„Nem is gondoltuk, hogy egyszer majd itt város és gyárak lesznek…” Visszaemlékezések a városépítés kezdeteire – 1954-1957

Az összeállítást készítette: Takács Zsolt

A város építése nem azon a területen kezdődött el, ahová eleinte tervezték, a talajvíz miatt végül a „magaslatokon” kellett felépíteni az új várost. Az első három házhoz igazították utána az egész utcát, ahhoz a városrészt, a városrészhez a várost. „…elkezdtük a gombhoz varrni a kabátot” – jellemezte a helyzetet Károlyi Antal, az Építészeti Tanács tagja. Összeállításunkban a Barcikai Históriás különböző cikkeiben megjelent visszaemlékezésekből, többségében a Papp Attila által egykor összegyűjtött anyagokból idézzük fel a kezdeti, ma már szinte elképzelhetetlen körülményeket.

 

Cserta László egyike volt azoknak a mérnököknek, akik a város építését irányították:

Cserta László: „1950. augusztus 17-én született meg a döntés: Kazincbarcikán kell létrehozni az első ötéves terv városát. Az első 220 lakás építését 1951 áprilisában kellett volna elkezdeni. Ez a Tardona patak – Lenin út – Jószerencsét út – Széchenyi út közötti négyszögben épült volna fel. Az indítás után próbafúrásokat végeztek, ám kiderült, hogy azon a területen nem lehet építkezni, mert a felszíntől 50 centiméterre felbukkant a talajvíz. Új terveket kellett készíteni. Most már a magaslatokra tervezeték meg az új várost, s 1951. szeptember 1-jén teljes lendülettel indult az építőmunka.”

Gyurák László neve összeforrt Kazincbarcika építésének első időszakával: 1949-ben, 23 éves fiatalemberként kapott megbízatást a város építésének irányítására.

Gyurák László: Fiatal korom ellenére már volt némi jártasságom az építőiparban, így el mertem vállalni a megbízatást. Az embert próbáló feladat is vonzó volt. A Városépítő Tervező Intézet által készített tervekben és a maketten feltárulkozott a jövendő város képe, és ez ösztönzőleg hatott. Először harmadmagammal jöttem el Kazincbarcikára szétnézni, a város leendő helyén akkor a keskeny földút két oldalán kukoricatáblák voltak. Körülbelül egy héttel ezután már a felvonulás kész tervével és ötven tettre kész emberrel érkeztem újból Kazincbarcikára. Szállásunk vagy két hétig a Széchenyi utcában istállókban volt. A későbbi Fő téren, nagyjából ott, ahol korábban egy kis postaépületet építettek, fából készítettünk egy felvonulási épületet irodának, szállónak, és a végében egy kis konyhát is kialakítottunk, ahol Margit néni főzött részünkre egytálételes ebédet. 1951 elején kitűztem az A, B, C, E, F, K és L épületek helyét, s utána megkezdődött az alap földmunkája, majd a többi munka sorban. Közben „felfutott” a létszámunk. Kazincbarcika építésének híre az ország számos településéről sok embert vonzott ide. Ezek zöme szorgalmas, rendes munkásember volt, mint a Börcsökék, akik szegediek voltak, Sallai András és a Fodor nevű kőműves, Varga László ács, de voltak extravagány fiúk és könnyűvérű nők, akik a zavarosban való halászás reménye miatt jöttek Kazincbarcikára. Később rabokat is hoztak az építkezésre. Őket először az épülő BVK melletti úgynevezett Makadám-táborban helyezték el, onnan jártak kísérettel a munkahelyükre. Később, amikor elkészült az épülő város egy része, s a C épületet még külön körülvevő drótkerítés, ide telepítették át őket.

A többségükkel nem volt semmi bajunk. Dolgoztak rendesen, szorgalmasan, ők is a munkaversenyben voltak. A szabadidejükben pihentek, és szórakozásra is volt mód. Például futballcsapatuk volt, s ’rabok-nem rabok’ mérkőzést játszottunk. Egyszer volt egy kirívó eset, amolyan lázadásféle. 1953. június végén tudomást szereztek a kormány élén történt változásról (ekkor lett Nagy Imre a miniszterelnök). Nem jelentek meg a munkahelyen, hanem kérték ügyük felülvizsgálását és szabadlábra helyezésüket. Mivel változott velük szemben a bánásmód, néhány nap múlva felvették a munkát.

Ahogy épült a város, a felvonulási épületek is korszerűbbek lettek, és munkásszállásnak épülő lakásokat is használtunk. Ez jelentős változás volt nemcsak az istállói szálláshoz, de a fa barakképületekhez képest is. Öttagú családommal a homokbányában téglából épített felvonulási épületben kaptunk egy egyszobás lakást, melyben fekvőhelyként négy darab, fából összetákolt priccs szolgált. Ez tökéletesen kielégítette az akkori igényünket. Egyébként sem jutott sok idő magunkkal törődni, az építkezés volt a fontos. Örömmel töltött el bennünket, hogy a kitűzött lakóépületek sorra megépültek, sőt épült már az első óvoda és bölcsőde, továbbá a Tardona-parton négy munkásszálló. Ez nagy eredmény volt az akkori technika mellett. A földet és a más anyagokat lovas kordékban szállították, a homokbányától a homokot pedig lóvontatású csillékben. A vizet az elrekesztett Tardona-patakból szivattyúzták a gémeskútba, amely valahol a mai Rákóczi téren állott. Nem túlzás az ilyen technika és az akkori ellátási és egyéb körülmények miatt hőskorszakról beszélni.”

Dr. Kovács Jenő rabként került Kazincbarcikára.

Dr. Kovács Jenő: „…A BVK építkezésén dolgoztunk. A munkaterület tüskés dróttal, őrtornyokkal volt körülvéve. Elhelyezésünk a félig kész későbbi munkáslakásokban volt, emeletes priccseken. A lakások akkor még közfal nélküliek voltak. Becsíkozott katonaruhában, kopaszra nyírva dolgoztunk itt is, teljes elzártságban, hírközlési tilalommal. Az ÁVH-s katonák (a szegény ÁVO) őriztek, a táborban és a munkaterületen a hivatásosak (a gazdag ÁVO) ’neveltek’ bennünket.”

Szarvas Miklós egykori kitűző és laptudósító így emlékszik vissza a korai évekre.

Szarvas Miklós: „Ha átutazom Kazincbarcikán, nem tudok elfogulatlanul továbbhaladni. Ha módomban áll, meg is kell állni. Akarom vagy nem, gondolataim vissza-visszacikáznak a múltba. … Képzeletben letörlök mindent az országút és a berentei hegyvonulat közötti területről, a barcikai dombságról, olyannak idézve fel magamban, amilyen akkor, 1949-ben volt. Gyorsan változott itt meg minden. A kukoricások, az aranyló búzatáblák learatása után megjelentek a földmérők, a geodéták. A karókat leverő szakemberek és segítőik zajától lett hangos a széles horizont. Léckávák, szintezőműszerek jelezték: itt valami, és nem akármi fog történni. Akkor még kevesen tudták, hogy mi lesz itt, csak a kisajátított földek tulajdonosai vették tudomásul a megváltoztathatatlan tényt: gyárakat, várost építenek a Sajó-völgy nyugati oldalán. Volt, aki hitte, többen voltak, akik nem. Akkor még nem írtak róla az újságok, nem adta hírül a rádió. Az a nyüzsgés rázta fel igazán a két falu bányász és paraszt, földmunkás lakosságát, amikor kordélyosok tucatjait, lovakat és embereket szállásoltak el olyan helyeken, ahol ló és gazdája is elférhetett. És ekkor megkezdődött a Makadám-telep kőbarakkjainak építése. E telephelyen váltam szemtanújává, kétkezi alkotójává Kazincbarcika építésének. Gigantikus méretű földmunka kezdődött. A hegy lábát emberek százai faragták, a kordélyokba rakott föld köbméterről köbméterre változtatta sima platóvá az addig lejtős területet. Ide épül a nitrogénmű – mondták nekünk, laikusoknak a mérnökök. Később egy nagy vegyi kombinát lesz. Túl az úton, a vasútvonal mellett erőmű és szénosztályozó épül.

Ezt a sok lelkes – a háborús évek után végre munkahelyhez jutott – fiatalnak és idősebb földmunkásnak szinte sok volt egyszerre hallani. Pedig ebbe kellett beleélni magukat, mert a szigorú tervgazdálkodás szerint 1954 nyarára a Borsodi Vegyi Kombinátnak itt működni kell. A tervtörvény egyben parancs volt.

A hegy lábánál hatalmas rézsűk alakultak ki. A tarisznyákból, szakajtókból előkerült barna kenyér, szalonna, zsíros kenyér, lókolbász jelezte a létező életszínvonalat. Közben felépült a Makadám-telep első konyhája. Főtt étel került a csajkába, lábaskákba. A nagy alumíniumkanalakkal gyorsan megtöltötték a konyhás asszonyok a hosszú sorban várakozó civil és LI, azaz letartóztató intézeti építők edénykéit bablevessel, lencsével, amilyen-olyan, de valamilyen gulyással. Kincs volt akkor a meleg étel a javából.

A verejtékes műszak után a fiatalok – fiúk, lányok – a falubeli szálláshelyek felé haladva az országúton még sajátos csasztuskát is énekeltek:

‘A nitrogénmű építői mi vagyunk, a sikerért jó munkával harcolunk…’

Barcika este elcsendesült. Nem volt pénz kocsmára, mulatozásra, nagy szüksége volt a családnak – szerte az országban – a mindennapira.

A vasútállomásnál szokatlan zaj szólt bele az éjszaka csendjébe. Megérkeztek az első kavicsszállítmányok. Fiatal rohambrigádok, olykor önkéntesek ürítették éjjelente a vagonokat. A magasodó kavicshegyek sejtették, jöhetnek immár alapozni a betonozók. Akkor még nem ágazott le az iparvágány, lapáttal kellett gépkocsira felrakni, majd a nitrogénmű helyén lerakni a kavicsot.

Ez a kis visszaemlékezés nem lenne igaz és teljes, ha nem említenénk meg: honnan jöttek, kik építették Kazincbarcikát, Berentét. Sok átvirrasztott éjszaka, rázós vagonokban töltött órák, a családi fészek melegét nélkülöző hetek, hónapok vannak mögöttük.

A MÁV dokumentumtárában minden bizonnyal sárgulnak azok a kérelmek, melyek szerint Sajóbábony és Kazincbarcika építői kérték egy speciális irányvonat indítását, hogy átszállás nélkül, esetleg ülve szundikálva tehessék meg munkahelyük és otthonuk közötti háromszáz kilométert. Ez a szerelvény több évig közlekedett Kazincbarcika–Hatvan–Szolnok–Szentes–Hódmezővásárhely–Makó között. Északról szombaton délben indult, este már szeretteik körében lehettek Barcika építői. Több ezren, mert az alföldi kubikosok, földmunkások keze alapozta meg a ma már világhírnevet szerzett vegyiművek és a város beton- és téglafalait.”

Varga László ács 1951. március 5-én jött Sárbogárdról Kazincbarcikára, pontosabban Berentére, ahol a kezdet kezdetén lévő építkezésnek a központja volt.

Varga László: „23 évesen a szülői háztól még sohasem voltam olyan messzire, mint amikor megérkeztem Berentére, s bizony az állomáson majdnem sírva fakadtam. 1951-ben engem küldtek Szabolcs-Szatmárba munkásokat toborozni az itteni munkahelyre. Ezt a feladatot 1952 nyaráig végeztem. Közben 1951 novemberében megnősültem, és a feleségemet is idehoztam. Barcikán a homokbányánál laktunk, feleségem szintén a vállalatunknál dolgozott, mint anyagos. … Akkoriban rengeteg munkás dolgozott itt, az egész terület be volt vetve, és sajnáltuk, hogy a dózerek rámennek a szép vetésre, a búzatáblákra. Nem is gondoltuk, hogy egyszer majd itt város és gyárak lesznek. Most már nagyon boldog érzés, hogy Kazincbarcika szép részeiben a saját munkánk verejtéke is benne van. Nagyon megszerettem ezt a várost, és magát a borsodi tájat is. Visszagondolva a régi időkre, itt az ország minden tájáról összejött rendes munkások úgy összetartottak, mint a jó testvérek. Társadalmi munkában építettünk labdarúgópályát és alakítottunk igen ütőképes járási csapatot, melyben hét évig én is játszottam mint balszélső. Csapatkapitányunk Gyurák László építésvezető volt. Csapatunk 1953-tól 57-ig sorra aratta a győzelmet a környék futballcsapatai felett. Munkánk mellett ez a játék jelentette a szórakozást. Bizony voltak nagyon nehéz idők is az építőkre: esőben, sárban gumicsizmában dolgoztunk. Azt, hogy azóta mennyit fejlődött a város, csak a kezdettől itt élők tudják.”

Török Jánosné, a Kazincbarcikai Sütőipari Vállalat volt dolgozója nemcsak szemtanúja, de cselekvő részese is volt az ifjúság lelkesedéséből született egyik építménynek. Az 1950-ben megalakult ifjúsági szervezetnek, a DISZ-nek színjátszó csoportja is volt, de nem tudtak hol próbálni. Ezért elhatározták, hogy kultúrházat építenek.

Török Jánosné: „…területet kaptunk, elbontásra ítélt épületekből használt anyagot, és megkezdhettük a felsőbarcikai kultúrház építését. A 31-es sz. Építőipari Vállalat fiataljai voltak a szakmunkások, mi voltunk a segédmunkásaik. Szombaton, vasárnap, amikor az idősebb barcikai lakosok harangszóra indultak a templomba, mi téglát pucolni, építeni mentünk. Igaz, nem is dicsértek meg bennünket érte, eleget hallgattunk miatta a szüleinktől… Többévi munka után végre egyszer felépült a kultúrházunk. Ez volt a város területén a második kultúrház…”

A budapesti születésű Dezső János építészmérnököt 1951-ben helyezte Berentére a 24. sz. Építőipari Vállalat fő-építésvezetőnek.

Dezső János: „Ekkor sokkal nehezebb körülmények közepette kezdtünk dolgozni, mint ma bármely munkán. Helyi munkaerő nem volt… Néhány brigád volt csak hajlandó Pestről lejönni … a többi létszám irányított volt. Az építési technika is teljesen újszerű volt, gyakorlott szakember pedig kevés. Gyakran dolgoztunk három műszakban, alvás nélkül, mivel műszaki vezető is alig akadt… Három évet töltöttem Berentén, életem legemlékezetesebb időszaka maradt. 1952-ben sztahanovista jelvénnyel tüntettek ki.”

Back Istvánné, a BVK nyugdíjasa ekként emlékezett…

Back Istvánné: „Az Alföldhöz, a Hortobágyhoz szokott ember számára nagyon szép látványt nyújtott első találkozáskor a berentei és a kazinci táj. Így voltam én is 1951. árpilis 27-én, amikor először láttam meg a vonat ablakából ezt az azóta nagyon a szívemhez nőtt kedves dombos vidéket, melynek szelíd dombjait akkor hatalmas hegyeknek láttam. Húszévesen kerültem ipari tanulóként Berentére. Itt lettem szakmunkás 1951-ben, s a 24. sz. Állami Építőipari Vállalatnál dolgoztam 1955-ig. Első munkánk nyolc ház építése volt, a jelenlegi BVK-lakótelepen, majd az új erőmű pilléreit készítettük komplexbrigádban. Nagyszerű brigád, nagyszerű emberek voltak a munkatársaim. Az erőmű építkezéséről a BVK-hoz kerültünk, a szórótorony építésére, onnan a városépítőkhöz kerültünk át. Több épületen dolgozott a brigádunk. Itt ismertem meg Börcsök Ferencet, országgyűlési képviselőnket, a Maximenkó-falazás magyar úttörőjét és meghonosítóját, Gyurák László építésvezetőt, a város szerelmesét, a dolgozókkal együtt élő, együtt gondolkodó munkásvezetőt, Sándor László trösztigazgatót, volt építésügyi minisztert, aki nap mint nap közöttünk volt, mindannyiunkat névről ismert, ismerte gondjainkat, problémáinkat, és segített is ott, ahol csak tehette, Dezső János fiatal építésvezetőt, aki energikus, lelkiismeretes, a munkájáért élő, lelkesedni tudó vezető volt, aki éjjel-nappal a munkahelyen volt, szinte ott is aludt.

Persze voltak olyanok is, akikre nem szívesen emlékszem vissza, voltak „csombolyák” is. Tudom, e kifejezés, jelző sokak számára semmit sem mond, de nekünk, régieknek sok rosszat juttat eszünkbe.

43-44 év távlatából sok mindent másképpen lát az ember, a rosszat elfelejtjük, legalábbis már nem fáj, s csak a szép és kedves emlékeket őrizzük tovább.

Azonban jó nem elfelejteni azt, hogy akkori építők, építőipariak, szerelők, út- és vasútépítők milyen nehéz körülmények között éltünk, dolgoztunk, de bizakodtunk, bíztunk a jövőben, mert láttuk ennek a vidéknek a jövő arculatát, még ha nem is tudtuk elképzelni az első időkben azt, ami ma valóság, mert fogalmainkban, ismereteinkben e gigantikus valóság nem állt, nem is állhatott össze.

Az első tartópillérek beállítása után kezdtük méregetni, becsülni a leendő épület méreteit, mert csak akkor tudtunk fogalmat alkotni a magasságról és nagyságról, amikor hatalmas méretével előttünk „tornyosult” legnagyobb művünk, a két kezünk nyomán született első tartópillér, amelyet már nagyon vártunk. A megszokás nálunk is hamar jelentkezett. Természetesnek vettük, hogy csak nagy épületeket emeltünk, építettünk.

Számunkra akkor gyakran volt ünnep, természetesen csak olyan munka közbeni, 5-10 perces ünnepségek. Megünnepeltük az első emelet, az első épület befejezését, azt, hogy az M épület II. emeleti födémbetonozását éjszaka társadalmi munkával megóvtuk a fagytól. Senkit sem kényszerítettek a „túlmunkára”, de a sztálini műszak felajánlásának a védelmére ott voltunk mind: Gyurák, Zöllei, Börcsök, Pelle és mi, az egyszerű munkások. Sikerült megóvni a munkát, s reggel a jutalom sem maradt el. Fáradt, de mosolygó arcok. A hősies küzdelemben 35-40 ember csatát nyert, s boldog ölelés és kézszorítás volt a honorárium. Nem első és nem utolsó diadala e város fiatal, de határtalanul lelkes dolgozó kollektívájának.”

Baranovszky Ferencné így emlékezett a kazincbarcikai első éveire…

Baranovszky Ferencné: “…Kazincbarcikára 1951 végén kerültünk a férjemmel együtt… 200 darab könyvvel megszerveztem és vezetője lettem a Barcikai Területi Építkezések központi könyvtárának. Körülbelül húsz kihelyezett szállási könyvtárat szerveztem meg, majd 1954-ig, a város megalakulásáig kb. 3000-re szaporodott fel a könyvállományunk. A város megalakulásával egyetemben városi könyvtár jött létre, melyet az általam addig szervezett kihelyezett könyvekből és könyvtárakból alakítottunk ki, és ezt adtam át más munkaköri elfoglaltságom miatt Papp Attilának.”

Fogarasi Mártonné 1952 januárjában a BVK építésénél kezdett dolgozni, majd innen a Békeváros építéséhez került. 1979-ben így emlékezett vissza az akkori Békevárosra:

Fogarasi Mártonné: “Fegyveres őrtornyok, körülkerített munkaterület, de boldog voltam, hogy egy új város épül.”

Kégl Imrét 1952-ben Tatabányáról irányították a kazincbarcikai beruházásokhoz:

Kégl Imre: „Ideiglenes munkásszállók, sár, gumicsizma, pufajka, lovaskordék, dömperek és más, az építéshez szükséges eszközök tömegei voltak a területen, és a helyi lakók hitetlensége, de megvolt a ’fanatikus kis mag’, amely hitt a megvalósításban, s akinél a lelkesedés mindvégig megmaradt.”

A mórahalmi születésű Dicső Vilmos 1952-ben került kapcsolatba Kazincbarcikával, mint a miskolci MÁVAUT dolgozója.

Dicső Vilmos: „Kezdetben nem akartam itt maradni, a sáros és rideg táj, a rossz útviszonyok meg a kocsipark miatt elkeserítő volt az itt létem. De később lehetett látni, hogy a gyárak és a lakóházak egymás után hogyan épülnek, javultak az utak és a kocsipark… Amikor a gyár megkezdte a termelést, amelynek az építőmunkásait én hoztam és vittem munkába, amikor a BVK első termékét vagonokba rakták, én meg a dolgozóit az ünnepségre hoztam, végleg eldöntöttem, hogy itt maradok.”

1953 januárjának egyik hideg napján húsz év körüli leány szállt le a vonatról az alsóbarcikai megállóban. A leány – Gérény Márta – a Szabolcs megyei Ibrány községből jött szerencsét próbálni. A falujából akkor már többen dolgoztak az itteni nagy építkezéseken, akik hazalátogatva elmondták, hogy milyen jól lehet keresni Kazincbarcikán. A munkához szokott falusi leány erre a hírre kelt útra. Odahaza ugyanis hiába dolgozott télen-nyáron szinte éjt nappallá téve, egy valamirevaló ruhát sem tudott venni magának, mert a beszolgáltatás mindent „elvitt”, nem maradt semmi eladnivaló.

Szűcs Mihályné: „Amikor leszálltam a kisállomáson a vonatról, nem tudtam, hogyan s merre tovább. Az út szélén sírdogáltam tanácstalanul, amikor egy férfi szólított meg, s megkérdezte tőlem, hogy mi a baj. Csak később tudtam meg, hogy ez Korpás Laci bácsi volt, aki a kőművestanulókat oktatta a mesterségre. Elmondtam, hogy dolgozni szeretnék, de nem tudom, hová s kihez kell forduljak. Mindegy, milyen munkát kapok, csak pénzt keressek. Laci bácsi azt ajánlotta, hogy legyek kőművestanuló. Másnap már Berentén, a Kastélykertben az egyik épülő lakóházon kezdtem el az új életet jelentő kőművesmunkát. Az első munkamozdulat, amellyel a nagy malteroskanál tartalmát az emelkedő falhoz csaptam, nem sikeredett, a malter mind visszafröccsent az arcomba. Ez azonban nem keserített el, hamar elsajátítottam a kőművesmunka fortélyait. No meg segítségben sem volt hiány. Nem kisebb személyiség, mint az építkezésen jól ismert Maximenkó-módszerrel dolgozó és Kazincbarcika első országgyűlési képviselője, Börcsök Feri bácsi is tanítgatott a kőműves mesterségre. Csak ámultam, amikor megkaptam az első fizetést: hatszáz forintot! Egy húszéves lánynak sok pénz volt ez akkor, főleg, hogy a szállásért nem kellett fizeti semmit, s naponta egy forintba került az üzemi konyhán elfogyasztott reggeli, ebéd és vacsora. Az első fizetésemből megmaradt pénzből a nagyapámat leptem meg új nadrággal megy egy pár bakanccsal.

Mire emlékszem még az ötvenes évekből? Mindenekelőtt a nagy sárra. Különösen a „libalegelői” vizenyős, mocsaras területen szenvedtünk sokat a térdig, a kordét húzó lovaknak meg majdnem a hasukig érő sártól. Sok építőanyag is a sár martaléka lett…

Emlékszem a C épületre, amely a rabok szállása volt. Nem politikai elítélteket őriztek itt, hanem a beszolgáltatást teljesíteni nem tudó, a „feketéző”, vagyis a feketevágásért elítélteket. Az épületet szögesdrót kerítés vette körül, a kerítés egész a kiserdőig húzódott. A látogatás az A és a B épületek között volt. Ide egy hosszú asztal volt kitéve, amelynek a C épület felőli oldalán a rabok, a másikon pedig az őket látogatók tartózkodhattak az őrök szigorú felügyelete mellett. Az elítéltek közül még ma is jól emlékszem Lengyel bácsira, aki azért kapott hat hónapot, mert hat darab tojás beadásával adós maradt.

Gyakran eszembe jut az is, amikor a nagy téli hidegben a téglához fagyott a kezünk. A malter melegítésével próbáltunk segíteni magukon, de az így készült fal sehogy sem akart megállni. Úgy voltunk, mint Kőműves Kelemenék, amit raktunk délig, leomlott estére, amit estig csináltunk, leomlott reggelre… Hiába káromkodott a művezető és szidott minket, a meleg malter továbbra is csak szétfolyt a téglákon.

Nagy élményem volt az első jutalom átvétele. Az előzményekhez tartozik, hogy a „libalegelőn” az egyik épület emeleti szobájának mennyezetét vakoltuk, amikor megjelent ott egy munkaruhába öltözött férfi. Körülnézett, és megjegyezte, hogy görbe a fal. Rá se hederítettünk, csak vakoltunk tovább. Csaptuk a maltert a mennyezetre, amelyből egy adag a férfira is hullott. Mondta is erre: “Azért nem kell a pofámba csapni a maltert.” Utána tovább nézelődött, vizsgálgatta a falat jobbról, balról, úgy látszott, hogy elégedett volt a látottakkal, mert azt mondta nekem: „Belevaló lány maga.” Megkérdezte a nevem, s azt mondta, hogy vegyek részt a legközelebbi termelési tanácskozáson. Furdalta az oldalam a kíváncsiság, vajon ki lehet ő. Meg is kérdeztem tőle, de a választól majdnem rosszul lettem. Ő volt Cs. Varga, a vállalat vezérigazgatója…

A termelési tanácskozásra igencsak szorongva mentem el. Attól tartottam, hogy a vezérigazgató a kollektíva előtt fog megszégyeníteni. Állandóan ez járt az eszemben a termelési tanácskozáson, ezért nem is hallottam, amikor szólítottak. Csak a mellettem ülők mondták, hogy menjek már, mert másodszor is elhangzott a nevem. Ekkor elindultam az elnöki asztal felé, és nagy zavaromban átvettem a felém nyújtott borítékot, amely nyolcszáz forint jutalmat tartalmazott, többet, mint amennyi a havi fizetés volt. Ezt a pénzt mind magamra költöttem, megvettem végre a régen óhajtott szép ruhát.”

Ganyu Sándor 1954. augusztus 4-én került Kazincbarcikára, a 31/6. sz. Vállalat ács szakmunkása volt. Dolgozott a BVK, az osztályozó, a kokszoló, a könnyűbetongyár, az erőmű és a város építésén. Munkáját Sztahanovista- és hétszer Kiváló Dolgozó kitüntetéssel ismerték el. Úgy emlékszik vissza azokra az időkre, hogy nagyon sokat dolgoztak, nem fogott ki rajtuk sem a kemény téli hideg, sem a nagy nyári meleg: ha esett, ha fújt, igyekeztek helytállni a munkában, és teljesíteni az építésben nekik jutott feladatot.

Ganyu Sándor: „Örültünk, ha valamivel elkészültünk, s láttuk nap mint nap, hogyan születnek munkánk nyomán a gyárak, hogyan épül Kazincbarcika. De bosszankodtunk is, ha valami nem sikerült. Sajnos ilyen is volt. Egyszer például az egyik hűtőtorony belseje beszakadt, s emiatt egy hónapig nem tudott üzemelni a gyár.”

Felesége, két kiskorú gyermekükkel, 1955 nyarán követte Ganyu Sándort Kazincbarcikára. A család, mint akkor legtöbben, a B, utána a C épületben, majd a Tardona-patak melletti egyik barakkban kapott egy szobából álló lakást, végül nagy nehezen kiutalták nekik az A épület egyik kétszobás lakását. Ganyuné is építő volt: segédmunkásként dolgozott a kőművesek mellett, hol a gyárak, hol pedig a város egy-egy objektumának építésénél. Szorgalmas és kitartó munkáját kétszer ismerték el Kiváló Dolgozó kitüntetéssel.

Szabó Sándor az alapítástól 1985. május 31-ig, a nyugdíjba vonulásáig dolgozott az erőműben, mint a TMK műhely vezetője, és a vállalat szakszervezeti tanácsának elnöke. 1952-re így emlékszik vissza:

Szabó Sándor: „Kerítés, néhány fabarakk és végeláthatatlan sár. A teherautók mellett még jócskán meg lehetett találni a lovas kordékat és szekereket. Nem akkor úgy tűnt, hogy ez a számomra csak nehezen felfogható nyüzsgés nagyon nehezen alakul áttekinthető tevékenységgé. Csak amikor az első keretállás után sorra rendeződtek a többiek, amikor kibontakoztak az első kazán körvonalai, amikor alapjára került az első gépegység, akkor kezdtem hinni benne, hogy mégiscsak megszületik Berentén a magyar villamosenergia-rendszer első nagy erőműve.”

Szerafi Bálint üzemtechnológus volt az erőműnél.

Szerafi Bálint: „Sokrétű volt a feladatunk. Meg kellett szervezni a vállalat kollektíváját. Ez bizony szabályszerű „verbuválás” volt. Jártuk a vidéket, és igyekeztünk meggyőzni az akkor még zömében mezőgazdasági munkán dolgozó embereket, hogy csapjanak fel ipari munkásnak, legyenek a Borsodi Hőerőmű dolgozói. Abban az időben bizony nemigen tudtunk azzal érvelni, hogy mit tudunk nyújtani. Egyetlen érvünk az volt, hogy a fiatal városban korszerű villamosenergia-ipari üzemet építünk, amely szép és biztos jövőt jelent. Sokan jöttek. Néhányan visszariadtak az akkor még meglehetősen mostoha körülményektől, s nem maradtak itt. Mert bizony gyakran előfordult, hogy nem jött a műszakos autóbusz, a régi idők rossz emlékű „fakarusza”, s gyalog kellett hazamenni. Akadozott a közellátás, és szórakozásról nem nagyon lehetett beszélni. A verbuváltak zöme azonban itt maradt. Itt maradt, s együtt fejlődött az épülő erőművel.”

Ekkoriban érkezett a városba Gyenes Sámuel is.

Gyenes Sámuel: “1953-ban jöttem Tiszaszőlősről Barcikára dolgozni, a városépítéshez. A K épület alapozásán dolgoztam először. Akkor még csak 4 vagy 5 épület volt kész, az egész város helyén legelők, szántóföldek és sáros dűlőutak voltak… Hamarosan egy kiváló brigádot toboroztam otthon, jól dolgozó jászkunokat… Jól kerestünk, egymásután nyertük meg a munkaversenyeket. Építésvezetőnk, Börcsök Ferenc, aki országgyűlési képviselő is volt, sokszor megdicsért bennünket. Még az újságok is írtak rólunk… itt tágult ki látóköröm, formálódott át gondolkodásmódom és egész életem.”

Szabó Jánosné Üveges Klára 1954 februárjától a Kazincbarcika Községi, majd megalakulásától a Városi Tanács, végül az 1993-ban történt nyugdíjazásáig a városi önkormányzat főelőadója volt. Ő így emlékezett az 1954-es Kazincbarcikára:

Szabó Jánosné: „16 évesen szem- és fültanúja lehettem Kazincbarcika város építésének. Dolgos kezű emberek nyüzsgése, a sok teherautó, a különböző munkagépek tették változatossá, zsúfolttá a tájat. Sártenger volt mindenfelé, gumicsizma nélkül egy lépést sem tehetett akkor az ott közlekedő ember. Vasútvonal szelte keresztül az épülő várost. Hosszú szerelvények hozták a téglát, a cementet, a vasat. Jöttek az új szakemberek, idősek, fiatalok, férfiak, nők százával, ezrével. A falu lakosságának egy része nem hitt a város felépítésében. A változás leginkább annyiban érintette őket, hogy nagyobb keletje lett a tejnek, a vajnak és nyáron a gyümölcsnek. A három falu: Barcika, Sajókazinc és Berente férfiai a bányákban keresték a kenyeret. Először nem nagyon akartak beköltözni a folyamatosan épülő új lakásokba, a régi házaiktól nehezen tudtak megszabadulni. Az új lakásokban nem egy helyen az aprófát a parketten hasogatták, vagy lent az utcán, a járdán perzselték a disznót, majd a fürdőszobában dolgozták fel. …”

Oláh Józsefné Füredi Erzsébet a budapesti Állami Védőnőképző Intézet elvégzése után 1950-ben Kazincbarcikán látott munkához. A megyei tiszti főorvos a város egészségvédelmi szolgálatának a megszervezésével bízta meg. A fárasztó védőnői munkára így emlékezett vissza:

Oláh Józsefné: „A vonatközlekedés rossz volt, a körzeteket az első másfél évben gyalog, később kerékpáron látogattam. A csecsemőket, a terheseket minden községben utcáról utcára, házról házra járva kutattam fel és vettem nyilvántartásba. A szolgálat ellátásához szükséges tárgyi feltételekről: a helyiségekről, a berendezésekről és a különféle eszközökről is gondoskodni kellett. A régi tanácsháza egy részében alakítottunk ki tanácsadót, aminek a váróhelyisége egy üvegezett veranda volt. Felszerelést, csecsemőmérleget, medencekörzőt, néhány darab fecskendőt, vérnyomásmérőt a járási tanácstól kaptunk. Ugyancsak a tanácstól kaptunk két padot, lepedőket, köpenyt, törülközőket és egy asztalkát. Nőgyógyászati vizsgálóasztalunk nem volt. A 26-os út mellett épülő óvoda építésvezetőjét kértem meg, aki csináltatott egy két méter hosszú alacsony asztalt, amit lópokróccal, egy fehér és egy gumilepedővel terítettünk le. Székeket a falubeliektől kaptam, amiket befestettem fehérre. Mindez 1950 májusára készült el, és ekkor megkezdhettük a tanácsadást.”

A városépítés kezdetén a felnőttek egészségügyi ellátása is kezdetleges volt. Vizes Gyuláné gondozónő így elevenítette fel az akkori helyzetet:

Vizes Gyuláné: „Az építkezésnél ebben az időben orvos nem volt. A betegeket Sajószentpéter orvosa látta el naponta egy-két órában, két nővér segítségével, akik viszont éjt nappallá téve dolgoztak. A város első rendelője egy fabarakk volt. 1954-ben az egyik épületben rendelőt hoztak létre, melyhez három női és hat férfi ágyas betegszoba tartozott. Ekkor a betegellátásban már hat ápolónő ténykedett. A rendelési idő reggeltől estig tartott.”

Dr. Laborczy Vilmos 1951-től az épülő műtrágyagyár üzemorvosa, 1951-54 között az építkezéseken dolgozó rabok kezelőorvosa volt. 1954-től 1956-ig a városi kórház rendelőintézetének sebészeti szakrendelését vezette, 1956-tól 1962-ig a fül-, orr-, gégeszakrendelés főorvosa volt.

Dr. Laborczy Vilmos: „…1954 nyarán megbíztak, hogy a kazincbarcikai Makadám Út- és Vasútépítő Vállalat dolgozóit is lássam el a telepen létesített barakképületben lakó rabokkal egyetemben, akikre a miskolci bírósági börtön felügyelt, s akikkel szigorúan tilos volt a szó- és írásbeli érintkezés, postaküldemény és ajándék átadása. Az általam berendezett elsősegélynyújtó szobában csak fegyveres rabőr jelenlétében volt lehetséges a vizsgálatuk és ellátásuk. A rabok a BVK területének talajegyengető munkálataiban, tömblakóházak építésében és mezőgazdasági munkákban vettek részt, rabőrök „katonás” fegyelmezésével, természetesen rabruhában, „R” betűvel a hátukon. A BVK telepén tempósan létesülő épületek egyikének irodahelyiségében várakoztak a megbetegedett rabok reám, ahová csak úgy jutottam be, hogy előzetes bejelentés után, saját orvosi táskámat kezemben tartva egy előttem haladó rabőr vezetett, egy pedig hátulról követett, és nem volt szabad sem jobbra, sem pedig balra néznem. Orvosi munkám színhelyeire való ki- és visszamenetelemkor nagy nehézségeket kellett leküzdenem a korán fellépő hidegek és fagyok matt, mert gyalog Sajószentpéterről a kilométereket az út esős sarában, jeles pocsolyáiban csak lassan róhattam. Ezt belátta az építésvezetőség, és hol motorkerékpárossal, hol tehergépkocsival, hol lovas kocsival oldották meg szállításomat. Ha bármely okból elmaradt ez és nem sikerült autóstoppal mennem, maradt az „apostolok lova”.

A rohamos építkezések által egyre inkább bővült s eléggé fárasztóvá vált az orvosi munkám. Sajószentpéter-Kazincbarcika útvonalának mindkét oldalán épületek, barakkok, melyekben új meg új betegek kerestek fel.

1954-ben lakóház-tömbépületben alakították ki a kórházat, ahol kőművesek, asztalosok, festők, parkettázók és más szakmunkások raja, valamint takarítók végezték teendőiket akkor, amikor az orvosi és egészségügyi segédszemélyzeti munkát már meg kellett oldani. A lakások konyháiból, szobáiból kórtermeket, vizsgálóhelyiségeket, osztályirodákat csináltak, melyek nem feleltek meg a modern, korszerű igényeknek, ezért orvosok, ápolók, nem is egy a családjával lakást kaptak benne. Lakószobát kaptam magam is. A kórházzá „adjusztálás” miatt a sok csákányozás, fűrészelés, kalapácsozás, a selejtanyag kiszállítása, s egyéb okokból keletkezett zaj, piszok stb. gátolta az orvosi mozgást és a betegforgalmat.

Elsőrendű feladat volt a betegek és a kórházi személyzet élelmezése, a gazdasági hivatal működtetése, távbeszélők beszerelése. Az élelmezésben nem volt köszönet. Üzemi konyháról hozták be targoncával. Normálkosztnak is egyhangú volt. Gyakori volt a főtt tészta, melyben az egerek ürüléke volt található.

Az úgynevezett orvosi étkezdében szabadon szaladgáltak az egerek, s a mellette berendezett sebészeti osztályon is, leginkább az éjjeli szekrénykékben, mert bennük táplálékot leltek.

Amikor a kórház saját konyhája már „teljes gőzzel” működött, a betegek élelmezése lényegesen javult, s a normálkoszt mellett orvosilag előírt diétás élelemben is részesülhettek. Az ügyeletes orvosok kötelessége volt a kiadás előtti ellenőrzés. A kórház személyzete is igénybe vehette a kórházi étkezést.

A kórház felvehető betegállománya, fekvőbeteg-ágylétszáma fokozatosan elérte a százötvenet, a kifáradásig kellett „melózni”, sokszor két ágyon hárman feküdtek, ha szükség volt, hordágyon is.

Mintha földből nőttek volna ki a szebbénél szebb városrészek 4-5 emeletnyi palotaszerű tömbházaikkal, közöttük a virágos parkokkal, szobrokkal, betonozott utakkal, járdákkal, ezek szegélyein ültetett változatos fajtájú fasorokkal, a közellátást biztosító boltokkal, üzletekkel, árudákkal, mozival. A kórházkert mögött épített szabadtéri színpaddal, s több száz néző számára betonlapos ülőhellyel. A miskolci Déryné Színház színészcsoportjai, a megye sok helyéről érkezett tánccsoportjai és a helybeli ifjúság által is bemutatott rendezvényeket kórházunk betegei az ablakból élvezhették, s ez kedélyállapotukra, idegrendszerükre előnyösen hathatott. A jegenyefákkal övezett szép fekvésű szabadtéri színpad üde látványosságát a kelet felé eső bükkaljai dombos erdő és a Tardona-patak csak fokozta.”

Szőke László egészségőr az első munkahelye 1954-ben a tanács egészségügyi osztályán volt, majd a később szerveződött KÖJÁL dolgozója lett.

Szőke László: „A különböző, elég nagy számú kivitelező vállalat közös fürdőhelyiséggel rendelkezett a C épület földszintjén. Itt lakásokból fürdővé alakított helyiségekben oldották meg a fürdést úgy, hogy a csépléshez használatos erőgép szolgáltatta a meleg vizet. Ez a gép az épületen kívül, az egyik ablak alatt állott.

A város akkori beruházója, a BVK épített a Tardona-parton egy egészségügyi szűrőállomást, amely tüdőszűrőből, bőr- és nemigondozóból, valamint fertőtlenítőintézetből állt. Erre azért volt szükség, mert aki Kazincbarcikára jött dolgozni, addig nem mehetett be a közös szállóba, amíg a szűrőállomáson meg nem jelent és a vizsgálatokon át nem esett. A fertőtlenítőt egyúttal tisztasági fürdőként is használták, amit bárki díjmentesen, a hét bármely munkanapján igénybe vehetett.”

Mancza Istvánné Hegyi Mária így összegezi emlékeit:

Mancza Istvánné: „1955-ben jöttem Kazincbarcikára, féléves védőnői gyakorlatra. Lakásom a tanácsadó-helyiség volt, a vizsgálóasztalon aludtam, már amikor a szaladgáló egerektől tudtam aludni. … Tanácsadó-helyiség a faluban lévőn kívül a városban több helyen is volt, alkalmi tanácsadást hol itt, hol ott tartottunk, illetve tartottak a körzeti orvosok. A gyermekbénulás elleni Salc-védőoltást például az utcán csinálták… A védőnő legfőbb felszerelése az esőkabát és a gumicsizma volt, mert a lakóházak építését nem követte az út- és járdaépítés. Így térdig gázoltunk a sárban. Herbolyára kisvonattal jártunk… Nehéz, de korszakalkotó időszak volt.”

Barna József 1954. március 29-től lakója a városnak. Volt a város művelődésének irányítója, két általános iskola igazgatója, és tanárként is dolgozott.

Barna József: „Amikor idekerültem, a városi élet elemi feltételei bizony még hiányoztak. Nem volt közvilágítás, rossz volt a kereskedelmi ellátás és a közbiztonság, nem voltak utak, járdák. Ha esett, térdig ért a sár, s a szülők a nyakukban vitték ilyenkor a gyerekeket az egyetlen, a Gyermekek úti óvodába. Valaki a szülők közül fel is jelentett, mint a tanács művelődési vezetőjét, mert nem gondoskodtam arról, hogy az óvodához járdán lehessen menni. A Minisztertanácstól ki is szálltak „kivizsgálni” a panaszt, de nem marasztaltak el, megértvén, hogy pénz nélkül nem lehet járdát építeni, no meg az nem is képezte a feladatomat. Gyakori volt, hogy ha a szülőknek valami nem tetszett, mindjárt a pártbizottságra mentek panaszkodni. És akkor következett a sok időt és energiát rabló vizsgálat és magyarázkodás.

Ebben az időben, ha egy nem Barcikán lakó ismerősömmel találkoztam és elújságoltam neki, hogy az épülő városban dolgozom, elhűlve kérdezte tőlem: mit követtél el, hogy ott kell dolgoznod?

És ugyan mi volt a szép abban a korszakban? Az a segítőkészség például, amit tanúsítottak egymás iránt a tantestületben a kollégák. Ha új kolléga érkezett, sokszor átmenetileg az iskolában szorítottunk neki helyet, ha pedig lakáshoz jutott, segítettünk a költözködésben, a tüzelő behordásában is.

Arra is jó visszagondolni, hogy milyen sikere volt azoknak az előadásoknak, amelyeket a munkásszállásokon szerveztem. Az esti órákban elkezdett előadások gyakran belenyúltak az éjszakába, mert annyira érdekelte a munkásokat az, amit a természet csodáiról, meg azokról az anyagokról hallottak, amelyekkel dolgoztak.

Nap mint nap éreztük, hogy alkottunk valamit, és hozzájárultunk ahhoz, hogy a városi rangot kapott településből egyszer valóban város legyen.”

Kállai Béla 1960-tól mint pék dolgozott a Vörös Csillag-telepi sütödében. Tőle tudjuk meg, hogy 1963-ig, a kenyérgyár üzembe helyezéséig, milyen körülmények között készült Kazincbarcika lakóinak kenyere:

Kállai Béla: „A Vörös Csillag-telep egyik felvonulási épületében működött az üzem. Öt sütőtérrel bíró szénfűtéses gőzös kemencében sütöttük a kenyeret, valamint a kiflit és zsemlyét. A dagasztás 300 literes csészében géppel történt, úgyszintén a kiflit is gép sodorta, de a feladást és a lapátos vetést is kézzel végeztük. Nehezítette munkánkat, hogy a nyári meleg napok kivételével az épületben szinte mindig „esett az eső”. A keletkező pára a tetőn lecsapódott és víz formájában csepegett a padló pléhburkolatára, amely ettől síkossá vált, s nagyon kellett vigyázni, hogy el ne csússzunk rajta. De óvni kellett a lisztet meg a bedagasztott tésztát is a csepegő víztől. A kisült kenyeret, kiflit és zsemlyét lovas kocsik szállították az Újváros, Berente és Herbolya boltjaiba. E célra három lovas kocsi volt rendszeresítve. Az új kenyérgyár munkakörülményei 1963-ban gyökeres javulást hoztak a Vörös Csillag-telepihez képest.”

A Nyíregyházi rádió 1956 telén egyik esti adásában megjelent egy rövid hír: kőműves- és ácstanulókat vesznek fel Kazincbarcikára a 112. számú szakmunkásképzőbe. Reszegi Lajos elhatározta, hogy jelentkezik a hirdetésre. 1957. április 1-jén kezdte meg a tanévet.

Reszegi Lajos: „A „J” épülettel szembeni épületnek akkor még csak a falazata volt kész, és annak a pincéjébe vitettek több köbméter homokot, az helyettesítette a habarcsot és a több száz kisméretű téglát. Ott tanultuk meg a téglafalazást, a téglakötéseket, a vízszintes és függőleges fugák jelentőségét, a különböző kőműves szerszámok magyar és német neveit, mint például fangli-serpenyő. Megtanultuk a szerszámok helyes használatát, a munkavédelmi és tűzvédelmi előírásokat is, és azt követően indítottak bennünket az építési területre „élesbe” elkezdeni a falazó munkát. Szerencsére akkora már csak elméletben kellett tudni a Maximenko-féle falazásról és a sztahanovista mozgalomról.

Emlékszem, az első munkánk az Építők útján lévő „kifli” épület volt (néhányan az oktató javaslatára építettünk egy trafóházat is), azt az épületet teljes egészében az ipari tanulók falazták, az ácstanulók állványokat készítettek a falazáshoz és vakoláshoz.

… Ezeket a munkákat végeztük egészen 1957. november hó 1-jéig. Aztán beültünk az iskolapadokba, és amit már a gyakorlatban tudtunk, azt elméletben is megtanultuk.”

Takács István későbbi tanácselnök (a Barcikai Históriás alapítója) akkoriban még Sajóbábonyban dolgozott, de 1957 tavaszán a kíváncsiság elhozta a városba.

Takács István: „Vonattal érkezvén, az állomásról a falusi házak között bolyongva kerestem a várost. Csak hosszabb gyalogolás után érkeztem az akkori városba, amely néhány többemeletes lakóházból, játszótérből és egy aszfaltozott utcából állott. Nyüzsgés, forgalom csak egy helyen volt: „K”-nak keresztelt épület végében lévő „gombánál”, ahol bort, sört és pálinkát mértek. Visszafelé, a berentei állomásra menet elhaladtam a BVK mellett, amelyről már sokat hallottam. Még korántsem volt az a gyáróriás, mint ma, de a kívülről is látható hatalmas épületei és szabadtéri berendezése, a csővezetékek sokasága, meg az út másik oldalán a szénosztályozómű, odébb pedig az erőmű a három kéményével már ekkor megragadott. Így együtt, ez volt akkor Kazincbarcika – az akkori még inkább falusi, mint városi életmóddal és szokásokkal. Gumicsizma, pufajka, „fakarusz” – ezek voltak a mindennapi élet „kellékei”.”

Forrás: Barcikai Históriás print és online cikkei, illetve Papp Attila interjúi

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .