„…Nem az volt, hogy csak egy végrehajtó vagyok…” — interjú Krasznahorkai Lászlóval rakenrollról (ami nem egy tánc), magyartanításról és az élet kálváriájáról

Barcikán születtél?

Igen.

Középiskolába viszont Miskolcon jártál, ha jól emlékszem…

Így van, általános iskolába pedig a Kazinczy „1”-be jártam.

Azaz ez a 80-as évek elején lehetett.

Megmondom neked pontosan: én 76-ban születtem, 83-tól 91-ig jártam a Kazinczyba.

Milyen emlékeid vannak a Kertvárosiról? Azt tudom, hogy „ők is” sportiskolát akartak csinálni (megjegyzés tőlem: sokáig az Újvárosi Általános Iskola volt az egyetlen sportiskolája a városnak, bár magas szinten máshol is foglalkoztak a sporttal a városban – L.R.).

Itt kezdtem el röplabdázni, a zenélés előtt ez nagyon fontos dolog volt az életemben. Harmadikos korban kezdtem, és nyolcadikig aktívan űztem is ezt a sportot (feladó voltam), és ez – ha nem „jön be” a zenélés – folytatódott is volna, azonban a kettő már nem fért el egymás mellett, de a mai napig imádom ezt a sportot. Most is röplabdázom az iskolámban (ahol Laci tanít), tartok röplabdaedzéseket. Abban az időben a „Kun Béla” (a mai Árpád Vezér Fejedelem Téri Általános Iskola) volt, hogy elvitt versenyekre, tehát volt „átjárás” a két iskola között.

Az edződ nevére emlékszel még?

Hogyne, most is jeles alakja a barcikai röplabdának: Veres István, Pista bácsi.

Ő a felnőtt csapatnál is sokáig tevékenykedett…

Ahogy mondod, előtte pedig az osztályfőnököm Varga János is oktatott, aztán jött az iskolához Pista bácsi, akkor volt először, hogy a „Kun Bélát” meg tudtuk szorongatni. Schmidt Ottó is volt az edzőm, aki a „Kun Bélában” tanított. Hetedik—nyolcadikban már a Vegyész tornacsarnokába is kijártunk. Hetediktől „jött a zene”, az első gitár.

Mit hallgattál akkoriban?

Depêche Mode-ot, Bonanza Bazai-t, szintipopot, Kraftwerket, elektronikus zenéket, de ez nem tartott sokáig.

Előtte pedig diszkókat?

Diszkókat, utána meg „bejött az MTV”: Cure, majd magyar underground zenekarokat, a „szokásos”

másolt kazettákon: Sziámit, Kontroll Csoportot, URH-t.

Ezeket nyolcadikban hallgattad, vagy később?

Nyolcadikban és a középiskola első két évében. Aztán bejött a „Kispál” az első két kislemezével, a Cure mellett megismertem a 80-as évek angolszász zenéit, a Smiths-t, Joy Divisiont, New Ordert, Bauhaust, New Model Armyt, Siouxie an the Banshees-t, és akkor „az ember elment egy new wave-es, dark irányba”… Sisters of Mercyt és hasonlókat hallgattam. Nagy hatással volt még rám Miskolcon az Eső zenekar, akiket a Vian Klubban lehetett látni… Ez utóbbi együttesnek megismertem a gitárosát, Gál Lajost. Stúdiója volt, csináltunk nála egy-két felvételt. (Ő most a Holdviola zenekarban dobol.)

A sportot nem is akartad folytatni?

Már nem emlékszem, hogy hogy hagytam abba, valahogy háttérbe szorult.

A középiskola városváltás is volt egyben.

Miskolcon a Kereskedelmi Középiskolába kerültem, ez nem a Berzeviczy, hanem egy kereskedelmi szakmunkásképző volt: Nem voltam jó tanuló és nem is tudtam általános iskolában, hogy mit akarok. Anyukám második házasságakor hozzáment Zsirka Gyulához, akié az Autóker volt, ő mondta, hogy milyen jó lesz, hogy a gyakorlatom helyben tölthetem. Később jobb tanuló lettem, és – emellett – kiderült, hogy ez nem az én világom. Mindig humán beállítottságú voltam, de ez nem tudatosult bennem. Elvégeztem a hároméves kereskedelmi iskolát, ami arra jó volt, hogy lássam, mit nem akarok. Ez után tettem le az érettségit Miskolc-Perecesen.

Az plusz egy évet jelentett még a tanulásban?

Nem, akkor még három év volt, és különbözetit kellett tenni. Akkor már tudtam, hogy Bölcsészkarra akarok menni magyar szakra. Rengeteget olvastam, és az ELTE-re fel is vettek elsőre. Az ELTE-t azért írtam be, mert Pestre akartam menni.

Nagyon ügyes voltál, ha elsőre felvettek oda.

Akkor még más volt a pontszámítás. Százhúsz volt az elérhető pontszám, abban az évben száztizenegy volt a határ és én száztizenkét pontot értem el.

Ebben az időben még volt presztízse a humánszakoknak…

Pestre kerültem a nagytétényi úti kollégiumba.

Én is ott kezdtem.

Nem szerettem ott lenni, iszonyúan kiesik.

Legalább „ráláttál” egy kicsit a városra.

Aztán jobb lett, alakultak a dolgok, mert pár év után lett egy tartósabb párkapcsolatom, akkor már külön szobába kerültünk, ami pároknak volt fenntartva.

Azt hiszem, ez a hetvenes években még elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen szobák legyenek.

Itt se volt egyszerű, három hely volt a szobában, és a harmadikat is fizettük: az első emeleten voltak ilyen szobák a kollégiumban, ez így már tényleg jó volt, olyan volt, mint egy kis külön albérlet. Amikor elvégeztük az egyetemet, elköltöztünk az Árpád hídhoz albérletbe.

Az – gondolom – plusz kiadás volt…

Akkor már dolgoztunk, én elkezdtem tanítani Vecsésen egy általános iskolában. Aztán jött Csepel, ahol tizenhárom évet „húztam le” egy műszaki szakközépiskolában.

Az ELTE-n hogy érezted magad?

Azt tudom mondani, hogy az egy liberális egyetem volt akkor is, és most is. Nem csak olyan értelemben, hogy a tanárok „felfogásában”, hanem maga az egész rendszer.

Kétszázan voltak egy évfolyamban. Nekem az nem tetszett benne, hogy csoportok nem igazán alakultak ki benne, első évben több emberrel tartottam a kapcsolatot, mint ötödévben.

Ebben egyetértek veled, tulajdonképpen az egyetemen nem született nagy barátságom. Több barátom Barcikáról Debrecenbe ment egyetemre, ők mindig mesélték, hogy szakestjeik vannak. Párszor lementem bulizni, és sokkal jobban tetszett, jobban megvoltak a közösségek, az ELTE-n sokan voltak szétszórva.

Talán már egyetemi klub se volt az ELTE-n, vagy lehet, hogy volt, de nem úgy létezett, mint régebben… Te még voltál az Egyetem Klubban?

Nem. A Puskin utcában volt egy egyetemi kocsma… hu, a nevek már nem ugranak be.

„Egyetemi kocsma” volt például a Grinzingi.

Grinzingi, Ibolya presszó: Ezek „megvoltak”.

Az Ibolya presszó „elit hely” lett azóta.

A nagytétényi úti kollégiumban volt egy kis klub, ahol fellépett a VHK, Quimby, de nem voltak rendszeresek ezek a fellépések. Ahova jártunk, az az ELTE-nek a budaörsi kollégiuma.

Nem volt az az érzés, amit az ember elgondolt…

Így gondolom én is.

Fiatal bölcsészként

Tizenhat—tizenhét évesen tehát már kialakult az alternatív zenei vonal az ízlésedben?

Így van, apám is nagyon sokat zenélt régebben, „mutogatott dolgokat”, mikor „megfogtam a gitárt”. Akkor – tizenhárom—tizennégy évesen — hallás után játszottam, amik tetszettek. –Biztos ismered Gombár Petit? – Ő abban a lépcsőházban lakott, ahol én, ő mondta, hogy hallom, hogy zenélsz, gyere fel a gitárral. Aztán Miskolcon megláttam egy hirdetést: „gitároktatás”. Úgy voltam vele, hogy jó lenne egy kis zeneelmélet. Egy gitártanárral megtanultam a klasszikus gitárt is, meg az úgynevezett rockgitárskálát, ami nagyon hasznos volt, jobban átláttam a dolgokat.

Mikor gondoltál arra, hogy zenekart kellene alakítani?

Elég korán… Amikor a Bonanza Banzai-t meg a Depêche Mode-ot hallgattuk, akkor már tervezgettük, de még senki nem játszott semmilyen hangszeren. Amikor elkezdtem gitározni, nem én alakítottam a zenekart, hanem belekerültem egy zenekarba. –A Bozsemojt, Tóth Karcsit (Isten nyugosztalja szegényt), nem tudom, hogy ismerted-e? Ő a Ságvári gimnáziumba járt.

Nem trombitán játszott?

De. Szegény nagyon fiatalon, huszonkét évesen halt meg… Valahogy társaságon keresztül megismertem azt a srácot, aki a dobosuk volt, így kerültem a házukba a Műszerész utcában, ahol a padlásukon volt berendezve próbaterem. Ott kezdtem el zenélni még nyolcadikos koromban. Volt is pár koncertünk a művelődési házban augusztus végén, illetve a „strandbuliban” is felléptünk. Ez volt az első zenekarom, ahol gitároztam, később pedig basszusgitároztam. A mai aggyal visszagondolva az egy nagyon egyszerű dolog volt zeneileg, viszont egyedi.

Mik voltak a kedvenc együtteseid az egyetemen?

A Cure-t, a Joy Divisiont, a Smiths-t már „hoztam magammal”, ezeken kívül a Pál Utcai Fiúk és a Kispál és a Borz, majd a Heaven Street Seven, azaz nem volt nagy zenei változás.

Mikortól játszottál a Szabad Európa Rádió zenekarban?

Sokkal később. A Bozsemoj után csináltunk egy zenekart Key for Heaven néven. Ott már frontember voltam, énekeltem, gitároztam. Volt mellettem még egy billentyűs, a dobos pedig Takács Marci volt.

Iskolába már együtt jártál Takács Marcival?

Itt „visszakapcsolhatunk” a röplabdához. Volt olyan, hogy a „Kun Béla” elvitt röplabdázni, ekkor ismerkedtem meg vele. A Key for Heavennel a tízemeleteseknél (azaz a mai Mátyás király úton) a garázsunkban próbáltunk.

Azaz igazi garázszenekar voltatok.

Voltak fellépéseink az Irinyi Klubban, a Ságvári udvarán és a művelődési házban. Csináltunk is egy háromszámos demót Miskolcon. Itt ismertem meg Gál Lajost, az Eső zenekar gitárosát, aki stúdiót biztosított számunkra. Ez volt az első rendes stúdió, ahol játszottunk, iszonyú nehéz volt felénekelni a szöveget. Ekkor még „szalagos rendszer” volt, nem digitális. Mikor egyetemista lettem Budapesten, úgy nézett ki az „egyetemi évem”, hogy hétfőn reggel eljöttem Barcikáról Budapestre, és csütörtökön már jöttem vissza is, pénteken nem volt órám. Ez azért volt, mert nem alakult ki közösség az egyetemen. Akkor jártunk a Hangulatba (Barcika egyik kocsmája az Egressy úti tízemeleteseknél), a Sörkertbe.

Laci és Marci a 90-es évek közepe felé a Hangulatban

 

Érdekes dolog ez, felkerül az ember és…

…és rohan haza. Marci, a dobos is röhögött rajtam. Akkor még az én korosztályomból kevesen voltak Pesten. Barcikán több évig zenélgettünk, Pesten már nagyon hiányzott a zenélés, és a Pesti Estben volt egy hirdetés, amiben „alternatív beállítottságú” zenész—szövegírót kerestek. Felhívtam a megadott számot, találkozót beszéltünk meg. Egy lakásban találkoztam egy dobossal, egy gitárossal és egy basszusgitárossal: jammelgettünk egy kicsit. A végén odaadtak egy kazettát, hogy írjak rá szövegeket meg énekeljek rá, majd értesítenek… Volt még mellettem három jelölt, és azt mondták, hogy „tied volt a legjobb”. Ebből lett a Holt Költők Társasága.

Gondolom, a filmből jött a zenekar neve…

Amikor egy barátommal beszélgettünk a filmről, azt mondta, hogy zenekarnévnek is jó lenne a film címe, és ez megragadt bennem. A Holt Költők Társasága zenészeivel egy nagyon jó barátság is kialakult. Megkezdtük az „építkezést”: próbatermet kerestünk, erősítőket, gitárt vettünk. Próbatermünk a IX. kerületben lett egy gyártelepen. A tagok a Mester utca környékén laktak. Mai szemmel nézve nagyon jó dolgunk volt, a mai zenekarok többsége óránként fizet a próbateremért, kevesen engedhetik meg maguknak, hogy csak az övék a próbaterem, akkor mennek próbálni, amikor akarnak, nekünk pedig volt egy tágas próbatermünk, ahol otthagyhattuk a zenekari felszerelést, ugyanis külső portája volt a gyártelepnek. Rengeteget próbáltunk, jammeltünk, nagyon sokat fejlődtem ekkoriban zeneileg, „bármire rá tudtam játszani”: Sok zenésszel játszottam, és van olyan, akinek ha nem mutatják meg, hogy mit kell játszani, akkor csak áll „kukán”. István és én is „vittem le” dalokat, és mi ketten is írtuk a dalokat. Ahogy az lenni szokott, jöttek az ismerősök, a zenekar barátainak a társasága, koncerteket szerveztünk, és egy idő után egy produkciós iroda segítségével elkészítettünk egy háromszámos demót, úgy hogy egyszerre játszottuk fel a számokat, igazi, nyers hangzással. Bevittük a produkciós irodának az elkészült anyagot, és érdeklődtünk, hogy tudna-e nekünk valamilyen fellépést szervezni, majd egy hét múlva csörgött is a telefon: az RTL Klub reggeli műsorában kaptunk lehetőséget. A három számot „elplaybackeltük”, és volt egy beszélgetés is velünk. Később, amikor már sokkal profibb műsorokat csináltunk, korántsem volt ilyen egyszerű, sokszor nem is tudtunk hasonló helyekre bejutni. Később tanácsolták, hogy keressünk meg hasonló stílusú zenekarokat. Ekkor lett kapcsolatunk a Nulladik Változat zenekarral, akiknek a 90-es évek közepén és második felében „nagyon jól ment”. A Süss Fel Nap!-ba (Budapest egyik kedvelt klubja volt a 90-es évek második felében, illetve az ezredforduló elején) lementünk a „Nulladikra”, adtunk nekik kazettát, és ajánlották, hogy szívesen játszanának velünk. Volt is pár közös koncertünk. A dark szubkultúra jelentős volt akkoriban idehaza. A Woodoo Dark Klubban visszatérő vendégek voltunk, követni kezdett minket egy bizonyos számú érdeklődő, rajongó, persze ez underground szinten értendő, ötven—hatvan ember előtt játszottunk kis klubokban. 2000-ben már megcsináltuk az első lemezt. Akkor sokkal könnyebb volt bejutni a fesztiválokra. Volt olyan év, hogy játszottunk az EFOTT-on, a mezőtúri fesztiválon, a Szigeten és kisebb rockfesztiválokon. Később, amikor sokkal jobb lett a zenekar – nagyon nyomon lehetett követni, hogy változik a magyarországi zenei helyzet – már nehezebb volt bekerülni egy-egy zenei fesztiválra.

A Holt Költők Társasága zenekar

Valószínűleg ekkor még jobban építettek a magyar zenekarokra.

Így van. Mint minden „normális zenekarnál”, próbáltunk, kétévente kiadtunk egy lemezt, s csináltunk néhány klipet – persze haveri alapon. Próbálkoztunk kiadóknál, és aki „bevállalt minket”, pont egy” fekete bárány” volt: a Metal Hammer írt a lemezünkről, és az ottani ismeretség alapján kiadták a zenénket. Akkor már csináltunk turnét is, más hasonló zenekarokkal játszottunk az ország különböző helyein: volt, ahol több, volt, ahol kevesebb sikerrel. Amit megállapítottunk ebben az időben: a keleti országrész sokkal aktívabb és jobb volt. Rockklubokban játszottunk, voltunk Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Kazincbarcikán a Sportban is.

Akkoriban „nagy korszaka” volt a Sportnak.

Dunántúlon viszont nagy csalódás volt. Volt olyan hely, ahova megérkeztünk két másik zenekarral, és az ott lévő alter és punk figurák átvonultak a másik kocsmába, mikor közölték velük, hogy koncert lesz, és belépőt szednek.

De ez itt alapvetően a rendezők hibája volt…

Ez nagyon hülyén jött ki.

Szombathelyre, Pécsre nem jutottatok el?

Nem, illetve a Szabad Európa Rádióval voltunk Pécsen. A „végén” már volt egy-két tévés szereplés, interjú.

A tévés szereplésről mondasz valamit?

99-ben volt… Ma már sok minden belevész az „internetzajba”, de hogy mekkora szerepe volt a tévének: A műsor után sokan megismertek az egyetemen, vagy játszottunk koncerten, és felugrottak a színpadra, hogy ez ment a tévében. Voltunk a M2-ben is (Hoppá, itt vagyunk!), és több helyi tévében, mint a Főnix Tv, ott például Takács Tamás csinálta az interjút a Holt Költők Társaságával.

Kik voltak a HKT tagjai?

Mándli István a gitáros, Varga Sándor dob, a basszusgitáros pedig elég gyakran változott a zenekarban, hárman voltunk alaptagok. Majdnem tíz évig léteztünk, nagyon sokat próbáltunk, mindig szombaton és szerdán. Egy időben már nyűg volt, főleg a szerda, amikor elkezdtem dolgozni. Zeneileg sem már olyan egyetértés. A dalokat én „vittem” meg a gitáros, István. Ő egyre inkább a darkosabb, elborultabb zenéket kezdte hallgatni, én meg akkor már nyitottam a dallamosabb, könnyedebb indie, brit-popos vonal felé: Vittem le ötleteket, az nem tetszett nekik, amit ő mutatott, nekem nem tetszett annyira. Akkor jött a Szabad Európa Rádió, a SZER, 2004-től lettem a tagja.

Akkor már megszűnt a HKT?

Nem, párhuzamosan csináltam a kettőt.

Már létezett 2004 előtt a SZER?

Hogyne, ők feldolgozásokkal kezdték: Balaton, Neurotic, Kispál, Iggy Pop, ETA stb. Aztán volt egy-két saját számuk is, és ők elég sokat koncerteztek is. Sokat játszottak a Pál Utcai Fiúk előtt, Leskovics (az énekes-gitáros frontember) a Takács testvérek unokatestvére egyébként.

Lehet, hogy ezért is játszott többször is a PUF Kazincbarcikán?

Takács Marciék szervezték. Majd a Kispál előtt is játszottak, mivel Lecsó (Leskovics) a Kispálban is elkezdett játszani. Amikor bekerültem a SZER-be, Takács Bence volt a fő énekes, én pedig a második számú. Több dalt szereztem, illetve szöveget is írtam, ez utóbbiakat már én is énekeltem. Velük is csináltunk egy háromszámos demót, aztán egy nagylemezt, meg még egy demót: Egyre jobb lett a zenekar. A SZER-rel többet koncerteztünk, mint a HKT-val.

Érdekes téma lenne, hogy azt mondtad, hogy kompromisszumokat kellett kötni…

Mind a két zenekarban kellett kompromisszumot kötni.

Tudod, vannak olyan zenészek, akik azt mondják, hogy nem kötnek kompromisszumokat… Ha mondanál arról valamit, hogy milyen kompromisszumokat kellett kötni a zenekarnak…

Kétféle zenekar van. Az egyikben van egy karizmatikus frontember, aki egyfajta „diktátor”, a többiek pedig „alkalmazkodnak”, a „második típusban” több ember emelkedik ki a zenekarból. A HKT-ban én és István volt a fő zeneszerző. István barátnője, Kati volt nem hivatalosan a zenekar menedzsere (honlapkészítés, lemezborító, koncertszervezés), nekik erősebb beleszólásuk volt, mint nekem, a zenekar dolgaiba. A SZER-nél Bence meg én voltunk a vezetők, itt volt egy kis „kakaskodás”, hogy ki mennyit énekel. Volt olyan szöveg, amit én írtam, személyes volt, és szerettem volna én énekelni, de volt, amit átengedtem. Ilyen kompromisszumokat kellett kötni. Volt olyan, amit azért énekeltem én, mert Bencének nem sikerült elénekelnie.

Jobban tudja általában énekelni azt az ember, amit saját maga írt.

A HKT-ban pedig volt olyan, hogy lehoztak egy témát Istvánék, ami nekem nem tetszett, de addig próbálgattam, míg végül megtetszett, olyanná tettem, hogy számomra is jó legyen. Nem csak ebben kell kompromisszumokat kötni, hanem például abban is, hogy melyik koncertre menjünk el. Van, aki szeret menni minél többet játszani, van, aki meg nem szeret sokat koncertezni. Én mindig az voltam, aki ment: a zenélés sava-borsa a koncert. A HKT-nál azt mondták, hogy elég a kevesebb is… Olyan értelemben jobb kevesebbet játszani, mint többet bevállalni, ha – mondjuk – a koncerten öt-tíz ember előtt adsz bele apait-anyait. Szokták mondani, hogy „két embernek is kell játszani” – persze, hogy kell –, de azért, ha lenézel a színpadról, nem mindegy, hogy mit látsz. Volt olyan, hogy elmentünk Kaposvárra, a Pogó Center Klubba, és szombat este volt tíz ember, és azok is biliárdoztak. Ez iszonyú frusztráló tud lenni. Az egész azért tudott működni, mert jött utána egy koncert, ami meg feldobott.

A szövegekben kellett-e kompromisszumot kötni?

A Holt Költőkben, amit leírtam, abba senki nem kötött bele, a SZER-nél már beleszóltak, ami nem feltétlen rossz. Akkor „jött be” a Kaukázus és a Hiperkarma, melyek nagyon szövegcentrikusak voltak, ezeken „méricskélték” a szövegeket, ezzel szerintem nagyon átestünk a ló másik oldalára.

A Szabad Európa Rádió név honnan jött?

Én akkor még nem voltam a zenekarban, de ezt mindig kérdezték az interjúkban: Mindig elmondtuk, hogy a múlt rendszerben titokban kellett hallgatni ezt a rádiót, egyfajta alternatíva volt, meg így leírva, hogy SZER megint mást jelentett, de nem kell olyan nagy dolgokat belegondolni. A Holt Költők Társasága nevet is kérdezgették, „elvárták”, hogy „filozófiát gyártsunk”: de tudtunk belőle filozófiát gyártani. (Egy társaság, mely titokban működik, és tagjai a költészetről, az élet mibenlétéről elmélkednek.) A SZER egyre aktívabb lett, sokat köszönhettünk ebben Lecsónak: ő lett az egyik lemez „producere” az egyik nagylemezünknek, adott tanácsokat, elmondta, hogy mi hogyan szóljon. Akkor indult a Kiscsillag (Lovasi és Leskovics közös zenekara), mi voltunk a zenekar A38-as hajóbeli koncertjén az „utózenekar” , Odett pedig az „előzenekar”. A hajón a Holt Költőkkel is játszottunk a Pál utcai fiúkkal és a Nulladik Változattal. Egy időben a Gödör Klubban próbáltunk a SZER-rel, mellettünk próbált a Quimby, a Hiperkarma és a szervezőkkel is megismerkedtünk ekkoriban, egy jó időszak volt.

A SZER zenekar kiegészülve Leskovics Gáborral

Barcikáról feljöttek a srácok?

Marci is feljött dolgozni, amikor beléptem a zenekarba, mindannyian itt voltak, talán még Bence járt Jászberénybe a főiskolára, de ő is sokat volt Pesten.

Később ők visszaköltöztek Barcikára?

Nem, mindannyian itt élnek. A Holt Költőkből is elkezdett más zenekarban játszani, a SZER-rel én is egyre többet játszottam. Nem volt elhatározva, hogy akkor most feloszlunk, úgy volt, hogy „akkor most ezt ne erőltessük”. 2009-től már csak a SZER maradt, 2012-ig játszottunk, a végére már az nagyon „elfáradt”. A SZER-ben az is gond volt, hogy nagyon görcsösen akartunk előrelépni. Lehetőségek voltak is, de amikor egy zenekar megtorpan, elkezdik a tagok egymást hibáztatni: ez abszolút megvolt nálunk.

Meg másokat is hibáztathatnak…

Másokat is. Azt mondták, hogy túl „darkosan” éneklek, meg a gitártémák nagyon Cure-osak, nem tudok elszakadni tőlük, a dobos is „kapta az ívet”, a basszusgitárost kirúgtuk, hogy nem elég jó, jött egy új basszeros. Akkor „rájöttünk” hogy én nem vagyok az az ember, aki „eladja a koncertet”, aki show-t csinál, és ez a szerep Bencének se nagyon ment. Akkor kitalálták, hogy legyen egy új énekes. Akkoriban ment a Megasztár, és sok énekest el is hívtak a zenekarok közülük. Én ezt elleneztem, nekem elsősorban arról szólt a zenélés, hogy hogy érezzük jól magunkat: túl voltam azon, hogy mindenáron „be kell futni”, de jó, belementem. Hívtak is embereket, de mindegyikkel volt valami baj, végül ez nem jött össze. Már minden baj volt: Más zenekaroknak miért megy jobban, mit csinálnak máshogy… Volt magánéleti dráma is: szerelmi háromszög alakult ki.

Ez utóbbiban benne voltál?

Kőkeményen… Ez is történt, magánéletileg, emberileg is volt egy nagy összeütközés. A Holt Költők után viszont létrehoztam az Újhold nevű zenekart, ami még ma is létezik. Gyakran felléptem iskolai ünnepségeken, gitároztam. Előszedtem odaillő verseket, amiket megzenésítettem (zenei ötletem mindig több volt, mint szövegi). Ezek tetszettek a hallgatóknak, és úgy voltam vele, mi lenne, ha kicsit komolyabban foglalkoznék vele, mondjuk, egy lemezre felvenném. Úgy voltam vele, hogy nem akartam még egy olyan zenekart, mint a SZER vagy a Holt Költők, színesíteni is akartam a zenét, szerettem volna egy szintist, egy zongoristát. Egyébként meg kell mondanom, dobossal, gitárossal, énekessel tele van az internet, billentyűst nagyon nehéz találni. Nagy nehezen találtam egy Hellenpárt nevű győri „illetőségű” srácot, aki a Műegyetemen tanult építészmérnöknek. Megbeszéltük a neten, hogy találkozunk. Felvettem néhány dalt, és átküldtem Gyurinak, ő írt rá zongorát, rögtön megtetszett, pont erre gondoltam. Össze is raktunk néhány dalt (szigorúan ketten), felléptünk az „iskolánkban”, a Költészet Napján, majd tizenkét számos nagylemezt csináltunk, ezt még demónak szántam.

Manapság nehezebben megy, hogy felvegyetek egy lemezt?

Iszonyú profi stúdiók vannak, rengeteg a lehetőség, de nagyon mélyen a zsebbe kell nyúlni. Na most ez nem lett igényes produkció, de „megszólalt”. Nagylemez lett, de tulajdonképpen egy demó szintjén. Viszont voltak olyan dalok, ami alá – úgy éreztem – jó lenne egy kis csörgő, egy kis „kopácsolás”, szóltam Marcinak. Koncerteket szerveztem, voltunk művházakban Pesten és vidéken is, de felléptünk nyugdíjas klubban is, csak ki kellett húzni bizonyos dalokat, pl. József Attila Kész a leltár című versét például az „ebbe más is belehalt már” sor miatt. Ezzel a produkcióval olyan ajtók is megnyíltak, ami egy „hagyományos rockzenekar” előtt nem nyílt volna meg, bizonyos ajtók meg bezárultak, mert megtudták, hogy ez egy „versmegzenésítő zenekar”, olyan dolog volt viszont, amit meg akartam csinálni. Aztán az új dolgoknál kialakult egy rockzenei felállás is, gitár és basszusgitár is volt már benne. Basszusgitáron a korábbi SZER-tag, Lakner Ádám játszott. Az Újholdnak lett tehát egy rockzenei felállása, de Gyurival el tudtunk menni egy szál gitárral akár egy könyvtárba is. Megcsináltuk a második nagylemezt, ami már jóval profibb lett, külön stúdióban csinálták a keverést, ez már nagyon jól szólt. Ismerős csinált egy videoklipet is, József Attila Nem emel föl versére. Weöres Sándor estre hívott meg minket Gelka (Szelevényi Gellért) az A38 hajóra. Nem volt egy darab Weöres Sándor-versem, de elvállaltam a produkciót három-négy hónappal az esemény előtt. 2015–2016-ig ment aktívabban a zenekar. Az utóbbi években mindenkinek megvolt a maga dolga: Volt olyan év, hogy egy vagy két koncertet játszottunk. Most kezdünk újra „mozgolódni”, de ez a jövő.

Beszéljünk a Krasznahorkai 40-ről!

Ez egyfajta számvetés volt. Nem vagyok ilyen „ünneplős fajta”, hogy születésnapot kell ünnepelni. Az utóbbi tíz-tizenöt évben lett divat Magyarországon, hogy zenészek kerek évfordulókon csinálnak koncertet, és úgy voltam vele, hogy miért ne csinálhatnánk mi is. Takács Marci, a dobos is negyven lett, vele sokat zenéltünk együtt. Csináltunk egy műsort Krasznahorkai—Takács 40 címmel a Gödör Klubban, és akkor az összes, jelentősebb zenekarunk fellépett, egy mini fesztivál lett a dologból: Ott volt az Újhold, a Nulladik Változat – aminek időközben a tagja lettem –, a Holt Költők Társasága és a SZER, ezekben játszottam, illetve ezek után még fellépett a Ninocska nevű zenekar. Mondhatom, hogy jól sikerült az esemény.

Hány órás program volt?

Általában negyvenöt percet játszott egy zenekar, a végén, a Ninocska több mint egy órát.

Érdekelne, hogy mennyit bír játszani egy zenekar egyfolytában.

Jó kérdés…

Mert vannak, akik elkezdik 22 órakor, és hajnalban hagyják abba… A Balatonra gondoltam.

Ja, igen. Az biztos, hogy egy óra vagy másfél, ami nem jelent olyan hú de hosszú koncertet, de nagyon fárasztó ez is, sokat kivesz az emberből.

Inkább a dobosnak vagy mindenkinek?

Mindenkinek. A dobosnak nyilván fizikailag nehéz, de mindenkinek kell koncentrálnia. Nem mindegy, hogy mit csinálsz, mert például az Újholdban nekem van ilyen szempontból a legnehezebb dolgom: Itt énekes-gitáros vagyok, illetve a HKT-ban is ez volt a helyzet. Egy Nulladik Változatban könnyebb dolgom van ilyen szempontból. Egy füstös rockkocsmában könnyebb fellépni: Félre fogsz a húron – kit érdekel? Más volt például egy művelődési házban Marcalin: egy steril aula, ahol látszott, hogy magyartanárok ültek meg kultúrakedvelők. Egy légy pisszenését sem lehetett hallani, abszolút figyeltek mindenre, nagyon kellett figyelnem a hanglejtésre. Itt iszonyúan sokat kivett belőlem az egyórás előadás. Egy színházteremben fellépni igencsak megterhelő.

Beszéljünk a Nulladik Változatról: Hogy kerültél a zenekarba?

Ez egy érdekes dolog. Visszatérve Barcikára, a 90-es évek elején, a Nulladik Változat első kazettái már megjelentek, és akkor még nekem annyira nem tetszettek…

Én nem is ismertem őket…

Később – amikor Pestre kerületem – kifejezetten élveztem a koncertjeiket, és személyesen is megismertem őket.

Korosztályban ők hova tartoznak: a hatvanas évek végén születtek a zenekar tagjai?

Fenes Tibi 69-es, nem pont ugyanaz a korosztály, ami én vagyok… Volt több közös koncertünk velük, és amikor a Holt Költőknek, majd a SZER-nek vége lett, akkor elmentem a zenekar egyik koncertjére, és épp hárman zenéltek négy helyett, épp nem volt gitárosuk. Fenes Tibivel elég sokat beszélgettünk, mondtam, hogy szívesen eljönnék velük zenélni, ismerem a számaikat. Pár hét múlva le is hívtak egy próbára, már betanultam egy-két számot (átküldték, hogy „mi kell”), elkezdtünk próbálni, új dalokat is néztünk. A „klasszikus slágernél”, mint a Bolyongás, megvan a gitártéma (megtanultam, eljátszottam), de volt, ahova „belerakhattam a saját dolgaim”, a kvalitásom itt is ki tudtam élni, „nem az volt, hogy csak egy végrehajtó vagyok”… Azóta csináltunk is háromszámos demót. Zeneileg abszolút az én világom a Nulladik, a Holt Költőket és a Nulladikat hasonlították is egymáshoz lemezkritikában a szaklapok. E mögött nem az van, hogy mi a Nulladikat másoltuk, hanem közösek a gyökereink (Cure, Joy Division). Budapesten a Nulladikkal olyan havi szinten játszottunk klubszinten.

(Vége az első résznek)

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .