Megkövetem Derkovitsot

Fotó: Domináné Hajdu Katalin

Fotó: Domináné Hajdu Katalin

A Barcikai Históriás 1991. évi karácsonyi különszáma mutatta be a lap olvasóinak Melocco Miklós alkotását: a Kazincbarcikán lévő Derkovits-szobrot. A cikk címében helyesen, a szövegben azonban hibásan szerepelt a festő neve. Erre Magyar István újságíró és egykori szerkesztő hívta fel a figyelmet, és ajánlotta, hogy – engesztelésként – jelenjen meg a lapban Bálint György A festő halála című írása A toronyőr visszapillant című könyvének első kötetéből, melynek társszerkesztője Magyar István. Az írás terjedelme meghaladja a Barcikai Históriás lehetőségét, ezért annak csak az első részét adom közre. Ebből is hasznos ismereteket szerezhet az Olvasó Derkovits Gyuláról.

A festő halála

Derkovits Gyula, a festő, csendben, szerényen és nyomorban halt meg, pontosan úgy, ahogyan élt. Ne szépítsük a dolgot: Derkovits Gyula éhen halt. Az utóbbi időben hetenként hetenként három párt virslit fogyasztott el, feleségével együtt, némi kenyérrel és pár darab burgonyával.

Festett néhány képet, melyeket sohasem felejt el az, aki látta, magát a festőt azonban meglehetősen elfelejtették. Szín- és forma megoldásait méltányolták, de kalória-megoldásait nem tartották fontosnak. Naponta egy fél virsli még a legnagyobb tehetségű művésznek is kevés. Derkovits Gyula először belebetegedett, aztán belehalt ebbe a diétába, melyet a romantika korpulensebb rajongói még ma is szívesen neveznek bohém életnek.

Nem ismertem személyesen Derkovits Gyulát, de láttam néhány képét, és ezek sokkal többet árultak el személyéről, mint egy-egy felületes beszélgetés. Több évvel ezelőtt egy Utolsó vacsoráját láttam. Modern vagy – ha úgy tetszik – örök tartalmat adott e biblikus tárgynak. Törődött emberek ültek az asztalnál, parasztoknak, munkásoknak látszottak. Fásult keserűség, végtelen reménytelenség ült az asztal körül. Az idén egy kiállításon két festménye tűnt fel. Vándor artistákat ábrázolt az egyik, ennek a hangulata, ha lehet, még keserűbb és még reménytelenebb volt. A másik képen hidat építettek. Erő feszült a dolgozó testekben, és az acél céltudatosan csillogott. Ebből a három képből, azt hiszem megismertem Derkovits gondolkodását. Megtudtam belőlük azt is, hogy ez a művész nemcsak nagyszerű festő, hanem költő is, sőt, ami még ennél is több, ember. Sohasem láttam őt, magánéletéről semmit sem tudtam, de ettől kezdve Derkovits, a festő és az ember, jelentett valamint számomra. Időnként egészen váratlanul, eszembe jutott. Tudatom felszíne alól néha felbukkant „az az ember, aki azokat a képeket festette.” Megnyugtatott a tény, hogy van egy ilyen festő. Halálának tragikus híre megdöbbentett és fájt, de sajnos, nem lepett meg. Úgy hatott, mint egy szörnyű, de logikus fordulat, melyre lelke mélyén már régóta számított az ember.

(Bálint György A festő halálát 1934-ben írta.)

Hozzászólás