Tardona, 1944. december 13.: Puskaporos Luca-nap

1944. december 13., Luca napja. Tardonán ez a Luca-nap nem a szokásos szemestermény ablakon való kopogásától és az utcákat járó, kertkapukat leakasztó fiúk nevetésétől volt hangos. Ezen a napon Tardonán utcai harc alakult ki, a faluban élők testközelből lettek részesei a háborúnak. A faluban állomásozó német egység Luca éjszakáján megütközött a szovjetekkel.

A tardonaiak élete a második nagy világégés során viszonylagos nyugalomban telt, de a háború borzalmait ők sem kerülhették el. A fiatal férfiak megkapták a behívóikat, a szabadságra hazatérő katonák pedig hírét hozták a front kegyetlen valóságának. A frontvonalba eső falu hétköznapjai 1944 utolsó hónapjaiban drámai fordulatot vettek.

1944 novemberében egy német egység érkezett Tardonára, s a visszaemlékezők szerint rögtön megkezdték egy telefonvonal kiépítését Varbón keresztül Miskolc irányába. Ugyanebben az időben érkezett a faluba egy „Titka” néven említett ember is, aki egy özvegyasszonytól bérelt házat. Az emberek úgy tudták, hogy nyilas, de 1944. december 13-án kiderült, hogy nem az volt… Ő vágta el a németek által épített telefonvonalat, ami által megkezdődött a szovjet előrenyomulás.

„Három nap és három éjjel szól a fegyver”

1944 novemberében „nyilas bandák” járták végig a települést, és kiválasztották azokat a házakat is, ahol a német tiszteket el kellett szállásolni. A kiválasztott házaknál az ellátásukról nem kellett gondoskodni, de azért csak elvettek ezt-azt a házigazdáktól:

„ki kellett szednünk az ágyat a nyoszolyából, a párnákat, oszt csak a szalmazsákot kellett hagyni bene, semmi többet, nekik nem kellett a párna, hoztak maguknak pokrócot oszt azon aludtak”.

A közkatonák sátrakban a „tanítórétnek” és a „paprétnek” nevezett területen aludtak a november-decemberi fagyok idején is. Sokan már ekkor a pincékbe menekültek, főleg az asszonyokat és gyerekeket telepítették ki a mai Akácos úti és a Zúgó oldali pincékbe. Az Akácos úton volt két pince, amelyeket a háború miatt alakítottak át, 1940-42 között nagyobbították meg, és alakították ki ott az óvóhelyet.

B. Józsefné házában két tisztet szállásoltak el. Úgy emlékezett rájuk, hogy „urak voltak”. Nem bántották őket, de az egyik tiszt a kislányát annyira megijesztette, hogy el is vitte az óvóhelyre. A gyereket otthagyta az anyjával a pincébe, ő meg otthon maradt az apjával, mert az állatokat el kellett látni. Mindennap vitte az ebédet az óvóhelyre. Sokan így tettek. Voltak egész családok is kinn a pincébe, ahol csak a férfi járt haza főzni, majd vitte az ételt a családnak. Sokan nem tudtak otthonról az állatok miatt elmenni, ott egy-két ember a házban maradt, csak a többiek mentek a búvóhelyre. Voltak olyan családok is, amelyek a német katonák megérkezésekor nem az óvóhelyre, hanem rokonokhoz költöztek, mert féltek otthon maradni a katonákkal.

C. Istvánné így emlékezett a németekre:

„Azok akik minálónk voltak, azok intelligens emberek voltak, nem olyanok mint az oroszok, azoktú megkaptuk a feketelevest. A házónk egy szoba konyha, meg egy ól volt, nálónk két tisztet kellett elszállásolni, de az kiment az ólba, behozta a gabona szalmát, vót nekik ilyen vízhatlan köpenyjek, azzal leterítette oszt azon aludtak a fődön. Ők nem követelőcködtek, de az oroszok azok kegyetlenek vótak.”

P. Benjáminné visszaemlékezése szerint amíg a németek voltak a faluba, nyugalomba éltek, náluk is két tisztet kellett elszállásolni:

„Volt egy hátulsó házunk, egy komora, mink oda mentőnk át lakni, mondom a németek hálnak a fehér ágyamba én meg itt a gyerekkel, meg apósomékkal. Az uram odavót a fronton. Bántani nem bántottak, nem szóltak semmit. Egyik este begyött a német hozzánk. Én a bűcsűbe ringattam a gyereket, odajött és megfogta a bűcsűt. De nem szólt, egy szót se. Csak a gyereket nézte és sírt. Mondom neki is biztos van otthon azért. Apósom meg megijedt és átküldött a szomszédba, ahol egy magyar tiszt volt elszállásolva, nehogy bántson a német, de nem akart az bántani. Egy másik szomszédnál meg egy fiatal tiszt volt, onnan táviratoztak, vagy mit csináltak, ott volt a vonaljok, oszt az járt oda hozzánk, attól megtanultam számolni németül, fontónk oszt odaült mellém, sorolta a német számokat, magyaros kiejtéssel. Apámuram meg azt mondta nem tanulhatok tőle, mert nem hiszünk neki.”

B. Józsefné így emlékezett vissza:

„A nagy dérbe a papréten feküdtek a németek, a tisztek voltak csak a házaknál. A harcoló csapat seprette magukról a tetvet, mink is tetvesek lettőnk, becsuktuk az ajtót, oszt úgy pucoltuk ki a fejőnköt. A németek között volt agresszív, volt olyan aki nem. A harcoló csabatból voltak olyan csellengők, akik fosztogattak, de akik a házaknál voltak elszállásolva azok nem nagyon. Itt a németek nem nyúltak az asszonyokhoz, csak elvittek ezt-azt. Nálunkról például a kakasülőre volt feltéve a szurkosponyva, azt elvitték, ilyeneket, akkor a 10 literes bödönbe vót zsír, aztat is. Éhesek vótak, azt fogtak meg, amit tudtak. Akkor kiszíttam egy 3l-es korsó bort, oszt akkorra jött egy, oszt mondta adjam oda, nem adtam, ő fogta a filét én meg a nyakát, úgyhogy leszakadt a file a korsónak. Én nálam maradta a korsó, nem adtam oda, erre rám fogta a puskát, oszt azt mondta édesapám, hogy add oda neki had vigye, oszt oda is adtam neki. De ez nem a tiszt volt aki nálam lakott ez a harcoló csapatból vót. A tisztek nem erőszakoskodtak. Jöttek-mentek egész nap, hogy hova én nem tudom. Elment reggel, hazajött este, hozták a tokaji bort mulattak a házba, jöttek hozzájuk többen. De nem vót semmiféle bántódásunk, sőt apámnak adtak a tokaji borbú. Ennivalót nem is kértek. Kitették a sütőtekenőt, a ló elé, merítették a hambárbú a zabot oszt etették. De nem vitték el a tekenőt sem, meg abrakot se, csak annyit vettek el, amit ott megetettek a lóval.”

C. Istvánné 14 éves volt a háború idején. A mai Hunyadi utcán az ő házuk volt az utolsó. Amikor a Harciába megkezdődött a harc, egy német bement a házukba:

„mellettőnk szántőfődek voltak, azt mondja egy német, hogy szedjük le az ablakot, mer a mellettőnk lévő fődre leásták az ágyút. Hát leszedtük améket le tudtónk, de némelyk szét vót rothadva a fája mer egyes ablak vót. Oszt akkor mikor az ágyú elsült, akkor mind beszakadt az ajtón is az ablakon is az üveg. Onnan lőtték az oroszokat. Mink édesanyámmal, meg a húgommal elmentőnk keresztanyámékhoz, a házuk alatt vót egy pince, oszt ott húztuk meg magónkot. Édesapám otthon maradt, mer a jószágnak enni kellett adni. A németek hulla fárdtak voltak szegények a ló húzta az ágyút, tapasztottak a sárba, olyan sár vót.”

Az szovjet-német összecsapás 3 napig tartott. A szovjetek Miskolc-Varbó irányából a Harica patak felől vonultak Tardona felé. Az első harcok a „Haricában” kezdődtek meg, a faluba be lehetett hallani az ágyúdörgést. A faluban lévő alakulat nagy része is oda vonult, próbálták visszaszorítani a szovjet előrenyomulást. Sok katona elesett a csata idején, akit tudtak, a faluba behoztak.

B. Józsefné így emlékezett erre:

„Nálónk két tiszt lakott. Az egyik meg halt a Haricába. Az előtte elvitte a pamutos lepedőmet, azzal vót az ágy letakarva, na mondom, hogy benne tekerjenek bele te! Na oszt mondták, hogy a német tiszt is ott van a kenderfődön, soroglyán hozták be őket, vót ott vagy 10. Lefordították a soroglyáró oszt otthagyták.”

A „Haricába” két nap tudtak ellenállni a németek, a harmadik napon a szovjetek bejutottak a faluba és egy egész éjjelen át tartott az összecsapás, a faluban utcai harc alakult ki. Lőtték egymást minden irányból. A harc során két polgári személy életét vesztette, az egyiküknek ágyúgolyó érte a házát, ő pedig a romok alatt maradt. 1944 Luca éjjelén mindenki menekült, aki csak tudott. A közelharc már délután kialakult a faluban, ekkor az addig otthon maradtak is igyekeztek a pincékbe elbújni. A németek a visszaszorulás közben kibontották a kerítéseket keresztül a falun, úgy menekültek. A káosz hatalmas volt már délutánra. A visszaemlékezők szerint folyamatosan szóltak a fegyverek, mindenki menekült amerre csak tudott, a falusiak is a kibontott kerítéseken át. Csak kevesen maradtak otthonaikban. Aki maradt is, csak félelemből, mert nem mert kimenni az utcára. Éjszakára már mindenhol katonák voltak. Az oroszok nagyon sokan voltak. Sok katona, főleg kozákok nem akartak harcolni, inkább ők is megbújtak valahol. A szovjet csapat harc közben nem felejtett el fosztogatni sem:

„a németek vonultak, az oroszok meg belepték a falut. Ahol németet értek, olyan is vót, ahol az előzőleg megsebesült katona feküdt, alva tanálták, a fal mellé állították letőtték. Itt egyenesen begyöttek, ami szélsőház vót, mink itt vótunk a picelakásba. A házba meg begyöttek, nagy ricsajt csaptak, be vót kovászolva mer másnap kenyeret akart sütni keresztanyám, hát ők a kovász mind kisütték palacsintának oszt megették. Begyöttek a pincébe ahol mi vótunk, oszt kilőtt az ablakon az orosz. A német meg az utcáról szíven lőtte. Bedőlt közénk az a nagy hatalmas ember, ott halt meg. Vót ott olyan sipakodás…”

B. Józsefné szerencsésebb helyzetben vészelte át azt az éjszakát az Akácos úti pincében, ahol biztonságban voltak az emberek, azt nem érte közvetlen közelről a front:

„Délután kivittem a gyereknek a tejet a pincébe, de hazagyönni má nem tudtam, úgy verették a falut. Voltunk ott annyian alig fértünk egymástól.”

P. Benjáminné úgy emlékezett vissza, hogy amikor már nagyon „zengett a puska” elindultak az Akácosba mindannyian, hogy a pincébe elbújjanak. A kibontott kerítéseken, kerteken át érték el az óvóhelyet:

„már alig fértünk, zsúfolásig lettünk. Egész éjszaka ott voltunk. Csak másnap mikor megvirradt és már nem szólt a fegyver, akkor mentőnk haza. A sifonybúl minden ki volt hányva, minden a földön volt szanaszét, elvitték a kenyerőnk, meg a kovászt is.”

C. Istvánné édesanyjával és húgával nem volt ilyen szerencsés. Miután az orosz meghalt a búvóhelyükön, elindultak más búvóhelyet keresni:

„A harc ez valami borzasztó vót. Mikor osztan csendesedett ott előttünk, az oroszok köztőnk egymás hegyi hátán, tapostak bennőnket, má’ nagyon féltőnk. Keresztanyámék elmentek egy másik pincébe, de ott vót már 3 család a kis lyukba, mink nem tudtunk oda menni. Nem mertőnk megmozdulni ott az oroszok között, de már csak magónkba vótunk ott velek, édesanyám meg én, meg a 4 éves húgom. Esteledett, de már csak killódtunk, féltünk, rettegtünk, se nem ettünk, se nem ittunk, no édesanyám azt mondja menjünk innen el Magdus nénémhez. Oda is mentőnk, de mikor bementünk a szomszéd házat telitalálat érte, az ágyúgolyó bement az ablakon. Magdus néném ura meg a konyhába vót, átgyött oszt azt mondja én most megsüketültem. Ott se maradhattunk, azt mondják menjőnk a pincébe. Nagy nehezen el is mentőnk, de Magdus néném mehetett a pincébe, őtet beengedték, de R. J. néném azt mondta: „Ide már tík nem fértek be, már így is sokan vagyunk”. Haza nem tudtunk menni, mer a réten harc vót, így bementőnk a Lovasék kertjébe az ólba, bebotorkáltunk a sitétbe, de vót ott annyi orosz…az ól tele vót állattal, vót ott tehen, bornyú. Én a jászolba leültem, édesanyám a földre, a gyerek az ölébe. Ott virradtunk meg azon a hosszú, téli éjszakán. Jött reggel a gazda, néz szét, hát volt ott annyi nép: akik lusták vótak harcolni azok is oda bebúttak aludni. Azt mondja a gazda „Adjon isten jó reggel Lídikém, itt tőtöttétek az éccakát? Gyertek be kedves, az én hajlékom a tietek is.” Be is mentőnk, adtak enni, meg inni. Ott laktónk két hétig, nem jöhettünk haza, mer nálónk vittek egy sebesült orosz tisztet, szénnel valamit oroszul felírtak az ajtóra, oszt mindég keresték, meg nézegették, jó bánik-e vele édesapám. Puskát fogtak a fejéhez, hogy jól lássa el. Az ágyba feküdt, a jobb lába el vót lőve, oszt nem kötték be meg semmi, ott vót, oszt ott jajgatott. Édesapán megfejte a tehenet, oszt azt a nagy beteget megitatta, úgy tartotta benne a lelket. Két hétig ott vót, de már rothadt a lába mikor elvitték, akkor mentőnk haza. A házba ablak nem vót, a szélsőnek még keretje se maradt. Szőrpokrócot tettőnk rá oszt úgy aludtónk. Nem haltónk éhen, de legtöbbet babot meg zsámizskát ettőnk, mer liszt keves vót.”

A csata során nagy volt az emberveszteség mindkét részről. A németek Dédes felé a Peresen menekültek.

A halottakat a faluban történt csata másnapján összeszedték, a kenderföldnek használt területre gyűjtötték. Néhány falubelinek is segíteni kellett. Szekerekre rakták a testeket és elvitték. Hogy hová kerültek azt nem tudni biztosan, de többen azt mondták, hogy a falu határában tették őket tömegsírba, de ezt a faluból nem látta senki, az oroszok intézték el. Az viszont bizonyos, hogy a Haricából nem szedték össze az elesett katonákat.

C. Istvánné így emlékezett erre:

„Tavaszkor elmentőnk fűé, jobban mondva bikksásé, mer elfogyott a takarmány a jószágnak, osztan fogtuk magónkat oszt mentőnk. Akkor a Haricába egy nagy réten ott minden vót, állati csontoktú kezdve emberi csontokig minden. Puskadarabok, meg minden, kézigránát. De mennőnk kellett oda amint a hó elment, a jószágnak élelem kellett, bikksást meg ott sokat találtónk.”

Míg a németektől a lakosság viszonylagos nyugalomban lehetett, amint a szovjetek elfoglalták a falut, megkezdődött fosztogatás és pusztítás. Vittek mindent, amit csak értek. Élelmiszert, ruhát, használati tárgyat, férfiakat, asszonyokat. A katonák „kiszolgálták magukat” és persze helyi segítségre is leltek. Voltak árulók, akik kapva az alkalmon és saját hasznot remélve elárulták, hogy ki hová rejtette az értékeit és élelmét.

B. Józsefné így emlékezett rá:

„Az édesapámék kertjébe vót egy nagy pinceverem. Ova vittük a lisztet, meg amink vót, ruhát is. A földet leeresztették rá, nem volt ajtaja. A vén B. A. meg tudott oroszul mer harcolt az első világháborúba, oszt fogságba is vót. Elárulta az oroszoknak, hogy hol van az élelem, odahítta őket, hogy megmutassa ott van. A ruszki ki is bontatta vele. Az oroszok rosszabbak vótak a németeknél. Bántották az asszonyokat. Egyszer jött a testvérem, hogy bújjak el, mer K. M.-et is elvitték az oroszok, megerőszakolták sokan. De én nem búttam el. A nevelőapám tudott oroszul, oszt tudott velek beszélni, így engem nem bántottak. S. L.-nek meg a férjét nyakon vágták puskatussal, mer meg akarta védeni. Nem halt meg azonnal, de lebénult, még úgy emlékszem néhány nap kínlódott mire meg tudott halni. R. T.-t, G. K.-t is bántották, nyóc-kilenc is végigment rajta, a férjeknek meg nézni kellett, azt lefogták. Meg hát ki tudja kit még. Nem mindenki mondta el.”

A faluban maradt szovjetek sok asszonyt bántottak. Az asszonyok és lányok sokan csoportokban próbáltak elbújni. Az egyik „búvóhelyük” a kántortanító háza volt, a Hubay tanító házaspárnál több fiatal lány is bujkált. Egyik éjjel rájuk törtek, és a lányokat követelték. Mivel próbáltak ellenállni, a tanítónőt puskatussal összeverték, de a lányok el tudtak menekülni.

Egy másik háznál, ahol szintén többen bujkáltak megint csak éjjel keresték az asszonyokat:

„Rájuk törték az ajtót, dézsába vót a ruha, rajta a lúgzó hamu, vinni akarták el az asszonyokat, keresztapámot a dézsával fejbe vágták, azt mondták, hogy krumplit pucolni viszik őköt, ezt ki tudták mondani „krumplit pucolni”, akkor G. mezítláb a nagy hóba elszaladt a réten a gyalogúton. Először lőttek utána, de aztán meg tudott búni, éccaka vót, csak egy pendely vót rajta, egy cimborája házukhoz szaladt, de először nem mert szóni, mer félt, hogy utána mennek, egyszer csak szót nekik, beengedték, de már majnem megfagyott. Ezek nappal kifigyelték az asszonyokat, éccaka meg rátörtek. Vót egy elhagyott hosszú ház, (meghaltak az ott lakók gombamérgezésbe) oda vitték a bort, ott depóztak a csellengők.”

Málenkij robotra összesen 13 főt hajtottak el az oroszok. Voltak, akiket Luca éjjelén fogtak el, és ahogy a front vonult, vitték magukkal. Volt egy pince, ahol fiatal fiúk rejtőzködtek együtt. Senki más nem volt ott rajtuk kívül. Valaki elárulta, hogy hová bújtak, el is fogták őket, szekérre ültették és a Tiszára vitték, hidat építeni. C. Istvánné szerint ezt mesélték, amikor hazaértek:

„Ott egy lavórbú kaptak enni sokan, oszt vót aki már többször belenyúlt ők meg nem akartak belenyúlni. Egyenkint szöktek haza, gyalog, két héttű tovább vótak.”

L. Jánosnénak a nagybátyját vitték magukkal:

„Palibátyámat meg L. I.-t csejhézni vitték. Ami tehenet vittek az oroszok őket azzal hajtották el. Megnyerte Palibátyám a csanál levest akkor mire haza tudott szökni.”

Megyjegyzés: személyiségi jogok védelmének érdekében az interjúkban elhangzott oroszok által „elvitt” nők nevei helyett fiktív monogramokat alkalmaztam!

➡

További tardonai történetek, néprajzi érdekességek, mesesarok, festmények és grafikák a szerző weboldalán: Emlékeink.hu