Kazincbarcikán (is) éltek, dolgoztak: Széplaki Kálmán

Az örök lokálpatrióta

szeplaki_kalmanA város születésének tanúja és részese voltam. A kazincbarcikai vasútállomásra 1958. január 2-án érkeztem, amely akkor a régi egyemeletes épületből állt. Az érkező utasokat legalább hat-nyolc fakarusz-autóbusz várta. Mindig tömegek érkeztek. Köztük a környező községekből bejáró dolgozók és a távolabbról ingázók. A fakaruszok végállomása a mostani Egressy Béni úton a Rákóczi tér előtt volt. Az utas itt rövid tájékozódás után arra a járatra szállt át, amelyik céljához elvitte.

Én a BVK-hoz igyekeztem. A cég ugyanis dolgozókat toborzott. Az ammónia-szintézis üzembe kaptam beosztást. A hármas számú kompresszor robbanása utáni időszakban vagyunk. Akkor a gyárra a lendület, sőt a feszített munkatempó volt jellemző. A műtrágyagyártást kívánták mielőbb újra kezdeni. Ezért tucatnyi budapesti és borsodi kivitelező vállalat, így a Ganz-MÁVAG, a Vertesz, a Vegyépszer, a Műszer-automatika, a 31-es Állami Építőipari Vállalat, a GYGV (Gyár- és Gépszerelő Vállalat) szakemberei dolgoztak. Az oxigénüzemi levegőleválasztó berendezést pedig NDK-s szakemberek szerelték. A kivitelező vállalatok dolgozóinak többségét a BVK-lakótelep néhány emeletes házában és a mostani tűzoltólaktanya, valamint a műjégpálya helyén lévő felvonulási épületekben – a Vörös Csillag-munkásszálláson – helyezték el. Előbb, úgy két hétig, én is ott laktam. Nem sokkal később a központi városrészben – akkor Békevárosnak nevezték –, a mostani Egressy úton lévő B/5 szekcióban (lépcsőházban), az egyik lakásban a BVK-s szállón kaptam elhelyezést. Ebben az épületrészben működött a kedvelt BVK-klub is.

Az akkori 1. számú posta a mostani főposta helyén, földszintes, cseréptetős épületben működött. A városi könyvtárat a Ságvári tér 2. szám alatt találtuk. A rendőrség a jelenlegi bíróság épületében, a városi tanács irodái pedig a Rákóczi térre néző lépcsőházban voltak. A városnak szállodája nem volt. Ezen úgy segítettek, hogy az Építők útja elején lévő egyik “kockaépületet” szállodának nevezték ki. A mostani modern kórház azokban az években nem létezett. Azon a területen a Mezőker vállalat prizmákban rendkívül nagy mennyiségű burgonyát tárolt. A kórház tehát az Egressy Béni út 36.-ban, a K épületben, szintén lakóházban működött. E mögött, a Pollack Mihály út elején találtuk a piacot és a szabadtéri színpadot.

A fiatalabb olvasók bizonyára meglepődve olvassák: a Ságvári Gimnázium helyén akkor a helyi termelőszövetkezet búzáját ringatta a szél. Volt nem is egy konfliktus, mert a Központi Általános Iskolába járó diákok – a járdát lerövidítendő – bizony a búzatáblában gyalogutat vágtak.

A jelenlegi polgármesteri hivatal és a Kazinc Áruház helyén volt a labdarúgópálya, amelyen tucatnyi csapat részvételével a városi bajnokság zajlott. A Völgy parkban a vasútállomástól a volt főiskola tornacsarnokáig vágány vezetett. Ide szállították a sok építőanyagot. Azokban az években a szénbányászat térségünkben jelentős volt. A herbolyai bányaüzem termékeit keskeny nyomtávú pályán a kazincbarcikai állomásra dízelmozdony vontatta. A pálya nyomvonala a mostani strand mögött, a mai főtéren, a Mikszáth Kálmán úton vitt a vasútállomásra. Aszfaltozott út akkor Tardonára még nem vezetett. Ezért a Herbolyát Tardonával összekötő kisvasút a bányászokon kívül kirándulókat és a Bükkbe menő vagy onnan érkező turistákat – és a BVK hétvégi pihenőjének bővítéséhez az építőanyagot – egyaránt szállított.

Strand híján a lakosság vagy a miskolci villanytelepi, vagy a tapolcai strandra volt kénytelen beutazni. Az Augusztus 20. nevű strandfürdő létesítését a városi tanács, a város üzemei, és elsősorban a BVK támogatta: építőanyagokkal, fuvarral és társadalmi munkával. A szocialista brigádok tagjai munkaidőn túl négy-hat órában betonoztak és szereltek. Emlékszem, hogy az első tevékenységnél a BVK-gázüzemiek, az utóbbinál, a tolózár és a saválló túlfolyók beépítésénél az oxigénüzemi dolgozók jeleskedtek, több ezer társadalmi munkaórát teljesítve.

Több presszó és étterem is volt már a városban; a legnívósabb az Építők útján a J épületben, a Béke étterem volt. Ide azért már fel kellett öltözni!

A lakások folyamatosan épültek. Korábban téglából, később házgyári panelből. Ez utóbbit sokan becsmérlik. Mégis: bennük generációk nőttek fel. A Libalegelőn a fűrészfogas épületsort cölöpös technológiával alapozták. A város nem egysíkúan fejlődött. Parkosítottak, neves magyar művészek szobrait helyezték el, hogy a lakosság egyre otthonosabban érezze magát az új városban. Később ezeket az erőfeszítéseket Hild János-emlékérem kitüntetéssel jutalmazták.

Aszfaltozott út kevés volt még. Ezért, ha bárki moziba, bálba igyekezett, gumicsizmát húzott, majd ott a táskájából cipőt vett elő.

Kellett a munkaerő. Az akkori vállalati és szakszervezeti vezetők azon fáradoztak, hogy dolgozóik letelepedjenek. E sorok írója a munkába állását követő tizenegy hónap elteltével kapott új lakást. Ez a gyakorlat akkor általános volt. Már 1958–60-at írtunk, de a tartós használati eszköz még mindig kevés volt. A szakszervezeti bizottság listát kapott, ennek alapján lehetett igényelni bútort, mosógépet.

A valamikori Sajókazinc 80-100 éves vályogházai még álltak. A kisparaszti gazdálkodás ott Felsőbarcikán még mindennapos volt. Ugyanakkor Sajókazincon a Tardona patak hídja mellett találhattuk a kordélyosvállalat istállóját. Közelben egy lakóházban készíttethetett az ember fotót, olyan kicsiny helyiségben, ahová ketten is alig fértek be. Az is bizonyára meglepő, hogy a kenyeret zárt lovas kocsi szállította a boltokba. A központi városból a BVK felé haladva, a kanyarban – akkor – hangulatos, fákkal szegélyezett kerthelyiséget, kocsmát találtunk. A BVK főépülete előtt fordultak meg a fakaruszok, később az Ikarusok. Ott egy kicsiny cseréptetős házikóban volt a forgalmi iroda.

A Radnóti kultúrház még nem működött. A BVK dolgozói esténként az I-es gyáregység éttermében szórakoztak, nézték a filmeket, a színdarabokat. Időnként bál is volt. Televízió híján az emberek mintha közelebb kerültek volna egymáshoz. A KMTK (Kazincbarcikai Munkás Testedző Kör) labdarúgópályája a mostani BC Rt. agrokémiai kísérleti telepe és a leállított karbamid-műtrágya üzem helyén volt. A hazai mérkőzéseket mindig nagy szurkolói gárda kísérte figyelemmel.

A kulturális életről, a művelődésről, a közoktatásról szándékosan nem írtam. Mindezekről az általam megszólaltatott és Kazincbarcikáról elszármazott jeles személyiségek szakavatottabban nyilatkoznak. Visszaemlékezésem talán tíz-tizenöt évre vonatkozhat. Ma már alig vitatható, hogy az egyes évtizedek mindegyike létesítményekkel – és feltételek megteremtésével – gazdagította a várost, teremtve egyre emberibb életkörülményeket.

Mint felnőtt nem az első építőkkel, gyárszerelőkkel érkeztem Kazincbarcikára. Anyai ágon felsőbarcikainak tartom magam. E faluban gyermekkoromban többször is jártam. Nagyapám, Vágó Rafael neve – aki az első világháborúban odaveszett – a református templom előtt álló emlékművön olvasható.

Nem büszkélkedem. Strand, Billa-táró, tekepálya, Penyo Penyev-park építése, egy-egy óvoda, iskola szépítése, parkosítás kétkezi munkával is öröm volt számomra. Kannás tej, a Vojcsik- és a Vágó-kocsmák, a Kedves és a Mazsola cukrászdák – mindezekről részletesen írni e visszaemlékezés kapcsán nincs mód.

Négy évvel ezelőtt családi okból feleségemmel – aki a BVK-lakótelepi óvodában óvodavezető volt – végleg a fővárosba költöztem. Harminchét Kazincbarcikán töltött év után szerényen mondhatom: a város születését, fejlődését nem csak láthattam, hanem mindezeknek valamilyen módon tevőleges részese is voltam. A várost, a BVK-t, a dolgozó embereket, munka- és lakótársaimat legalább 25-30 sajtószervnél népszerűsítettem. S teszem most is.

Örök lokálpatrióta maradtam.

Hozzászólás