Kocka, vályú?! – Néhány mondat Barcika vendéglátóipari egységeinek elnevezéséről

Lehota Roland írása

Kezdetben valának a békességet, nyugalmat sugalló elnevezések városunk történetének hajnalán az 50-es, 60-as években a vendéglátóipari egységeknél, mint Jóbarát és Béke. Közülük a Jóbarát annyira időtálló név lett, hogy a vendéglő még ma is őrzi régi elnevezését. Eltöprengek, vajon létezik-e még ilyen nevű étterem Magyarországon? (Mint tudjuk, Barcikán már nem üzemel, lásd erről: A 90-es évek elejének barcikai szórakozóhelyeiről – különösen a Béke étterem utolsó korszakáról. Keresgélek, és rögtön kapok is négy találatot a világhálón: ma Dunaújvárosban, Budapesten, Szegeden és Keszthelyen is találunk ilyen nevű vendéglátóipari egységet, többnyire éttermeket, melyeket még a 90-es évek előtt alapítottak. (Legrészletesebb leírást a városunkkal rokon fejlődésen átment Dunapentelén, azaz a későbbi Dunaújvárosban, az 1950-es években alapított, a barcikaival megegyező nevűről leltem fel: Gasztroséta a Békébe, a város népszerű szórakozóhelyére.) A nagy háborúk után a békére kiéhezett emberek minden bizonnyal vágyakozva tekintettek az ilyen nevű éttermekre, de mivel világunk valamely táján valahol most is „ugatnak a fegyverek”, időszerűtlennek nem találhatjuk az elnevezést, s lám, a régi helyek átalakításokon mentek keresztül, nevüket megőrizték.

Ám, ha a korra való legadekvátabb utalást keresnék, akkor nálam Barcikán az 1960-ban megnyitott Miénk alkoholmentes vendéglő név vinné el a prímet, melyben a miénk szó kétségkívül az 1940-es évek végén kialakult sajátos társadalmi berendezkedés manifesztálódása volt. Az eddig említett szolid nevekhez képest valóságos duhajkodással érhetett fel, amikor az említett vendéglőt 68-ban átnevezték Napfény bisztrónak, majd 74-ben Napfény vendéglőnek, megcsillantva az élet napos oldalát, tán még a napfényes (napsütötte) Toscanát is eszükbe juttatva az embereknek.

Ezeken az elnevezéseken ma sem ütközik meg az ember (kivéve a Miénket furcsállhatja), bár ha ilyen nevű vendéglátóhelyekkel találkozunk, azt mondjuk, hogy „retro hangulata” van, de ennek megvan a sajátos „fílingje”, hogy még egy mostanság divatos kifejezést használjak.

Az államszocializmus talán legfurcsább elnevezését Magyarországon a BVK által patronált Lombik érdemelné, aligha kétséges. Bevallom, még tinédzserkoromban néha megfordulva ott (a BVK-s teniszpályán való teniszezést követően egy kólára beugorva), soha nem gondolkoztam el az elnevezésén, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna, hogy egy vendéglátóhelyet így nevezzenek el. Persze, ha belegondol az ember, hogy mi motiválta a névadókat, rögtön összekapcsolja a Hotel Polimert, a Lombik éttermet és a BVK-ban folyó műanyaggyártást, melyről országszerte ismerhették városunkat: reklám is volt ez tehát. Másfajta érzéseket, gondolatokat is kelthet azonban az elnevezés (még ha nem is tudatosult ez a legtöbbekben, és bizonyára a névadókban sem), egyfajta furcsa szimbólum is ez egyben: bezártságunk, a vasfüggöny okozta tudathasadás leképezése is lehetne, azaz a burokban élésnek plasztikus kifejezése is, ha az ember a tudattalanjába merül, sőt a burokban élés, mint szimbólum ma is aktuális: a látszatvilágban élés, a napi prakticitásban való lét a belső, mélyebb dolgoktól vonja el az embert!

A 80-as évek második felétől aztán, ahogy a „nagy átalakulás” felé haladtunk, egyre-másra nyertek teret és elfogadást a megelőző időszakban túlságosan is szokatlannak ható vendéglátóhely-elnevezések, gondolok itt az ilyenekre, mint Tini Bár, Tini Grill, ZanziBár nevek. Ezek közül is nekem ez utóbbi nyerte el legjobban a tetszésemet, hiszen kevés embernek jutna eszébe a paneldzsungel szegletébe Afrika egzotikumát megidézni (néhány kép a hangulat kedvéért: https://www.utazasitipp.hu/tanzania/zanzibar ). Majd jöttek a későbbi évek (de még mindig 2010 előtt vagyunk), a Halászcsárdából (ez is egy olyan tipikus név, mely túlélte az idők viharát máshol az országban) Eldorádó lett. A név telitalálat, jól kifejezi azt az életérzést, mely uralkodóvá kezdett válni a 90-es évektől: sokan vágytak a meggazdagodásra, saját maguk megvalósítására, ám az új helyzet sokaknak csak még rosszabb anyagi körülményeket hozott, illetve, akik „jókor voltak jó helyen” számára se feltétlen a boldogság korszaka köszöntött be a talmi örömök megszerzésével. (Annyit azért meg kell jegyezzek, sosem értettem, hogy a belső tér mexikói hangulata hogyan függ – ha akartak összefüggést egyáltalán – össze az Amazonans vidékére képzelt Eldorádó hangulatával.) A Buffalo nevű szintén közkedvelt étterem farönkökből összeállított épülete a vadnyugati hangulat kialakítását szolgálta, névadása is ötletesnek mondható. Ám újabb vendéglátó-, ill. étkezdeelnevezéseink közül kettőn nem tudom magam túltenni.

Egyikük a Kocka nevet viseli a kockaházak és majdnem kockagarázsok mellett, melyek – minden bizonnyal – kiválthatták az „ötletadó” valóságtól igencsak kevéssé elrugaszkodott fantáziájának névadását. Valljuk be, a kocka önmagában sem az a szó, melytől a fantázia szárnyalni kezd, vagy valamilyen kellemességet, ötletességet sugall az ember számára, sokkal inkább sugároz laposságot, ötlettelenséget, gondoljunk csak a „kockafejű” kifejezésre, hát még ha ételbárnak adják ezt, melynek az lenne a funkciója, hogy az embereket kimozdítsa a hétköznapiság érzéséből! A hely maga kellemes, néha dj szolgáltat zenét a hangulat fokozására, zongorát is lehet látni a helyiségben, melynek megszólaltatása a nagyérdemű szórakoztatására a nálunkénál nagyobb városokban is kuriózumnak számít mára. Teraszos része nagyobb társaságok számára is jó üldögélési lehetőséget biztosít egy-egy sör vagy üdítő mellett. (Árai a hasonló kialakítású pesti ételbárokéhoz, bisztrókéhoz, kisvendéglőkéhez mérhető, de fogadjuk el, a minőséget valamilyen szinten meg kell fizetni.) A hely tehát a város üde színfoltjához tartozik, legyen hát a név is üdítőbb! Ha már közelben patak folyik, lehetne Patak (étterem, ételbár, bár stb.). A romantikus hangulatú név családok, szerelmes párok szimpátiáját vívhatná ki, de ha valami extrémebb, mondhatni punkosabb, energikusabb ötletben gondolkoznánk, érdemes lenne megfontolni szerkesztőtársam ötletét, aki szintén az elhelyezkedésből kiindulva, a Mentőállomás nevet adná neki.

A „tizenegyedik csapást” a végére tartogattam.

Bizonyára kevés az az este otthonról eljáró barcikai ember, aki nem tudna örülni egy húsz óra után is nyitva tartó étkezdének, ahol egyszerűbb ételekkel tudja magát frissíteni az ember. A kertváros felé tartva ezért is örültem meg a buszvégállomásnál a kis étkezdének, ahol előreláthatólag sütödék jellegzetes kínálatát adó ételek ígérete villant fel előttem.

Az étkezde elé érve kíváncsian néztem a futó reklámot, ahol az ételek nevei haladtak sorban, kétméteres magasságban, várva, hogy a kínálaton kívül megtudhatom, mi a hely neve, jól elraktározva, ha legközelebb valakinek megemlíteném, hova érdemes ilyentájt menni, ha megéhezik az ember. A kiírás pedig ez volt: VÁLYÚ!

One comment

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .