„Már a helységtáblánál mosolyog a lelkem” – beszélgetés Lukács-Pete Mária pedagógussal

Kálmánné Katalin interjúja

Lukács-Pete Mária pedagógus, a megyei nyugdíjas tagozat elnöke, országos alelnök, az Országos Nyugdíjas Parlament elnökségének tagja és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei koordinátora, aki az idősebb korosztály érdekeit képviseli, valamint megálmodója és alapítója az „Abakusz” Szakközépiskola és Alapfokú Művészeti Iskolának, melyben sajátos nevelési igényű gyermekek nevelése-oktatása folyik 6-18 éves korig.

Marika, régen elkerültél Kazincbarcikáról, de nem szakadtál el, hiszen mondhatni napi szinten hazajártál szüleidhez, és valamilyen formában a munkakapcsolat is idekötött. Hogy alakult a szakmai pályád, egy rövid bemutatkozást kérek tőled a Barcikai Históriás olvasóinak.

Csak életvitelszerűen nem vagyok kazincbarcikai lakos, édesanyámhoz hetente hazalátogatok. Már a helységtáblánál mosolyog a lelkem. Szinte együtt nőttem fel a várossal, ide kötnek életem meghatározó emlékei.

A gimnázium elvégzése után Bódvaszilasra kerültem. Képesítés nélküli nevelőként kezdtem a pedagóguspályát, amit Szikszón fejeztem be egy szakképző iskola igazgatójaként. Nagyot változott az iskolák világa. A 21. század újabb és újabb kihívásokkal teszi próbára az oktatásban részt vevőket. Hogy se a kor, se a korom kihívásai ne gyűrjenek maguk alá, folyamatosan képeztem magam. Könyvár-pedagógia szakon diplomát szereztem, később közoktatás-vezető szakon tanultam, majd IFKA-án önértékelési szakértő lettem, hogy az általam 2013-ban alapított „Abakusz” mint oktatási intézmény megfeleljen a minőségbiztosításhoz kötött elvárásoknak.

Szakmai előrehaladásom mellett népzeneelméletet tanultam a Nagy Lajos Király Magánegyetemen, amire azért vagyok büszke, mert Kodály Zoltán tanítványa, Oltsvai Imre professzor hallgatója lehettem.

Azt írja a szakirodalom Erikson közkeletűvé vált kifejezésével, hogy az „ősbizalom” a szerető, derűs környezet hatására fejlődhet ki. Ezt az „ősbizalmat” őrzöm, és viszem magammal tovább, tovább…

Édesanyád a város egyik kedvelt óvó nénije volt, nemcsak gyermekek körében, hanem sok gyakorló óvónőnek. Édesapádnak is példaértékű volt életpályája, legendás volt sportszeretetéről, elhivatottságáról, a mindenki által tisztelt és szeretett Bandi bá. Több élvonalbeli labdarúgónak segített elindulni a pályán, és nem mindenkinek adatik meg, hogy még aktív korában intézményt nevezzenek el róla, Kazincbarcikának van egy Pete András stadionja.

Nomen est omen. De nem csak a név kötelez, hanem neveltetésem is, amely szüleim mellett kiváló barcikai pedagógusoknak köszönhető, az óvodától az általános iskolán át a Ságvári Endre Gimnázium befejezéséig. Valóban a város sokak által ismert Marika óvó nénije az édesanyám, aki engem a város, szintén a sokak által ismert Lencsi (Jászai Dénesné) és Magdika (Kandó Magdolna) óvó nénijére bízott.

Először a falusi óvoda adott otthont a város gyermekeinek, majd a kettes óvoda és a „libalegelői” lakásunk között ingázott velem reggelente édesapám. Szerettem a bicikli gyermeküléséről belátni a világba, hallani a reggeli párbeszédet: – Szevasz, Bandikám! – ami mindig más hangon szólt. Másképp kora reggel és másképp késő délután. Kik voltak ők? A számomra ma is kedves emberek! A BVK (ma BordodChem) dolgozói, városlakók, akik keze nyomán épült, szépült Kazincbarcika, és akik lokálpatriótaként őrzik az emlékeket, mint a mesében, akik „máig is boldogan élnek, míg meg nem haltak”.

Nevek a múltból, akikre büszke lehet város, és akikre mi is büszkék vagyunk, koros szülők, retrokoros unokák, gyermekek.

Sajnos édesapám sincs már közöttünk, de nevét bizonyára őrzik tanítványai, s valóban, a még életében róla elnevezett stadion.

Máig példaképeim szüleim, akik a város sok-sok gyermekének nevét megőrizték. Kit ezért, kit azért emlegettek családi beszélgetések alkalmával, és büszkeséggel töltötte el őket tanítványaik sikere. Édesanyám, önállóságát nem feladva éli társtalanul, de társas mindennapjait. Szakmai életútjának koronája a pedagógusnap alkalmából tavaly kapott vasdiplomája.

Ő az az ember, aki portfólióját szívében őrzi, és könnyes szemmel hálás Jóistenének, hogy nagyszerű mentoráltjai viszik tovább szakmájának címerét. Amikor róluk mesél, nekem az Odüsszeia sorai jutnak eszembe, amikor Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője nem látja szükségesnek a Mentór képében nyújtott további külön támogatást:

„…és tovatűnt a bagolyszemü Pallasz Athéné

tengeri sasként; és megdöbbent mind, aki látta.”

Pete Andrásné Marika óvodás gyermekei körében, 1968. augusztus 22.

Pete András

Több szakmai anyagot, tanulmányokat is írtál. Voltál vezető, dolgoztál sajátos nevelési igényű gyermeket oktató intézményben. Sok-sok tapasztalattal, több mint negyvenéves szakmai múlttal a hátad mögött, hogyan látod, milyen ma a szülő-diák-pedagógus kapcsolat?

Mezítlábasan fogok fogalmazni, hogy egy lényeges dologra világítsak rá. Ha közös a cél, esetünkben a jó kapcsolat, akkor közösen veszünk részt annak kiépítésében. Ezáltal közös a siker! – ez ilyen egyszerű. Én hiszek a közösség erejében, ami felemel, fenntart, és pozitív cselekvésre sarkall. A jó közösség nem öncélú, de ezt nekem, barcikainak, nem kell magyarázni a Barcikai Históriás kedves olvasóinak.

Szakmai munkám során tudomásul vettem, nagyot változott a világ, az oktatás, az oktatási eszközök, na, pláne! Alkalmaztam a megszerzett tudást, tapasztalatot, hogy nehogy úgy járjak, mint Saint-Exupéry lámpagyújtogatója.

Mire gondolsz? Hogy járt?

Kockás zsebkendővel törölgette homlokát és siránkozott a Kishercegnek:

„Szörnyű mesterség ez! Valaha régen nagyon értelmes volt. Este meggyújtottam, reggel eloltottam a lámpát. Aztán reggeltől estig pihenhettem, és estétől reggelig alhattam…

– Azóta megváltozott a parancs?

– A parancs nem változott – mondta a lámpagyújtogató. – Éppen ez a baj! A bolygó évről évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi.”

Az előző kérdésedre visszatérve, véleményem szerint a szülő-diák-pedagógus kapcsolat aszerint alakul, ahogy annak szereplői alakítják.

Tudomásom szerint a megyében, vagy talán országosan elsőként hoztál létre magániskolát. Modern, vagy a hagyományos oktatás híve vagy?

A hagyományokat tisztelni kell, az eszközöket alkalmazni, a kihívásoknak pedig meg kell felelni. „Aki leáll, kimarad!” – hangoztatta pályaképem alakítója, dr. Csontos Jánosné Jutka. Későbbi mentorom, Kovács Lászlóné Irénke volt, aki ennek a pályaképnek új keretet adott.

Már igazgatója voltam az általam alapított Abakusznak, amikor szülők és kollégák azon sóhajtoztak, hogy rosszak a hozzánk járó gyerekek. Mára szállóigévé vált, hogy az Abakusz logója, a nagy „A” nem azt jelenti, hogy angyalképző, hanem azt, hogy abakusz > oszlopfőn a súlyt tartó, legfelső tábla, amelyen eloszlik a terhelés. Tudomásul kell venni, hogy az iskolába nem angyalok járnak, hanem gyermekek, és nem angyalokat képzünk, hanem gyermekeket nevelünk.

Több közéleti tevékenységet is folytatsz. Fiatal korunkban is nagyon pörgős voltál, aktívan, vezetőként vettél részt az úttörő- és KISZ-mozgalomban. Hogyan emlékszel ezekre az évekre?

Szívesen emlékszem vissza tanítómra, Mircsi nénire (Keresztes Jánosné) és tanáraimra is, a volt iskolatársakról, a kedves ismerősökről nem is beszélve!

A Mezey István Művészeti Központban, többször megfordulok. Látogatásaim alkalmával az első iskolaévek és az Istvánnal folytatott beszélgetéseink jutnak eszembe. Ilyenkor négy évtized csúszik össze, az a negyven év, amely meghatározója egy-egy emberöltőnek.

Az épület volt a várossá lett település első iskolája, az „Újvárosi”. Nagyszerű pedagógusokkal, akik nemcsak oktattak, hanem neveltek is, a szó legnemesebb értelmében. Kedves pedagógusom Anci néni (Darmos Lajosné), akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Isteni almást tud sütni! Bárhogy próbálom – recept szerint – nekem az íze más, „másalmás”.

Voltam énekkaros Magdi néninél (Hornyák Sándorné), mesejáték főszereplője, karneválhercegnő, kisdobos és úttörő. Az általános iskolát már az újonnan épült Kun Bélában fejeztem be, ahová gyermekeim is jártak. Kedves tanáraimhoz később mint szülői munkaközösségi elnök is fűz emlék, lapszám sem lenne elég!

KISZ-es a gimnazista évek alatt, ahol a „mi”-ben megerősödött a mai napig tartó hovatartozásom. Kaptunk klubot, amit együtt festettünk, írtuk a faliújság cikkeit, s ha a tanulás mellett volt még erőnk, lógtunk az „Egressyben”. Ó, azok a ságváris évek!

A Mókus-őrssel a Balatonig, az úttörőkkel Obzorba, a Fekete-tengerig, a KISZ-szel, Ady szimbólumával élve, az Óceánig jutottam.

Hidas Gábor tanár úr és kedves felesége, Marika mellett a Dús, a Ruskó, a Tóth házaspár és számos kedves tanár arca köszön vissza emlékeimben, akik húgomat, Pete Andreát, majd három gyermekemet, Lászlót, Saroltát és Fatimát nevelték-oktatták.

A középiskolás éveim alatt, 1971-75-ben Básti János volt a Kazincbarcika Városi KISZ-bizottság titkára, aki mellett hittem, hittük: „új világot építünk mi éhgyomorra még…” És ezzel a lendülettel telt el az a hatvanöt év, amelynek gyertyáit egy szuszra próbálok majd elfújni október 23-án.

Gyermekeim felnőttek, László fiam orvosi munkája mellet a svédországi Karolinska Intézetben képzi tovább magát, amely egyetem ítéli oda az élettani és orvosi Nobel-díjakat. Sarolta lányom másodszakmát űz. „Házi tanítónővé” képzi át magát, mint számos édesanya. Helyzet van! Vírushelyzet. Most teszi próbára az élet a szülő-diák-pedagógus viszonyt igazán!

Kisfatiból jogász, belőlem főállású nagyi lett. Angyelka húgom is nagymama már, és várja, hogy hatvanöt lehessen, akkor fújhatja…

Nekem folytatódik a dalom, amit anno együtt énekeltünk Gáborral, Szilvivel, Ibivel, Rozival, aki igazából Ildikó. (Petróczi Gábor, Szipszer Szilvia, Kulcsár Ibolya, Szabó Rozália.)

„Mert az ember másokért él,

S ez a legszebb mesterség.”

Hornyák Sándorné Magdi néni és Tücsök kórusa – első sor, balról a 3., szoprán, Pete Mária

Hatvanon túl is tele vagy energiával. Nyugdíjasként munkád mellett is jelentős tisztséget töltesz be, a megyei nyugdíjas tagozat elnöke, az Országos Nyugdíjas Parlament elnökségének tagja és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei koordinátora vagy, az idősebb korosztály érdekeit képviseled.

Igen, az élethelyzetemből adódott, hogy a közélet iránt mindig fogékony voltam. Megtaláltak a feladatok, amik elől sosem hajoltam el.

Problémái mindenkinek, így egy korosztálynak is vannak, melyekre oda kell figyelni! Sikerként élem meg, hogy a megyében működő nyugdíjas szervezetek, klubok döntő többsége felismerte, hogy együttműködve lehet a problémákra megoldást találni. Személyes küldetésemnek tekintem, hogy a szervezetek közötti párbeszédet a megyén belül fönntartsam és a legfeszítőbb gondokra megoldási javaslatokat kínáljunk. Lehet ez települési, megyei vagy országos szint. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, hogy a visszajelzések alapján e munkát az érintettek nagyra értékelik.

Előtérbe helyezed, hogy az általad fontosnak tartott témákat ne csak a parlamentben vitassátok meg, hanem beszélgessetek róla szélesebb körben, személyes találkozásokon. Így történt ez a közelmúltban is. Kerekasztal-beszélgetésen vettél részt többek között Kazincbarcikán az Újkazinci Baráti Körnél, Sajókazán az Őszikék Nyugdíjas Egyesületnél, és mindkét helyszínen több környékbeli nyugdíjas szervezet is részt vett. Hogy értékeled ezeket a találkozásokat, milyen tapasztalatokkal zárultak?

A terepmunka a konkrét tapasztalatok begyűjtésének a legjobb módszere. Számomra a legérdekesebb is, mert sokszínű; az egyéni problémáktól az általános megközelítésig, mindennel találkozom. Ezekből építkezem az országos tennivalók megfogalmazásakor, ugyanakkor hasznos információkat tudok átadni a lehetőségekről, keretekről, adottságokról.

Mik most a Nyugdíjas Parlament célkitűzései, legfontosabb feladatai?

Ez év január 17-én, az ONYPE online ülésén vettem részt. A 2020. évi beszámoló elfogadása mellett a „hogyan tovább?” kérdéskörét tisztáztuk. Reméljük, hogy a koronavírus által szükségszerűen elrendelt veszélyhelyzet várható feloldása lehetővé teszi az idei rendezvénysorozat előkészítését. Információm szerint, a köztársasági elnököt szó szerint idézve: “húsvétig (április 4-ig), vagy legkésőbb a húsvétot követő időszakban, április végéig fel lehet gyorsítani a védőoltások beadását. Így májusban, tavalyihoz hasonlóan ismét nyitni lehetne.” Ez a hír meghatározó minden idős szervezet működésében. Így mi is munkára készülünk.

Az Országos Nyugdíjas Parlament V. ülésének tervezett időpontja 2021. június 14. és 20. közé esik. Helyszíne az Országház felsőházi ülésterme, amennyiben nem lesz meghosszabbítva a jelenleg fennálló veszélyhelyzet.

Az Országos Nyugdíjas Parlament ülésén az Országházban

Férjed, Lukács András is közéleti tevékenységet lát el, a B.-A.-Z. Megyei Közgyűlés Jogi és Ügyrendi Bizottság tagja, az MSZP B.-A.-Z. megyei Szövetségi Tanács elnöke. Otthon megvitatjátok az aktuális politikai dolgokat, vannak-e viták?

Vitáink vannak, de mi nem vitatkozunk, hanem megvitatunk dolgokat. A másképp látás mindig beszélgetést generál. Az egyetértés vagy egyet nem értés nem bont köztünk harmóniát. Egymásra kacsintva állunk fel az asztal mellől, de az utolsó mondat sokat sejtető: Majd meglátjuk! Ekkor jön a bizonyítás.

Csak remélni tudom, hogy Madách Imre örök drámája sokáig lesz kötelező olvasmány. Igen, Az ember tragédiájára gondolok, annak is az utolsó sorára:

„Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!”

Honnan van ez a rendkívüli kreativitásod?

Nekem az elvégzett feladatok segítenek abban, hogy minden a helyére kerüljön. Akkor van időm gondolkodni.

Első meséskönyvem egy leporelló volt. Egyszerű, hajtogatós, tiszta képekkel és tiszta hanggal. Azt üzente, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó jutalmat kap. Már tudom, hogy a jutalomnak nincs matériája; kézzel nem fogható, lelket tápláló. A hozzájutás útja érdekes!

Ehhez a végtelen energiához mi ad feltöltődés?

Ha azt mondom, mikor mi, nem mondtam semmit. Inkább elmesélek egy történetet. Talán kapcsolódik az előbbi jutalomhoz való hozzájutáshoz.

A miskolci operafesztivál nyitókoncertjén egy fiatal csellista lépett fel. A darab, amivel debütált, akkor és ott hangzott fel először. Az első taktusok után patakokban folyt a könnyem. A zene felemelt.

Hol egy jó szó, hol egy gesztus, közös sikerélmény repít magával. Ez ad energiát!

A szakma megszállottjaként, az egyéb hivatások, tisztségek mellett, mivel van még időd foglalkozni, jut-e idő kikapcsolódásra?

A hobbim az olvasás, amire nemcsak szüleim neveltek.

Még emlékszem, Ibi nénitől (Kovács Balázsné) sírva búcsúztam, amikor kinőttem a gyermekkönyvtárból s ott kellett hagynom a Béke teret. A „nagykönyvtáros” Ági nénire (Landenberger Istvánné) is szívesen emlékszem vissza, aki éppúgy szerette a csendet, mint a rendet. A művelődési központ olvasóterme volt a nyugalom szigete, míg lenn a klubhelyiségekben zajlott az élet.

A másik nagy szerelem a színház.

Amatőrként játszottam az Egressy nagyszínpadán, majd Érsekcsanády István biztatására Sárospatakon tanultam. Animátorok lettünk Bulláné Farkas Beátával. Később rendeztem a város fiatal pedagógusainak színjátszóit. Bergmann Fafestményével, ami a szerelem, a vallás, az emberi kapcsolatok – mind örök kérdések –, országos minősítőn vettünk részt, így jutottunk el számos helyre, mint jegyzett amatőr művészeti együttes.

Nekem szerencsém volt személyesen is ismerni, azokat a népművelőket, akik munkájukkal segítették, hogy az Egressy a régió kulturális központjává váljon. Ismertem Serfőző Sándort, Hazag Mihálytól kaptam a fenti darab szövegkönyvét, Sajó Attila vezetése alatt jegyzett külsős munkatárs voltam hobbiból. Nagy idők „hordaléka”, hogy stílusos legyek.

Déryt újra kell olvasni! Hiszem, hogy egyszer a kollektív bölcsesség fogja megszabni a történéseket.

Csodálatos, példaértékű életút. Voltak-e elismerések?

Most mosolygok. Születési sorrendbe szedem.

  1. Laura (23) farsangi fánkja.
  2. Bence (15) „köszikéje” Catullus versének elemzése kapcsán.
  3. Dorka (13) megtartotta magának dobozostól a sütit, amit minimum háromfelé szántam.
  4. Barnabás (12) zongorajátéka.
  5. Dávid (9) dicsérő szava a nutellás palacsinta után.
  6. Benike (7) rajza a családról, amelyen apukájának van a legnagyobb feje, mert ő a legokosabb.

És természetesen büszke vagyok a régi okleveleimre, a jutalomkönyvekbe írt elismerő szavakra, amely lapok bár megsárgultak már, de őrzik tanáraim kézírásait.

Örülök a Pedagógus Szakszervezettől kapott Eötvös-emlékéremnek, amit Karikás Lajosné Anikó és Bazsó Bertalanné Magdika adott át. Majd megkaptam a Magyar Köztársaság a Köz Szolgálatáért Érdemérmet.

A Magyar Köztársaság a Köz Szolgálatáért Érdemérem átvételekor 2010. március 15-én

Erre nem tértünk ki, de az olvasóknak megjegyzem, hogy Marika amellett, hogy imádja az irodalmat, szavalni is szeret, megszámlálhatatlan verset fejből tud, nem véletlen, hogy kapásból tudja az irodalom nagyjait idézni.

Marika, nagyon szépen köszönöm a tartalmas beszélgetést, és végezetül tőled is megkérdezem, hogy a képzeletbeli pöttyös labdát kinek dobnád?

Bozsik Ferenc volt némettanáromra emlékezve, lányának, Bozsik Annának, az olimpikonnak. Tanár úr sajnos már nem él, de nem felejtem szomszédságát a Pollack Mihály út 20.-ban. Mindig súgott: – Készüljetek, holnap dolgozatírás lesz!

De nem felejtem a nyári, közös kirándulásokat sem, amikor családjával kirándulhattam. A két Anikó, anya és lánya mellett én is helyet kaptam zöld Trabantjában. A Tátrában, csúcsra fel, senki nem tudta megelőzni!

Köszönöm, és további eredményes szakmai és közéleti munkádhoz jó egészséget kívánok.

A Gyermekek úti óvodában

 

Pete András és tanítványai

 

Az Újvárosi Általános Iskolában

 

A Kun Béla Általános Iskolában

 

Azok a ságváris évek!

 

Színjátszóként

 

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .