„Olyanok voltunk, mint egy család” – kézis lányok emlékei a sportról, a csapatról, az összetartásról

Kálmánné Katalin interjúja

Kazincbarcikán a 60-as években a város középiskoláiban (Vegyipari Technikum, 105-ös) Uzsoki Antal és Laczkó Imre testnevelő tanárok szerveztek iskolai női kézilabdacsapatokat, így megteremtődött a lehetősége annak, hogy a tehetséges fiatalok szakosztályban folytassák tovább sportpályafutásukat. A KVSE elnöksége 1968-ban adott zöld utat a kézilabda-szakosztály megalakulásának. Kezdetben a szakosztály alapítója, Jávori István szakosztályvezető, majd Laczkó Imre és Radácsi József edzők irányították a lánycsapatot. A megyei bajnokságban 1971/72-ben bajnokok lettek, elnyerték az NB II szereplés jogát, ami sajnos csak egy évig tartott, nem kerülhették el a kiesést. Ezt követően Széplaki Kálmán vette át a szakág vezetését. Abban az időben is akadtak gondok a működtetéssel. A leszűkült feltételek mellett nem tudták tovább folytatni a bajnoki szereplést, így a sportegyesület elnöksége 1976-ban határozatot hozott a női kézilabda megszüntetésére, annak ellenére, hogy a városban óriási közönségsikere volt és országos hírnevet szereztek. Volt csapattagok, egy szakosztályvezető házaspár és egy szurkoló eleveníti fel a dicsőséges korszakot.

Így emlékeznek az egykori legendás játékosok

Kolozsváriné Száva Mária

Ha kézilabdáról van szó, szinte beleremegek. Imádtam! Még most is lemegyek a főiskola kistermébe kapura lövöldözni pár itteni régi kézilabdás ismerőssel.

Meghatározó szerepet játszott az életemben a sport. Még csak általános iskolába jártam, hetedikbe, amikor leigazoltak a Sajómenti Építők csapatába, és megtisztelő volt, hogy „asszonyok” között játszottam. A suliban úgy hívtak, a „balkezes bajnok”. Az iskolában Kassai Barna tanár úr volt az első edzőm, nagyon sokat tanultam tőle. Legszívesebben minden időmet a pályán töltöttem volna. Nyolcadikos koromban Radácsi József edző megkeresett, hogy járjak hozzájuk edzeni. Így kerültem a KVSE-pályára, és akkor már a Vegyész csapatában, az ifiben játszottam Komáromi Katával és Szabó Erikával. Mindkettőjükkel a mai napig nagyon jó a kapcsolatom.

Aztán hamar továbbléptünk, és a felnőttcsapatba kerültünk.

Fantasztikusan éreztem magam közöttük. Igazi harcosok voltunk, a megyében mindenkit legyőztünk. Soha nem felejtem el azt a fantasztikus élményt, amikor feljutottunk az NB II-be. Gyakran eszembe jutnak az edzőnk szavai: lánykák, gyerünk, gyerünk, ne álljatok meg! Radácsi Józsi az egyik legjobb edző volt. Nagyon szerettük. Sokat tett értünk, de nagyon sokszor eszembe jut Jávori Pista bácsi és Ibi néni is. Nagy szeretettel gondolok rájuk, hiszen nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen sikeres csapat lettünk. Abban az időben fantasztikus sportélet volt Kazincbarcikán. A sportolók összetartottak, egy közösséget alkottunk. Legyen az bármilyen sportág, foci, atlétika, birkózás, egymás mérkőzésein, versenyein mindig ott szurkoltunk, örültünk a másik sikereinek. Barcikán óriási szurkolótáborok voltak, és itt ezres nézőszámokról beszélünk.

Szabó Erika és Száva Mária a tatai edzőtáborban

Komáromi Katalin

A kézilabdával való ismerkedésemet, végül imádatomat Mezei Miklós testnevelő tanáromnak köszönhetem, aki nagyon megszerettetett velem mindenféle sportot, főleg a kézilabdát.

Ő javasolta, hogy menjek ki a KVSE-pályára, ott edzenek a kézilabdás lányok, és próbáljam meg, talán meg fogom kedvelni, mert ő úgy látja, tehetséges vagyok! Megfogadtam, és ott ragadtam! A felnőttek kedvesek voltak velem, és segítőkészek.

Kis Heves megyei faluból kerültem fel a „nagy” városba, így számomra sokat jelentett, hogy befogadtak, edzhettem az ificsapatban, mérkőzéseket játszhattam.

Nem kellett sokat várni, és pár játékossal együtt a felnőttkeretbe jutottunk be. Kolzsváriné Száva Marika, Dudás Aranka, Kiss Julianna! Már az is megtisztelő volt, hogy vihettük a labdákat a hálóban, együtt melegíthettünk velük, és felvehettük azt a mezt, amiben a „NAGY” csapat játszott.

Edzésekről soha nem hiányoztam, hiszen imádtam ezt a közösséget, igazi csapatszellem uralkodott, itt lehetett megtanulni küzdeni egymásért, a csapatért.

Nagy szurkolótábor vett körül minket, öröm volt, főleg a hazai meccseken játszani. Név szerint ismertek és biztattak bennünket. Az edzőink, Radácsi József és Zana Tamás is mindenben segítettek.

A szakosztályvezetőink, Széplaki Katika és férje, Kálmán is mindig azon igyekezett, hogy ne legyenek gondjaink, szívük-lelkük volt a csapatunk! Rengeteget tett még a csapatért Szoboszlai Árpád, a BVK munkaügyi főosztályvezetője és Topiczer Imre munkaügyi osztályvezető, akikhez bármikor fordulhattunk ‒ sajnos már nincsenek köztünk.

Teljes volt az összhang a sportolók között. Mindegy, hogy focista, atléta vagy férfi kézilabdás volt, az irigység és a rivalizálás távol állt tőlünk. Mai napig is sok sportolóval tartom a kapcsolatot.

Sportoló életemben nagyon fontos szerepe volt még Jávori Istvánnak és Ibi néninek, akik a kezdetek kezdetén egyengették útjainkat. Ibi néni mindig frissen készített szendviccsel várt minket, olyan sosem fordult elő, hogy korán kell indulni a mérkőzésre és nincs „ellátmány”.

Több kézi-, illetve kézi-foci házasság is született az évek során: Tóth Tibi‒Gizi, Nagy Gyurka‒Héczei Anna, Bányász Mihály‒Berentés Klári, Fülöp Lajos‒Bakos Ica, Simkó‒Lojek Zita, na és Labancz Csaba‒Komáromi Katalin…

Életem egy nagyon fontos fejezete volt a kézilabda, amit közel 35 évig szívből csináltam. Azt szeretném, hogy a mostani csapatnak is hasonló szép és jó dolgokban legyen része, és küzdjenek egymásért, a városunk hírnevéért!

Dudás Aranka, Komáromi Katalin és Varga-Kovács Mária

Buzásiné Szabó Erika, kapus

Míg élek, nem felejtem el azokat az élményeket, amiket kézilabdásként megéltem.

Tizenhárom éves voltam, amikor az Újvárosi iskolában megjelent Radácsi József, és lányokat toborzott a kézilabdához. Így indult el az én sportolói pályafutásom. Eleinte még az iskolában tartották az edzéseket, olyan lányokkal, mint Sztancsik Kati, Kovács Marika. Emlékszem, még csókolomot köszöntem nekik.

Nagyon szép emlékeket őrzök a kézilabdatornákról, ez nekem mindig ünnep volt, egyébként is minden évben vasárnapi napokon tartották. Imádtam a KVSE csapatát. Olyan barátságok szövődtek ott, amelyek a mai napig is tartanak. De nemcsak a kézilabdásokkal, hanem az atlétákkal, a futballistákkal is.

Csodás időszak volt, amikor feljutottunk az NB II-be. Nagyon büszke vagyok a mai napig is, hogy ott lehettem a tatai edzőtáborban, és megismerhettem például Földi Imrét, az olimpiai bajnok súlyemelőt.

Imádtam kézilabdázni. Szerettem a csapattársaimat, jól érzetük magunkat egymás társaságában, sok közös élményünk volt. Akik hirtelen eszembe jutnak a csapatból: Dudás Aranka, aki sajnos már nincs közöttünk, aztán Kovács Marika, Stefán Éva, Polyák Gizi, Héczei, Bakos Ica, az ő férje a KVSE kapusa volt, Szakáll Marika, Komáromi Kati. Na és persze Száva Marika, akivel még a mai napig is nosztalgiázunk: „emlékszel, milyen volt…”?

Nem túlzok, de a város büszkeségei voltunk, szinte minden meccsünket tudósította az újság.

Egy azon mérkőzések közül, ahol a barcikai kapusnak nem sok dolga volt… KVSE-Tibolddaróc 34-3 (16-3) (1975. IV. 3.)

Tóth Tiborné Polyák Gizi

A sport számomra ma is az egyik legfontosabb dolog, akár időtöltésnek, akár kultúrának, akár hobbinak nevezzūk.

A kézilabda pedig mindenek fölött. A barcikai kézilabdának nem sok mindent köszönhetek, „csak” a munkahelyemet, a nemrég elvesztett imádott férjemet, számos barátot és fél Barcika ismertségét. Jó kis gárda állt össze, melynek 1968-tól kb. 10 évig én is tagja lehettem.

A Vegyipari Technikum tanulója voltam, és megkeresett Radácsi Jóska, a valaha a nőkkel legjobban bánni tudó úriember, és elcsábított a Vegyészhez. Ilyen nevek közé, mint Kovács Marika, alias Kiskovács, Tóth Eszter, Héczei Anikó, Vass Lenke.

Vittem magammal Bakos Icát is, aki később kapusként meghatározó tagja lett a csapatnak. A Széplaki házaspár és Jávori Pista bácsi jó kis családot alakítottak ki.

Jártuk a megyét vonattal, de néha hozzájutottunk a focisták kisbuszához is.

Egyszer Novajidrányban játszottunk, a pálya melletti vasúti kocsi volt az öltözőnk, ahová belépve az a meglepetés ért bennünket, hogy a szerelvénynek nem volt alja… Nagy örömet szereztünk a kint várakozó fiatal srácoknak, hiszen az öltözködésünk úgymond alsó mozdulatait kívülről követhették, majd a meccsen találgatták, hogy annak a cipősnek az lehetett az alsóneműje…

Már az NB II-ben játszottunk, 1973 körül, és a Budapesti Postáshoz kellett utaznunk. Óriási dolog volt, hogy előző nap felmehettünk és ott alhattunk a munkásszállón. Az az éjszaka végleg összekovácsolta a csapatot. Előtte talán egyikőnk sem volt még Pesten, így hát „belehúztunk”, megittunk fejenként két Bambit abból a 6 forintból, amit kaptunk a meccsre folyadékra, és éjjel háromig ment a traccsparti. A két főkolompos neve idekívánkozik: Száva Mari és Bálint Betti. Reggel indultunk a meccsre, de rossz buszra szálltunk. Sok hányódtatást követően a mérkőzés kezdési időpontja előtt 10 perccel érkeztünk a helyszínre. A kapkodást nem részletezném, de az eredmény emlékezetes marad. Újoncként a toronymagas esélyest nyolc-hatra megvertük!

Egy kissé személyes emlék… 72 júliusában házasodtunk össze Tiszakarádon. Az egész csapat eljött. A faluban még most is emlegetik a fiatal, gyönyörű lányokat, no és a dalárdát! Ez utóbbival néhány vetélkedőt manapság is simán megnyernénk. Aztán nászútra mentünk, és Miskolcig olyan lakodalmas szerenád kísért bennünket, ami a mai napig a fülembe cseng. Ezúton is szeretném megköszönni a lányoknak… De nemcsak a miénk, hanem más házasságok is szövődtek. Bányász Misi és Klári, Lojek Zita és Simkó Józsi, Bakos Icából Fülöpné lett, Vass Lenkéből Forgonné, és hát Polyák Giziből pedig Tóth Tiborné. Jó volt a kapcsolat a női és a férfi szakág között…

Úgy érzem, megállíthatatlanok az emlékek… A nagy élmények közé tartozik még a villanyfényes pályaavató is, ahol a Debreceni Dózsa és az Ózd női NB I-s csapatai voltak a partnerek. Többször jártunk Tiszavasváriban is jó edzőmeccseken és remek slambucpartikon. Táboroztunk a Mátrában, Sástón, ahol a Bartalos Béla által fémjelzett Tatabánya férficsapatától és a Tóth‒Harsányi testvérek vezette Veszprém játékosaitól tanulhattunk.

A pálya melletti vasúti kocsi volt az öltöző. „Nagy örömet szereztünk a kint várakozó fiatal srácoknak”

Kukta Gyuláné

1973-ban érkeztem Kazincbarcikára, a 105-ös Intézetbe tanítani. Mellette kéziztem az NB II-es csapatban. Radácsi József edzőnek köszönthető, hogy ilyen jól összeszokott sportolói közösségbe cseppenhettem. Sajnos csak egy évig lehettem a lányokkal, mert az akkori igazgatóm feltette nekem azt a költői kérdést, hogy „Katalin, tanítani vagy kézilabdázni akar?”. Én az előbbit választottam. Így ért véget a rövid, de emlékezetes kézis múltam.

Radácsi József edző Szakáll Mária, Vass Lenke és Jávori István szakosztályvezető társaságában

Kolozsváriné Száva Mária

Volt egy nagyon érdekes mérkőzésünk, azt hiszem, ez valamennyiőnk számára emlékezetes marad. Játszottunk egy német női csapattal, akik igencsak testes lányok voltak. Az időre pontosan nem emlékszem, de azt hiszem, akkor még KMTK voltunk, a 70-es években.

 

 

Bata Imréné Nyerges Mária

Azt hiszem, azt a mérkőzést nem lehet elfelejteni. Mikor megkérdeztek kézilabdás múltamról, rögtön ez a meccs jutott eszembe. Nagy mérkőzés volt, akkora csajok voltak, hogy Kovács Marika a lábuk közt bújt át, és simán átfért, nekem ugyan eléggé rossz volt, mivel az egyik német csaj a karja közzé kapta a nyakamat és elrepített. A térdemen még mindig hordom a nyomát, de ettől függetlenül minden szép és jó volt. Nagyon jó visszaemlékezni.

Itt más trükkre volt szükség a gólhoz… KVSE-MVSC II.: 17-14 (12-6) „Varga-Kovács Mária gólt szerez. A játékost a háló takarja. Balról jobbra Puskás Gusztávné, Komáromi Katalin és Dudás Aranka kísérik figyelemmel a gólba tartó labdát”

Szalai Györgyné Szatmári Katalin

A hatvanas évek első felében jártam az Irinyi János Vegyipari Technikumba Kazincbarcikán, ahova a szolnoki Koltói Általános Iskola befejezése után kerültem.

A kézilabda szeretetét már ott belém oltották, így amikor a technikumba kerültem, engem már nem volt nehéz az akkor alakuló csapat munkájába bevonni.

Uzsoki Tóni bácsi ‒ mi csak így hívtuk ‒ nagy lendülettel szervezte az akkor induló új iskola fiú és lány kézilabdacsapatát.

Felejthetetlenek voltak az Újvárosi iskola tornatermében a téli vasárnaponként rendezett kézilabdatornák, ahol felnőtt (nekünk akkor úgy tűnt) csapatokkal is játszhattunk. Voltak ott Sajószentpéterről, Ormosbányáról csapatok.

Különös hangulata volt ezeknek a vasárnapoknak.

Ózdon akkor nagyon jó női csapat volt (talán NB II-es), noha ők nem vettek részt a tornán, de egy jól sikerült meccs után kaptam egy ajánlatot (lakás-, munkahelyígérettel), hogy menjek el védeni hozzájuk. Nekem akkor már más terveim voltak, de utána sokszor elgondolkodtam azon, hogyan alakult volna az életem, ha akkor igent mondok.

A technikum befejezését követően a BVK-hoz kerültem dolgozni. Tovább víve labdaszeretetemet, hamarosan összeállt a mi kis csapatunk, aminek alapját a technikumi és a KVSE korábbi játékosai alkották. Akkor még volt olyan, hogy tömegsport, a Szakszervezeti Bizottság sportszerető elhivatottjai irányításával. A 70-80-as években voltak ezeknek a rendezvényeknek a legszebb emlékei.

Munkahelyi olimpia versenysorozat keretében több sportágban mértük össze erőnket, ügyességünket a megye és a vegyipar ágazatához tartozó vállalatok munkavállalóival: atlétika, asztalitenisz, futball…

Ózdon, az akkor még Leninvárosban, Diósgyőrben, Szolnokon és Barcikán voltak a versenyhelyszínek. Ahogy nőttek a gyerekeink, családi programokká alakultak az ilyen sportnapok.

Igazi tömegsport volt, lelkesek voltunk, örültünk, ha nyertünk, sírtunk, ha veszítettünk. Szakmai szinten abból éltünk, amit Tóni bácsi megtanított nekünk, no meg a lelkesedésünkből. Edzési lehetőségünk ritkán adódott.

Tóni bácsit felkértük tiszteletbeli edzőnknek, és ugyan akkor ő már nem tanított, de minden meccsünkön ott volt, és ellátott bennünket szakmai jó tanáccsal. Büszke volt rá, hogy az alapot ő adta nekünk.

A nyolcvanas években egy lakótelepi kezdeményezésre megalakult az Újkazinci kézilabdacsapat, volt egy pár jó rendezvényünk, de sajnos nem bizonyult hosszú távon fenn tarthatónak.

A kézilabdázással és egyáltalán a sporttal rengeteg ismerőst, barátot szerez az ember. Érdekes módon, még a mai napig is fordul elő olyan eset, hogy számomra ismeretlen emberrel van dolgom, aki azt mondja, hogy ismer engem, valamikor kézilabdáztam…

A régi kézisekkel többnyire kapcsolatban vagyunk, ha másképp nem, a Facebookon figyelünk egymásra. Komáromi Kati, a csapat vezéregyénisége, Szloboda Ibolya, akivel az akkori IBUSZ-sportnapokon is részt vettünk, Mariska Gizi ‒ akinek a férje a kapusbemelegítésemben segített a meccsek előtt ‒, Tóth Gizi ‒ akinek a férje is igazolt játékos volt korábban ‒, Kovács Mari, Radácsiné, Forgonné, Bátor Ida, Drótos Ági, Sípos Ági, Tamók Csilla, Gada, Futri, Terike, Éva, Guri, Margó, Marika… Mind sok-sok kellemes emlék.

Még a visszaemlékezés is melegséggel önti el a szívemet, igaz, ez már korral is jár, de kívánok mindenkinek ilyen sportélményeket.

Örömmel hallottam, hogy újraélesztették a városban a kézilabda „parazsát”, drukkolok nekik, saját példámból tudom, hogy az a parázs nem alszik ki…

A BVK Tömegsport csapata

Komáromi Katalin

A KVSE megszűnése után is nagyon szép nyolc év következett: Sajószenpéteri Üveggyár: SÜMSE, Edelényi Bányász, Kazincbarcikai Kinizsi és KKSE Kazincbarcika.

Fizetésünk volt, de a munkánkért. Javarészt nagyszerű sportbrigádban dolgoztunk a BVK-nál Sonkoly Pisti vezetése alatt, aki maga is kézilabdás volt. Ebben Szoboszlai Árpi bácsi sokat segített, hiszen mindenkinek munkahelyet biztosított.

A kézilabdában bunda soha nem volt. Foggal-körömmel harcoltunk a mérkőzéseken, mert bizonyítani akartunk a hálás közönségnek és a vezetőinknek, magunkról nem is beszélve. Szabadidőnkben esetleg moziba jártunk, fagyizás a Napfény étteremben, nekem még asztalitenisz-edzés is volt Maksó Sándor edzőnél. Kapcsolatunk a férfi kézisekkel nagyon jó volt, végig szurkoltuk a mérkőzéseiket, ők is a miénket, sőt a labdarúgócsapat is rendszeresen járt a mérkőzéseinkre szurkolni, persze mi is az övékére. Én még játszottam mint igazol játékos az Ölschlégerék vezetése alatt lévő csapatban is. Ebben az időben Ferkel Sándor „Robi” is volt edzőm, sőt a fiuk, Krisztián is. 52 évesen búcsúztattak el a versenysporttól, a Városi TV-től Göndör Judit készített velem riportot, amit nagyon köszönök, mert hihetetlenül jólesett ez a fajta megbecsülés is. Varga József játékvezető pedig a bírók jó kívánságait tolmácsolta egy nagy csokor virággal a kezében. Egy nagyon jól sikerült összejövetellel búcsúztam a csapattól is, amit bizony megkönnyeztem, hogy véget ért egy fejezet, ami csoda volt az életemben, és a családom után a legjobban szerettem. Jelenleg is járok a fiúk és a lányok mérkőzéseire, és örömmel tölt el, hogy magasabb osztályba került a női csapat! A fiúk is nagyon jók, kiváló, összeszokott fiatal gárda, nagyon tetszik a játékuk.

Kézilabdások egy munkahelyen, a BVK sokszorosítóüzemében. Stefán Éva, Komáromi Kati, Dudás Aranka és Sonkoly István

Szloboda Miklósné Kubaszek Ibolya

Ormosbányán kezdtem sportoló pályafutásomat, már 10 éves korom körül atletizáltam, s ezen belül a futás volt az erősségem. Komolyra az 1966-os úttörő-olimpia megnyerésével fordult. Ezt 1967-ben is sikerült elnyernem, mindkét esetben 300 méteres futással. Abban az időben ezek az eredmények országos hírnevet adtak számomra sportolói körökben. Ezután középiskolásként sorra nyertem az országos bajnokságokat ‒ falusi dolgozók spartakiádjait s különböző versenyeket. 1969-től komoly alapozásba kezdtünk az edzőmmel, megcélozva az 1972-es müncheni olimpiát. Ekkor már kalóriapénzt is kaptam a felkészüléshez, amit csak komoly sportolók kaphattak. Igen ám, de az élet mást akart tőlem, mert a nagy dicsőség helyett a családot választottam, s 1971. december 31-én megszületett a kislányom, és így teljesen egyértelmű volt, hogy a sport helyett a gyermekem került előtérbe. Ezután abbahagytam a hivatásos sportot, de a mozgásigényem a mai napig megmaradt.

Az 1980-as évek elején kerültem a Borsod Chem „öreglányok kézilabdacsapatába”. Nagy öröm volt nagynevű kézilabdásokkal játszani, akik befogadtak a csapatukba: Szalainé Kati, Radácsiné Böbe, Komáromi Kati, Drótos Ági, Tóthné Gizi, Mariskáné, s sorolhatnám még ezeket a nagy neveket.

Nagy összetartás volt a meccseken. Gyermekeim, a leányom és a fiam nagyon sokszor elkísértek a meccseinkre. Egy őszi hideg alkalomkor, amíg én a sikereinkért küzdöttem a pályán, az én drága fiúgyermekem a pálya melletti úszómedence fölött kötélen lóbálta magát, s ruhástól beleesett a medencébe. A tartalékos lányok tudomást szereztek erről, s gyorsan a buszba vitték, levetkőztették, plédbe becsomagolták, és várták a szünetet, hogy velem közöljék a jó hírt. Pótruha híján plédben hoztuk haza a gyermekemet, aki a buszban örömmel, fennhangon mesélte a többieknek a ruhás úszás élményét. Nagyon sok örömet, győzelmet éltünk át Tóni edző bácsinkkal.

Pár éve Haszon Jolika vezetésével az idősek klubjába heti 2 alkalommal járok tornázni. A sport, a mozgás nagy szerelem nálam, s hálát adok a sorsnak, hogy mozgásigényemet a mai napig gyakorolhatom.

Szloboda Miklósné a SÜMSE csapatában Sikúr Joli, a Gonda lányok, Nagy Rózsi, Fábián Mariska, Komáromi Kati, Csipke Kati, Szabó Zsuzsa (Kampó), valamint az edző, Jancsurák Béla társaságában

Révész Sándorné Varga-Kovács Mária csapatkapitány

Kézilabda-szeretetem még általános iskolában, 13-14 éves koromban kezdődött Kassai Barna tanár úrnál. Majd a KVSE elődjénél, a KMTK csapatában játszottam mint beállós és szélső játékos. Mezem száma a hatos volt. Imádtam a kézilabdát, az edzés, a versenyek mindent felülmúltak, ami akkor sajnos a tanulás rovására ment.

Rengeteg élményt nyújtott a sport, és a csapattársaimtól nagyon sok szeretetet kaptam. Olyanok voltunk, mint egy család. Ezt nem lehet elfelejteni, mint ahogyan az olyan sztorikat sem, mint amikor egyszer majdnem lekéstük a mérkőzést… Ha idegenben játszottunk, akkor vonattal mentünk, az luxus volt, ha buszt kaptunk. Egy alkalommal le akartak minket szállítani a vonatról, ugyanis nagyon sokat nevettünk, ami zavarta az egyik utast… Vagy amikor a Libalegelőn játszottunk, és vasúti kocsiban öltöztünk. Azt se felejtem el, amikor egyszer a bíró csodálkozásért (!) kiküldött 2 percre. Volt egy emlékezetes strandolásunk is, amikor az ebédünket „elfürödtük”. Megbeszéltük a lányokkal, hogy a keretünket, amit ebédre kaptunk, nem használtuk fel, hanem meccs után kimegyünk a strandra. Emlékezetesek maradnak a május elsejei felvonulások is, vagy a Polyák Gizi lánybúcsúja és esküvője. Az volt ám a buli! A régi szép idők…

Pontosan nem emlékszem, mikor szűnt meg a KMTK, helyesebben csak a nevünk változott KVSE-re.

Nagy szeretettel emlékszem vissza szakosztályvezetőinkre és edzőinkre. Nagyon sokat tanultunk tőlük. Ebben az időszakban úgy éreztem, hogy van egy második családom. Ibi néni, Jávori Pista bácsi, a Széplaki házaspár, illetve Radácsi József és Zana Tamás edzők mindent megteremtettek, ami csak egy szakosztály működéséhez egy nagy családnak kellett.

A KMTK-s időszakban egyszer a németekkel játszottunk barátságos mérkőzést. Az egyik játékosuk háromszor súlyosabb és kétszer magasabb volt nálam. Hosszú indítást kaptam, és ő meg akart állítani, csak nem sikerült. A sikeres indítást gólra váltottam, viszont nem tudtam, hogy játékostársaim és a szurkolók min hahotáznak annyira. Kiderült, hogy az ellenfél lába között kibújva szereztem a gólt. Csak én nem vettem észre, mert ő olyan hatalmas volt.

A megyei első osztály megnyerése után Tatabányán edzőtáboroztunk. Nagy öröm ért, mert találkoztam egy tőlem kisebb nagy emberrel. Akkor ott edzett Földi Imre súlyemelő, mellé álltam, és nagy meglepetésemre kisebb volt tőlem, a vállamig ért. A kis öröm is nagy öröm, nekem pedig akkor pláne az volt.

Bejutottunk az NB II-be, ami kézilabdaberkekben nagy meglepetésnek számított. Kézilabdás éveim alatt elértem a gólkirálynői címet, ami nem csak számomra volt nagyon nagy öröm, hanem apukám számára is, aki akkor Edelényben feküdt a kórházban. Egy látogatásom alkalmával megláttam, hogy ott van az asztalán kivágva az újságcikk, nagyon büszke volt rám.

Számtalan kupamérkőzések vettünk részt, ahol a csapatunk és jómagam is nagyon sok elismerésben részesültünk, és az is nagyon nagy megtiszteltetés volt, hogy megkaptam a csapatkapitányi tisztséget.

A kézilabda mellett volt még egy másik szenvedélyem, a foci. Ahogyan a (KMTK) KVSE focistái ott voltak a mérkőzéseinken, ugyanúgy ott voltunk mi is az övéiken, de én is fociztam a Barcikai Sütőipar csapatában. Aktív sportolói pályafutásomat abbahagyva még jó ideig játszottam a BC csapatában.

Sportolóként olyan emberekkel, játékosokkal, vezetőkkel, szurkolókkal ismerkedtem meg, és olyan élményekben volt részem, hogy nagy kár lett volna, ha ez kimarad az életemből. Sajnos többen már nincsenek közöttünk, de a fotóimon és az emlékeimben jelen vannak.

„Volt egy emlékezetes strandolásunk is, amikor az ebédünket elfürödtük.” Indulás a strandra!

A kazincbarcikai kézilabda-sportszakosztály megalapítója, első szakosztályvezetője Jávori István volt. A női kézilabdasport fellendült, ám a csapat mégis kiesett az NB II-ből. A KVSE elnöksége úgy döntött, hogy a női és a férficsapatok versenyeztetését kettéválasztja.

Ebben az időben történt, hogy a kazincbarcikai női szertorna sportiskola, jóllehet az állam közvetlenül támogatta, ismeretlen okból mégis megszűnt, holott ilyen az országban mindössze nyolc volt. (Később modern gimnasztikai szakosztály néven alakult újjá, vezetője Mészáros Györgyné lett.) A sportiskola vezetői akkor Széplaki Kálmánné, Katalin és férje voltak. A KVSE elnöke, Szoboszlai Árpád ezt követően kérte fel a Széplaki házaspárt, hogy vállalják el a női és az ifjúsági kézilabda-szakosztály vezetői és intézői tisztségét.

A Széplaki házaspár szívesen emlékezik azokra az évekre (1970‒75-ös évekről van szó), amikor a mintegy 35-40 fiatal női kézilabdázó versenyeztetésének, egészséges sportolásának részese lehetett.

Széplaki Kálmánné Katika

A lányokat a kiesés ténye nem törte meg, és új lendülettel kezdtek hozzá az edzésekhez, az új versenyévadhoz. Az edző ekkor Radácsi József volt, majd őt Zana Tamás követte. Az ifjúságiakkal Jakab Béla foglalkozott. Felmerült, hogy úgy a felnőtt-, mint az ificsapatok létszámát indokolt bővíteni. Férjemmel együtt valamennyi oktatási intézmény igazgatóját felkerestük, kérve, hogy diákjaik a KVSE-nél versenyezhessenek. Segítőkészségük példás volt. Ezen túl a szülők hozzájárulását is kértük, sőt, a kitűnő kapus, Bozó Éva Tarnaleleszen élő szüleit is felkerestük. Éva később NB I-es játékos lett.

A csapat vezetősége edzőmérkőzéseket is szervezett. Az ifjúsági csapat a miskolci MVSC stadionjában is mérkőzött. A felnőttcsapat az Egri Dohánygyár és az Ózdi Vasas csapatainál járt, sőt az NB I-es Sajószentpéteri Bányászt a KVSE stadionjában fogadtuk.

A felnőttcsapat a megyei első osztályban jóllehet az első helyen végzett, az NB II-be való feljutásért mégis osztályozó mérkőzéseket kellett játszania. Ezekre Tatán, az olimpiai edzőtáborban került sor. A feljutás sajnos nem sikerült.

A KVSE női kézilabdacsapata több alkalommal vett részt a miskolci Sportcsarnokban rendezett Avas Kupa és a gyöngyösi Mátra Kupa nemzetközi versenyein. Ez utóbbinál a vegyészes lányok hat csapat ellenében az első helyen végeztek. A legjobb góldobó serlegét Kovács Marika hozta el.

Érdekességként megemlítem, hogy a Magyar Kézilabda Szövetség ‒ figyelembe véve Kazincbarcika gazdag sportéletét ‒ az NDK‒Magyarország ifjúsági válogatott női kézilabda-mérkőzést a KVSE stadionjában, ha jól emlékszem, 1970-ben vagy 1971-ben rendezte meg.

Az idegenbeli mérkőzéseinkre egy-egy játékos ellátására szerény összeg állt rendelkezésünkre, amit igencsak jól kellett beosztanunk. Reggelire: 11, ebédre:13, míg vacsorára 8 forint jutott. A csapat vezetői a „napidíjat” olykor a saját zsebükből egészítették ki. A vezetők kötelessége volt a mérkőzések jegyzőkönyvének vezetése, s az, hogy a sportorvosi engedélyek és az igazolások rendben legyenek. Egyszer az egyik felnőtt játékos, Tóth Eszter válltörést szenvedett, ezért őt ‒ speciális felülvizsgálatra ‒ az Országos Sportkórházba, Budapestre vittük. Az ilyen esetek is a feladataink közé tartoztak.

A felnőtt- és az ifjúsági csapatok összetartása, egymás segítése, a csapatszellem példás volt. A lányok az edzéseket, a feladatokat jókedvűen, a maguk örömére is végezték. Az együttesre a szép, sportszerű játék volt a jellemző. Ők, mint mondani szokás, a játékot játszották. Itthoni mérkőzéseinken a lányokat egy nagyobb, lelkes szurkolótábor biztatta.

A csapatot több meghatározó egyéniség vitte előre, fazont adva a játék stílusának is. Természetesen nem feledve az edzők szakértelmét sem. Nos: Révészné Kovács Marika csapatkapitány, Puskásné, Fülöp Lajosné, Hajdú Lajosné, Bozó Éva, Tóth Tiborné Gizike, Komáromi Katalin, Cseh Katalin, Kuktáné Katalin, Bányászné Berentés Klára, Dudás Aranka. Ugyanakkor a többiek a posztjukon úgymond „hozták magukat”, teljes értékű csapattagok voltak, részesei a győzelmeknek.

Majd elérkezett az az időpont, amikor többen férjhez mentek, munkát vállaltak, másokat iskolai tanulmányaik vittek más városokba. Ebben az időszakban kötött házasságot Berentés Klára Bányász Mihállyal, és Bakos Piroska is ekkoriban ment férjhez. Köszöntöttük őket.

Mi kimondottan sportszeretetből, juttatás nélkül vállaltuk a női és az ifjúsági csapatok irányítását, felügyeletét, természetesen a mindenkori edzőkkel összhangban, akiknek tevékenységét elismerés illeti.

A „bundázás”, a mérkőzések eredményeinek előzetes megbeszélése soha fel sem merült. A fair play szellemét tartottuk szem előtt. Az egyik szezonban hazai pályán, minimális különbséggel, legyőztük a diósgyőri lányokat. A visszavágóra Diósgyőrben került sor. Ők mindössze 6 ponttal abszolút kiesők voltak. Mi 12 ponttal reménykedtünk, hogy az NB II-ben bent maradunk. Azonban a mérkőzést elveszítettük. Győzelmünk esetén a tatai osztályozó mérkőzéseket a nagy múltú fővárosi csapatok ellen elkerülhettük volna. Fel sem merült, hogy a DVTK elnökét vagy edzőjét megkeressük: „engedjék”, hogy mi győzzünk. Így a KVSE kiesett az NB II-ből.

Végül egy felejthetetlen eset: egyik alkalommal az NB II-es Egri Dohánygyár csapatához edzőmérkőzésre utaztunk, de hogy, hogy nem, mindössze 6 mezőnyjátékossal. Kértük az egrieket, adjanak egy „vendég kapust”, mivel ez barátságos mérkőzés, de nekik sem volt. Lányaink ösztönzésére Széplaki Kálmán ‒ úgy-ahogy ‒ védte a KVSE-lányok kapuját. Azért minden 3-4 támadásból egyet hárított. A helyi szurkolók jól szórakoztak!

Így azért könnyebb lett volna védeni a kaput… Az álló sor bal szélén Széplaki Kálmánné, jobb szélén Széplaki Kálmán

Annak ellenére, hogy a Borsodi Vegyészben, az Észak-Magyarországban (Széplaki Kálmán tudósításai), valamint a Déli Hírlapban hétről hétre tájékozódhatott Kazincbarcika sportszerető közönsége a mérkőzésekről, szinte minden városlakónak a hét elején külön program volt, hogy a városi hirdetőtáblánál megnézzék a hétvégi sportmérkőzésekről és egyéb városi eseményekről készült fotókat, amelyeket Káprai János készített. A szurkolók néha egy fotón keresztül is kiértékelték a mérkőzés eseményeit, hosszú traccspartik alakultak ki, főleg, ha éppen arra járt egy-egy sportoló is.

Így emlékszik egy törzsszurkoló, akik férjével együtt minden mérkőzésen kint volt vasárnaponként. Délelőtt a kézis meccseken, majd hazaszaladtak ebédelni, és utána vissza a pályára a focimeccsre.

Ahogyan a szurkoló látta

Zólyomi Sándorné

Az 1970-es, 1980-as években nagy hagyománya volt városunkban annak, hogy ha csapataink hazai mérkőzéseket játszottak, akár foci-, kézilabda- vagy röplabdameccseket, a szép számmal megjelenő szurkolók már az összecsapás előtt igyekeztek a jól megszokott helyüket időben elfoglalni.

Kedvező lehetőség volt, hogy a munkáltató a munkabérünkből levonhatta a tagsági, pártolói díjat, így „tagsági könyvvel” minden hazai mérkőzést ingyen tekinthettük meg. Ennek is köszönhetően törzsszurkolói csoportok alakultak ki, amelyek folyamatosan biztosították jelenlétükkel a meccsek hangulatát és a stabil szurkolói létszámot. Ha más városban játszottak, különbuszokat szerveztünk, hogy kísérhessük, lekesíthessük a csapatot. Ez jó csapatépítés volt a drukkerek számára is.

Nagy várakozással tekintettünk minden nagyobb meccs elé, s bizony nem nagyon szidtuk a fiukat, lányokat, ha látszott, hogy akarnak, de nem megy a játék, majd tapssal megköszönve fejeztük be a meccset akkor, amikor a jobb csapat előtt fejet kellett hajtani.

Szép emlékek maradnak a vasárnap délelőtti kézilabdameccsek, a villanyfénynél játszott remek mérkőzések. Ezeknek külön hangulata, varázsa volt. Ma is emlékszem a lányok remek játékára, küzdésére, Száva Marikára, Dudás Arankára, Szalai Katira, Lojek Zitára, Komáromi Katira, Cseh Katira, Tóth Gizire, vagy a fiúknál Sonkolyra, Farkasra, Tóth remek védéseire, Pogány, Popey játékára ‒ a teljesség igénye nélkül, akik hirtelen eszembe jutnak… Remek meccsek voltak még a Sütőipari Vállalat kézis lányainak mérkőzései, amelyeket a Kun Béla iskola salakpályáján játszottak. Emlékszem, a vegyészes lányoknál az első edző Ibi néni volt, aki szigorú modorával navigálta a játékot, míg a „sütős” lányoknál Béla bácsi lelkes buzdításával igyekezett a néha padlón lévő lányokba lelkesedést vinni. Jó volt látni, hogy a pályák körül mindig tele volt a nézőtér, és a városlakók, akik éppen arra jártak, leálltak velünk együtt meccset nézni.

Több mint 30 évig rendszeres látogatói voltunk a foci-, a kézi- és a röplabdameccseknek, törzsszurkolónak tartottuk magunkat. Nagyon sok örömet, de olykor bosszúságot is okoztak a meccsek. Mindig elmondtuk egy-egy rosszabb teljesítés után, hogy legközelebb nem jövünk ‒ de azért a következő meccsen mindenki ott állt a jól megszokott helyén, s továbbra is buzdítottuk a Vegyészt. „Hajrá Vegyész, mind az egész!” Nagyon sajnálom, hogy ezek a szurkolói élmények ma már elmaradnak, helyüket részemről átvette a közösségi élet, a közösségben való tevékenykedés.

Örvendetes, hogy a kézilabdasport újra feléledt a városban. 1994-ben Ölschléger József vezetésével megalakult a Kazincbarcikai Kéziladba Club (KKC), amely ma Kazincbarcikai Kézilabda Sport Egyesület (KKSE) közhasznú szervezetként működő társaság, az Ölschléger házaspár irányításával. Biztos vagyok benne, hogy hasonlóan szép emlékeket idéznek majd fel a jövőben a mostani játékosok és szurkolók is.

Gólt dob a Vegyész az Edelény hálójába. A gólszerző: Varga-Kovács Mária

😉

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .