Kétszer elmaradt interjú helyett – 1989. január 13. péntek

„…elmondom hát mindenkinek…”

KazincbarcikaNyugdíjba menetelem alkalmából a Kazincbarcikai Közélet akkori főszerkesztője, Fekete Béla interjút készített velem. Az írás azonban nem láthatott napvilágot, mert az újság akkori gazdái és irányítói nem tartották kívánatosnak a megjelenését arra hivatkozva, hogy zavarná a pártértekezlet légkörét (az MSZMP 1989. májusi pártértekezletéről van szó). Akkor nem tehettem mást, belenyugodtam ebbe. Azóta több, mint egy év eltelt, s ezért ma már én sem tartom időszerűnek az egész interjú közreadását. Van benne viszont olyan rész, amit most is időtállónak tartok, és ezért, valamint azért is, hogy városunk lakossága megtudja az igazságot nyugdíjba menetelem hátteréről, ezért most közreadom.

„Kérdés: Mi késztette Önt az időelőtti nyugdíjba vonulásra?

Válasz: Semmiképpen sem a Borsodi Vegyész ’89. január 28-ai számában megjelent cikk, amint azt némely személyek tudni vélik. A cikk megjelenése előtt már a tanács vb. és a városi pártbizottság január 26-ai ülésén bejelentettem, hogy április 1-jétől kértem a nyugdíjazásomat.

Mi késztetett erre?

Már tavaly (1988-ról van szó) az év vége felé egyre több alkalommal éreztem bizalmatlanságot személyem iránt a városi pártbizottság első titkára, a HNF városi titkára, a BVK vezérigazgatója és pb-titkára részéről. Ennek legdurvább megnyilvánulása az (a 89. január 13-ai) párt-vb. ülés volt, amely – Újhelyi Tibor első titkár indítványára – határozatot fogadott el, mely szerint a városi párt-vb felkéri a megyei tanács elnökét, hogy indítson vizsgálatot a ’89. december 19-ei tanácsüléssel kapcsolatban, s e vizsgálatnak személyi konzekvenciája is legyen. (Az említett tanácsülésen kellett volna az új vb-titkárt kinevezni, ami nem történt meg, mert a Megyei Tanács VB-a által javasolt személyt az ülésen jelenlévő megyei vb-titkár, Újhelyi első titkár és más személyek erőlködése ellenére a városi tanács testülete nem fogadta el.)

E párt-vb ülés után mérlegelve döntöttem a nyugdíjazás mellett. A mérleg egyik serpenyőjébe a tapasztalt bizalmatlanság, a vizsgálattal járó herce-hurca, feszültség, idegeskedés került, míg a másikba a több, mint húsz évi tanácselnöki munkám és az egészségi állapotom. Ez utóbbiak többet nyomtak a latba. Úgy véltem, hogy 59 évesen, többféle betegséggel küszködve nem vehetem fel a „kesztyűt”, mert ez az egészségi állapotom további romlásához vezetne. Ezért azt láttam jónak, ha a nyugdíjazásomat kérem.”

Megjegyzés: a zárójelben lévő sorok nem voltak az interjúban, az érthetőség kedvéért azokat most fűztem az interjúhoz.

Mivel az interjú a nyugdíjba menetelemkor nem jelenhetett meg, kísérletet tettem arra, hogy más témákkal együtt nyugdíjazásom első éves évfordulója tájékán jelenjen meg. Ez sem sikerült: fontosabb volt, hogy egy másik évfordulós interjú lásson napvilágot.

Az interjúban közöltek jobb megértése végett itt viszont közreadom egy másik írásomat is, amely a Húsz év Kazincbarcikáért című írásgyűjteményemben szerepel. Az írás címe 1989. január 13. péntek

Soron kívüli párt-végrehajtó bizottsági ülés kezdődött 13 órakor. A napirendek között szerepelt az 1989. évi kádercsere-terv megtárgyalása.

1989. január 13. péntek

Az ülés előtt megkaptuk a kádercsere-tervet, amibe belelapozva ugyancsak megdöbbentem, amikor a nevem olvastam, illetve azt, hogy az év folyamán a tanácselnöki poszton változás lesz, a nyugdíjazásom miatt. A napirendi javaslat tárgyalásánál szóvá tettem, hogy csak 1990-ben érem el a nyugdíjkorhatárt. Erre az ülést vezető Újhelyi Tibor első titkár azt mondta, hogy erről majd a „különfélék”-nél lesz szó.

Csakhamar rátértünk a „különfélék” tárgyalására, amely az 1988. december 19-ei tanácsülés, pontosabban a sikertelen VB-titkári kinevezés tapasztalatainak a megtárgyalása volt (VB = végrehajtó bizottság).

Az történt ugyanis, hogy az 1988. december 31-ével megüresedő VB-titkári állás betöltésére pályázatot írtunk ki. Összesen hárman pályáztak: ketten a Városi Tanács apparátusából, míg harmadikként nem kazincbarcikai lakos volt a pályázó. A leendő VB-tiktár személyét illetően már a pályázatot elbíráló bizottságban is megoszlottak a vélemények. A bizottság négy tagja a külső (nem barcikai) pályázóval értett egyet, én viszont az apparátusból pályázó egyik dolgozónkkal, de a szavazásnál – az erőviszonyok miatt nem látván értelmét azt szavazással is kinyilvánítani – én s a nem barcikai pályázó mellett szavaztam (ez hiba volt részemről).

A városban is híre ment, hogy a december 19-ei tanácsülés egyik napirendi pontja az új VB-titkár kinevezése lesz. Persze találgatták: ugyan ki lesz az új VB-titkár? Kiszivárgott, hogy a bizottság a külső pályázó mellett foglalt állást, s így a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága őt javasolja a tanácstestületnek kinevezni. Ez elégedetlenséget váltott ki, mivel a városban már jónéhány vezető beosztást nem a városban lakó személy töltött be.

Feszült légkörben kezdődött és folyt a december 19-ei tanácsülésen a VB-titkári kinevezés vitája.

Pro és kontra hangzottak el érvek, vélemények, majd a vita után szavazásra került sor. A szükséges minimum 31 szavazatot nem a barcikai pályázó – a Megyei VB által javasolt, Újhelyi Tibor és mások által is erősen támogatott – jelölt nem kapta meg. Csupán 18 tanácstag szavazott mellette, vagyis a Tanács nem nevezte ki VB-titkárnak.

Tehát ennek a „tapasztalatait” tárgyalta a párt végrehajtó bizottság január 13-án. A témát Újhelyi Tibor első titkár vezette be, elmondva, hogy én nem viselkedtem korrektül a tanácsülésen, mivel nem az előzetes (a bizottságban) tett kijelentésem szerint jártam el. Majd következtek a „vádpontok” és kérdések, amelyeket Újhelyi Tibor mint egy vizsgálóbíró tett fel nekem. Úgy éreztem magam, mint egy bűnös a vádlottak padján, pedig „csak” bűnbak voltam. Ennek az ülésen hangot is adtam, mondván, hogy ez az egész nem más, mint bűnbak-keresés. A BV-ben nem talált egyhangú fogadtatásra Újhelyi Tibor véleménye, azt több VB-tag vitatta. Sajnos azonban a javaslatát, amely szerint a párt-vb kérje meg a Megyei Tanács elnökét személyi konzekvenciával járó vizsgálatra, egy, az én ellenszavazatommal, a testület elfogadta.

Feszült és ideges hangulatban tértem vissza az irodámba az estébe nyúló ülésről. Az úton hazafelé, majd otthon egész esete, de még éjszaka is a párt-vb ülésen elhangzottak jártak a fejemben. Egyre világosabbá vált előttem, hogy nem kockáztathatom tovább az egészségemet, kitéve azt egy vizsgálattal járó herce-hurcának, ezért – a feleségemmel egyetértésben – helyesebbnek tartottam, hogy megelőzöm a vizsgálatot és magam kérem a felmentésemet, noha a tervem az volt, hogy a legközelebbi választásig még ellátom a tanácselnöki feladatokat. Azt is elhatároztam, hogy a pártbizottság legközelebbi ülésén 27 évi testületi tagság után kérem a felmentésemet mint a párt-vb-ből, mind a városi pártbizottságból.

A Megyei Tanács elnöke január 17-én reggel fogadott. Meghallgatott és egyetértett az elhatározásommal, s megígérte, hogy támogatja a nyugdíjazási kérelmemet. Január 20-ai dátummal írásban is elkészítettem és elküldtem a megyére a nyugdíjazási kérelmem. Ugyancsak elkészítettem a városi pb- és vb-tagság alóli felmentésről szóló kérést és indoklást, amit a január 25-én tartott városi pb-ülésen előterjesztettem. Kérésem vitát váltott ki. Több pb-tag hangot adott annak, hogy nem szeretnék, nem volna helyes, ha így válnék meg a testületektől, s kérték, hogy vonjam vissza a kérelmem. Volt viszont, aki vita nélkül szavazni akart. Szavazás előtt Újhelyi Tibor arra kért, hogy bölcsen döntsek, hogy visszavonom-e a kérelmem, vagy nem? Erre a következőket mondtam: én nagyon meggondoltan határoztam, a párttestületekből való felmentésemet illetően, s ezért nem vonok vissza semmit, de a testület döntésének alá fogom vetni magam.

Ezután került sor a szavazásra, amelynek eredményeképpen a pártbizottság nem teljesítette kérésemet, meghagyta pb-tagságomat.

Hirtelen nem is tudtam, hogyan fogjam fel a döntést? Örüljek-e vagy elégedetlenkedjek? Másnap sikerült szót váltani az egyik pb-taggal, aki elmondta, hogy azért szavaztak a felmentésem ellen, mert nem akarták, hogy így kerüljek ki a testületből. Ez jól esett és megnyugtatott. Sajnos, ez a „nyugalom” nem sokáig tartott. Pénteken, 27-én reggel kezembe került a Borsodi Vegyész újság legújabb száma, amelynek 3. oldalán egész oldalas cikk támadott engem és a tanácsot Mérten János, a BVK pb-titkára egy interjúban és a „városatyákhoz” írott nyílt levélben. Ennek elolvasása ismét nagy idegességet váltott ki bennem. Értetlenül fogadtam a cikket és a nyílt levelet, s nem tudtam, hogy mi a célja, hiszen Mérten Jánosnak, de azoknak is, akik tudtával a cikk megjelent, tudomásuk volt arról, hogy már kértem a nyugdíjazásom. Nagymértékben fokozta elkeseredésemet ez a tisztességtelen módszer, az egyoldalú és a tényeket nélkülöző beállítás. Vigasztaló csupán az volt, hogy magam is tudtam, s később ezt nagyon sokan el is mondták, s akik nem mondták, azok arcán is láttam, hogy nem adnak igazat a cikknek, szintén tisztességtelennek tartják azt, és együtt éreznek velem.

Az egész velem kapcsolatos eljárás – a párt-vb-ben a kárdercsere-terv és a „különfélék” tárgyalása, a Borsodi Vegyészben megjelent cikk nagyon elgondolkodtatott, s próbáltam mindezt összevetni azokkal a szépen hangzó káderpolitikai elvekkel, amelyeket a párt- és az állami szervek határozataiban olvastam és a felettem pálcát törőktől is hallottam. Sehogysem találtam meg az összhangot a szavak és a tettek között (persze, ezt sok más dolognál is tapasztaltam).

Rosszul esett, hogy a több mint húszévi tanácselnöki munka után így kell e tisztségtől megválni.

Ezekben a napokban sokszor eszembe jutottak Váczi Mihály „Mire volt jó?” című versének következő sorai:

„Már életem felére elértem,
Már a halálra is megértem,
S érdemben ez csak, hogy megértem:
én mindenért, – semmiért értem.”

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .