Kazincbarcikának legendája van. A hetvenes évek fesztiváljain olyan progresszív színházi csoportok találkoztak itt, amelyeknek előadásaira a kulturális és a belügyi szervek egyaránt odafigyeltek. Mára – a produkciókat válogató Solténszky Tibor szavaival élve – “Kazincbarcika egy egészen közönséges hellyé vált”, azaz önmaguknak a színházi előadásoknak kell igazán művészi-szellemi izgalmakat kiváltani, mentesen mindenféle (kultúr)politikai háttértől.
S ez jó dolog. Vagy legalábbis jó lehetne, ha az amatőr színjátszás virágkorát élné. Ha ugyanúgy mozgalomról beszélhetnénk, mint a hetvenes években. Igaz, a sokszínűségre nem panaszkodhattunk Barcikán. Láthattunk teljesen hagyományos mesejátékot Litvániából, és nem túl eredeti ötlettől vezérelt, vontatott Hófehérke-adaptációt, amelyben a Grimm-mesére a Bibliát kopírozták rá angyali üdvözlettel és utolsó vacsorával. Más-más irányzatot képviseltek a mozgásszínházak: a budapesti Panboro csoport kontakttáncból építkezett, míg az ugyancsak fővárosi Szárnyak színháza tangóimprovizációkkal lépett fel. A szlovákiai Bánovcéről érkezett Stílus színpad Teréz 1775 című táncjátéka a boszorkányüldözéseket idézte meg – a témához kevésbé illeszkedő – jazzbalettes koreográfiával. Míg a cseh ostravai Fehér Színház tagjai végigsíelték Te, aki síelsz című burleszkjüket – méghozzá anyaszült meztelen játszották el egy síkirándulás – drámába forduló, de végig a jellegzetes cseh humorral átitatott – történetét. S örvendetes, hogy a hazaiak magyar klasszikusokhoz és kortársakhoz egyaránt fordultak: az Arvisura Madách című előadásával lépett fel, a sitkeiek Gárdonyi-darabot vettek elő. A gyomaendrődiek Kornis Mihály Körmagyarját játszották. A pécsi Janus Egyetemi Színpad pedig Parti Nagy Lajos Ibusárját vitte színre kiemelkedő dramaturgiai változtatásokkal felerősítve a tragikomédia drámaiságát. A műfaji gazdagság mögött azonban ugyanaz a jellegzetes művészi attitűd húzódott: a kirekesztettség, a kitaszítottság érzése, s az elvágyódás, a kitörni akarás. Az Ibusár hősnője, a vénlány Sárbogárdi Jolánka a maga írta operett világába álmodja magát. A kistarcsaiak cigánymeséjében egy fiatal sepsiszentgyörgyi (Mandala Mágikus Színház) az aranykorból indulva vezet el egy vágyott világba. A mártírszerep vállalásáról szól a Teréz 1775 éppúgy, mint a Szent Johanna-legendával foglalkozó Anouilh-darab, a Pacsirta, amit a budapesti Vörösmarty Gimnázium diákjai adtak elő.
Ritkaság, hogy egy nem tematikusan válogatott rendezvényen szinte ugyanarról az életérzésről, problematikáról valljanak a művészek. Ez izgalmassá tehette volna az idei találkozót. Mégsem lett az. Egyrészt több olyan szövegközpontú külföldi előadás is érkezett a fesztiválra, ahol a néző csak találgathatott, min problémáznak a szereplők a színen. (A venezuelaiak krimijében legalább öt percig lehetett nevetni a felfokozott beszédtempón. Azt viszont jó volt látni, hogy külföldön nagyon sok felnőtt is részese az amatőr színjátszásnak. Náluk ez inkább csak diákkori időtöltés.)
Az előadások többségéből éppen az a másság, az az egyediség hiányzott, ami érdekessé és értékessé teheti a csoportok tevékenységét, s ami kiemelheti őket a peremlét szorításából.
Nem szerencsés, ha az amatőrök szerényebb anyagi és művészi erőkkel próbálják utánozni a hivatásos nagyszínházakat, de ugyanígy zsákutca, ha az alternatív divatok nyomába erednek. Ha csak másolnak. Ha többnek akar látszani egy produkció, mint ami valójában.
(Mikita Gábor írása megjelent az Észak-Magyarország 1998. július 6-i számában)
