Az ötvenes évek elején egy Székesfehérvárhoz közeli faluhoz kötött szolgálati beosztásom. Feleségemmel együtt ott is laktunk. Mivel maga is falusi gyereknek születtem, nem volt nehéz az ott lakó emberekkel, családokkal megbarátkozni. Főként vasárnap délutánonként hol az egyik, hol a másik háznál gyűltünk össze egy kis beszélgetésre. Poharazgatás közben megvitattuk a világ eseményeit, köztük a magunk – nem éppen elhanyagolható mennyiségi – problémáit is.
A falu életét irányító „apparátusa” egy elnökből, egy gépíróból és a kibíróból állt. Ők hárman intéztek mindent. Maga az elnök végtelenül jóindulatú ember volt, de sajnos nem sok mindenhez értett. Amit csinált, azt olyan kétbalkezes módon tette. De csinálta, és akkor az volt a fontos. Ma az ilyen emberre mondanák, hogy már gyerekkorában sem volt egy észkombájn, azóta nem sokat változott. Hősünk mindenesetre nagy akarással igyekezett eleget tenni a beosztásával járó feladatoknak.
E kitérő után hadd térjek rá arra, amiért tollat fogtam. Az egyik ilyen vasárnap délutáni beszélgetés közben egyszer azt kérdezi tőlem a házigazda: Tudja-e, hogy a közöttünk ülő Lajos bácsinak pecsétes papírja van arról, hogy ő egy ökör? – Azt hittem, hogy rosszul hallok, vagy, hogy viccelnek, hiszen az említett gazda a faluban megbecsült embernek számított, soha senkinek nem ártott.
Hitetlenkedésemet látva nagy nevetés támadt, majd ennek csitultával azt mondta Lajos bácsi: – Ez az Imre folyton bolondozik, de most az egyszer igaz, amit mond, bár én még mindig szégyellem a dolgot. Ezután elkezdte az alábbi – számomra ma is hihetetlen – történetet:
„Pár évvel ezelőtt úgy alakult a helyzetünk, hogy el kellett adnunk az egyik ökrünket. Ehhez a községi tanácstól igazolást kellett kérni arról, hogy az állat valóban az enyém és el is adhatom. Ha ugyanis beszolgáltatási vagy adóhátralékom lett volna, akkor nem kaphattam volna ilyen igazolást.
Bementem hát a tanácsházára, és mondom a Józsinak, az elnöknek, aki mellesleg gyerekkori pajtásom és iskolatársam volt, hogy: – Te Józsi, adjál nekem egy papírt arról, hogy az egyik ökrömet bevihetem a fehérvári vásárra, mivel el kell adnom. Józsi megvakarta a fejebúbját, majd azt mondja, hogy rosszkor jöttem, ugyanis a Manci, aki gépelni szokott, pár napra elutazott az anyját meglátogatni. De, ha nagyon fontos nekem az az igazolás, majd ő maga legépeli, várjam meg. Hát én megvártam, amíg Józsi egy újjal lepötyögtette az igazolást a rozoga írógépen. Végül is elkészült a nagy mű, és Józsi, miután dátumot írt rá, nagy körülményesen aláírta, majd bélyegzőt is nyomott rá, és átadta nekem. Futva belenéztem, láttam, hogy a nevem is, a lakcímem is benne van, no meg, hogy egy ökör és fehérvári vásár. Zsebrevágtam a papírt, és hazamentem.
Két nap múlva volt a fehérvári vásár. Én, zsebemben az ökör passzusával meg a tanácsi igazolással, kötélvégre fogtam az ökröt és elindultam. A vásáron viszonylag gyorsan vevőre találtam és miután megalkudtunk az árban is, együtt mentünk a vásár sarkában álló „cédulaház”-hoz, hogy átírassuk a passzust az új tulajdonos nevére. Az írnok átvette és elolvasta a papírokat, majd nevetve azt kérdezte tőlem: – Bátyám, elolvasta maga ezt az igazolást? Ha nem, akkor most jó hangosan olvassa csak el! – Kezembe adta az ominózus papírt és én jó hangosan olvastam, hogy „A sz…i községi tanácsi hivatalosan igazolja, hogy Németh Lajos sz…-i, Kossuth u. 120. sz. alatti lakos, a fehérvári vásáron egy darab ökör.” Így aláhúzva! Dátum, aláírás és pecsét.
A körülöttem állók hangosan nevettek, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben. Ráadásul mire hazamentem a vásárból, valaki elhíresztelte itthon a faluban is, hogy milyen igazolásom van énnekem a községi tanácstól.”
Miután Lajos bácsi befejezte az elbeszélését, pirulva leült, és, hogy zavarát leplezze, megemelte poharát és azt mondja: – Igyunk arra, hogy ilyen igazolás ebben a faluban, de az országban sehol sem szülessen többé.
Én meg akkor azt gondoltam a sok jó barát között, hogy bárcsak igaza lenne az én kedves Lajos bátyámnak. Most utólag nem vagyok biztos abban, hogy az azóta eltelt időszak alatt, beleértve a mostani időket is, nemcsak a Lajos bácsit nézték „egy darab ökör”-nek, hanem bizony sokunkat, csak mi nem kaptunk róla pecsétes igazolást.
