Már tudom, miért szép a szépkor – gondolatok az idősek hónapja kapcsán

Zólyomi Sándorné írása

Zólyomi Sándorné írása

A japán szupervasúthoz hasonlatosan száguld az idő. Az eltelt napok, hetek, hónapok, évek egyre kevésbé hagynak nyomot az emlékezetben. Mindenki tudja, hogy csak kívülről tűnik úgy, hogy a nyugállományba vonultaknak rengeteg ideje van, de a látszat csal, mi vagyunk az egyik legelfoglaltabb réteg a társadalomban. Talán ahhoz is köze van ennek, hogy mindennapos tevékenységeinket már nem viharos gyorsasággal, hanem megfontoltan, hadd ne mondjam: végtelennek tűnő percekig végezzük, mintha egy-egy apró dolog megoldása sokszor annyi időbe kerülne, mint régen, de mit tegyünk? Ezek a vontatott percek összeállva szélsebesen hajszolják életünk vonatát.

Dolog meg van bőven. Ott a ház körüli tevékenység, a család, mindenre jó lenne több idő, de nincs. Mégis valami hiányzik. Sokáig nem is tudtam megfogalmazni, mi az. Igazán szerencsés, akinek aktív korában akad elég ideje, hogy baráti kapcsolatokat ápoljon. A munka, a család kitölti az ember életét, és bizony, kevesebb időnk jut a választott társadalmi kapcsolatainkra, a barátokkal való kikapcsolódásra, ha egyáltalán nem épülnek le ezek az idő múlásával. Pedig egy közösséghez tartozni mindig hatalmas élményt jelent a közösség tagjainak, mert új impulzusokat ad, fontosnak érzi magát az ember, és nem utolsósorban, tud segíteni másoknak.

Talán ez hiányzott. Egy közösséghez tartozni, és segíteni. Ezt hozta el nekem ez a kis társaság, amelynek tagja lettem. Biztos vagyok benne, hogy eleinte megmosolyogtak minket a fiatalabbak. Itt van pár idős és idősödő nyugger, akik meg akarják váltani a világot. Nos, nem. Nem a világot akartuk/akarjuk megváltani. Csak némiképp élhetőbbé tenni azt. Mert manapság, amikor még rohanósabb lett minden, az embereknek nincs ideje másokkal foglalkozni, mint a saját kis – vagy nagyobb – problémájukkal, elveszítjük egymást. Csak a saját dolgainkkal foglalkozunk, mert teljesen elszigetelődtünk egymástól. Nehezen vesszük észre, hogy egyedül sokkal nehezebb a felmerült gondokat megoldani, mint csapatban, ráadásul nem is csak nekünk van problémánk, hanem másoknak is, sokszor ugyanolyanok. És ha van lehetőségünk rá, nem csak felelősségünk, de kötelességünk is segíteni.

A segítés nem feltétlenül pénzkérdés. Ha szigorú értelemben vesszük, mi is elesettek vagyunk, de tőlünk vannak még elesettebbek. Többségünknek még akad segítsége, de mi van azokkal, akiknek senki nem tud, akar segíteni, velük ki törődik? Aki társaság híján fizikailag, és pláne lelkileg magányos, aki napi megélhetési gondokkal küzd, aki borzasztó kórral viaskodik, akit kisemmizett a társadalom, azokkal ki foglalkozik? Ha csak felelősöket keresünk, és lemondunk róluk, mondván, „ez nem a mi feladatunk”, akkor csak egy helyben toporgunk. Amíg nem tudjuk megfogni egymás kezét, és együtt keresni a kiutat, addig reménytelennek tűnik a küzdelem.

Hiszem, hogy az ilyen, és ehhez hasonló civil szervezetek jelenthetik azt a reményt, ami az elesetteket újra talpra állítja. Időnként túl kell látnunk a saját problémáinkon, és keresni a segítés lehetőségeit. Én is itt találtam új barátokra, igazi társakra, akik új perspektívákat adtak, akikkel jó eltölteni az időt, és lehetőség szerint segíteni azoknak, akiknek szüksége van ránk.

Mert megoldandó problémák mindig lesznek. Kiszolgáltatott emberek, félresiklott életek, magány, társtalanság mindig lesz. És ezekkel szemben az egyén önmagában kevés, eszköztelen. De ha minél többen vagyunk, erőnk is megsokszorozódik, és amellett, hogy mi jól érezzük magunkat egymás körében, a helyi társadalomnak is komoly hasznára lehetünk.

„Szépkor”-nak nevezik azt, amiben legtöbben járunk. Sokan nem is értik, miért. Én amióta hozzátok tartozom, már tudom…

E gondolatok elhangzottak 2016. október 25-én, az Újkazinci Baráti Kör rendezvényén

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .