is kellett díszíteni. A krepp-papírból hajtogatott girlandokat a fiatal lányok és gyerekek készítették, hiszen akkor a dekoráció ebben és kerti virágban, az asztalokat takaró abroszban és a padokra terített szőtt pokrócban merült ki. A lakodalom napján az előzőleg előkészített tyúkból a rokon asszonyok húslevest főztek, a lagzi előtt csütörtökön vágott disznóból pörköltet, rántott húst, töltött káposztát készítettek. Minden rokon vitt magával süteményt és tortát, a süteményes ház volt a lagzi alatt a gyerekek kedvenc helye. A konyhán dolgozó rokon asszonyok az esküvőre sem mentek. A 60-as években éppúgy otthon maradtak főzni, mint a 80-as években.

Munka a lakodalmas konyhán a lakodalom előtti napokban az 1970-es években

Lakodalmas konyha, az erre a célra épített különálló sátorral a ’70-es években

Az esküvői fotózás régen kimerült a pár műtermi fényképezésében és esetleg a lakodalmas menetről készült még kép, persze voltak lakodalmak, ahol egyáltalán nem is készültek fényképek. A 70-es évektől egyre több fotó készült, a 80-as évek lakodalmainak pedig már az előkészületeit is sokan meg tudták örökíteni a fényképezőgépek elterjedésével, a következő részben ezekből a fényképekből is mutatok néhányat (a Jókai Mór Emlékszoba és Tájház új kiállításában pedig szeptember 4-től még több lakodalmas képet mutatok be).

A lakodalom előkészületeinek persze nemcsak ezek a formái voltak fontosak, hiszen az esküvő hivatalos intézése is fontos volt, enélkül nem volt lakodalom. A párnak be kellett jelentkezni az egyháznál házasságkötésre, a papnak pedig háromszor ki kellett hirdetni az esketés előtt a házasulandó párt, tehát legalább 3 héttel előtte be kellett jelentkezni. Sürgős esetekben azért volt mód ennek a lerövidítésére, például karácsony ünnepén két egymást követő napon is hirdethették a párt, és volt mód a hétköznapi hirdetésre is presbitérium és néhány ember előtt. A „Most szóljon vagy hallgasson örökre” mondat sok filmben csattanóként hangzik el a templomi házasságkötéskor, református gyülekezetben ilyen mondat nem hangzott és nem is hangzik el soha esketéskor, de az 1800-as években megvolt a „most szóljon” lehetősége, hiszen az esketés egyik feltétele volt (ahogyan most is az) a háromszori kihirdetés a gyülekezet előtt

 „Felséges Királyi Parancs értelmében, háromszor törvényleges ünnepélyességgel az egész gyülekezet előtt kihirdettek, nem lévén öszve kelésben korlátozó akadály a legény részéről 3szori hirdetésről szóló Bizonyság Levél mellett: öszve eskettetett” ‒ olvashatjuk az anyakönyvi bejegyzésekben. 1894-től volt kötelező a polgári anyakönyvezése, hogy ez ebben az időben Tardonán volt-e, arról nincs adatunk, ami bizonyos, hogy az 1940-es években Dédesbe kellett átmenniük a polgári házasságkötésre, az ’50-es évektől pedig már Tardonán is tudtak házasodni. Ehhez is előre be kellett jelentkezni, így ez a két dolog volt a házasságkötés hivatalos ügyintézése.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..