Kazincbarcikai női portrék: Szloboda Miklósné Kubaszek Ibolya, a fitt nagyi, a „biciklis hölgy”

Kálmánné Katalin interjúja

A 60-as évek egyik legsikeresebb fiatal atlétája volt. Kétszeres úttörőolimpiai bajnok, többszörös országos bajnok, spartakiádok, versenyek győztese, aki felnőttként kézilabdára váltott, és a BC női csapatának erőssége lett. A család és munka mellett életében a sport mindig főszerepet kapott, a rendszeres mozgás életformájává vált.

Ibolya olyan jelenség, és munkája során oly sok emberrel megismerkedett, kapcsolatba került, hogy talán be sem kellene mutatni. Szinte minden sportrendezvényen találkozhatunk vele. Legyen az röplabda, futball, aerobic, a nyugdíjas sportnapok aktív közreműködője, és a tánc sem marad ki az életéből. Mielőtt elmerülünk a részletekben, Ibolya, kérlek, hogy azért röviden mutatkozz be a Barcikai Históriás olvasóinak.

1953-ban születtem Ormosbányán, egy bányászcsalád harmadik gyermekeként. Megszületésem első pillanataiban a szülésznő közölte anyukámmal, hogy ez a gyerek úgy nézett szét, látszik, a jég hátán is meg fog élni. Nagyon nagy szeretetben nevelkedtem, de szüleim hamar rájöttek, hogy a nyugodt, komoly testvéreim után egy cserfes, mozgásigényes, akaratát érvényesítő kislányt kaptak. Én voltam az utcában a bandavezér, ezért minden fiúnak az én utasításaimat kellett végrehajtani. 10 éves koromban a testnevelő tanár javaslatára kilátogattam a helyi sportpályára megnézni egy atlétikai edzést, s egy  fél óra után már tudtam, itt a helyem.

Ormosbányáról kerültél Kazincbarcikára, és sportolói pályafutásod is onnét indult. 10 évesen miért a futást választottad?

Mivel Ormosbányán csak atlétikai szakosztály működött, ahol lányok is sportolhattak, kis termetem és fürgeségem miatt az edzőm a futás irányába képzett, ezért lettem futó és gátfutó.

Heti 4-5 edzésem volt, télen-nyáron s hétvégeken a versenyek. Kondíció erősítésére a pályán 20-30 körrel kezdődött a bemelegítésem, s télen a környező dombokon, erdőben sokszor egyedül Rudabányáig és vissza futottam.

Nagyszerű eredményeket értél el, és eljött 1966, amikor is országos hírnevet szereztél.

Folyamatosan jártam mezeifutó-bajnokságokra és az ország különböző városaiba, korosztályos versenyekre, melyekről rendre első díjjal tértem haza. Beérett a szorgalmam és a kitartásom, 14 évesen, 1966-ban megnyertem az Országos Úttörő Olimpiai Bajnokságot. Mélyen hatott rám, hogy nekem szólt a Himnusz. A következő év nagy kihívás volt számomra, 1967-ben ismét megrendezésre került az úttörőolimpia, s magam, és családom örömére ismét a dobogó legfelső fokára léphettem. Ezután bekerültem a megyei atlétikai válogatottba. Az ország szinte minden nagyvárosában megfordultam Kisvárdától  Pécsig, Budapestre már úgy jártam, mintha hazamennék.

Milyen emlékeid vannak erről a két évről, és hogyan folytatódott tovább sportolói pályafutásod?

A fenti eredményeim után megkeresték szüleimet és edzőmet a budapesti Vasas Sportegyesülettől, felajánlva kollégiumi elhelyezésemet, taníttatásomat, kísérő biztosítását, hogy a további sportfejlődésemet náluk folytassam. A döntés az én kezemben volt, de nem éreztem magam elég érettnek a biztonságos környezet elhagyásához. Elkezdődtek az edzőtáborok sorozatai, alkalmanként 2-3 hetesek. Csillebérc, Nyíregyháza, Tata, melyek évente ismétlődtek. Nagyon sok barátot és élményeket szereztünk. Sokat voltam távol az otthontól, s bizony az iskolától is, mely időszakot a tanáraim megértően toleráltak. A megyei válogatottba kerülésem nagy elismerésnek számított, mert oda csak kiemelkedő sporteredményekkel lehetett bekerülni. Felemelő érzés volt külföldi versenyekre és olimpára készülő vagy olimpiát megjárt felnőtt versenyzők között egyenrangú partnernek lenni. Fiatal korom miatt sokak kedvence lettem, mondhatom kényeztettek. Ettől nekem még az egyéni versenyeim is tovább folytatódtak. Részt vettem országos középiskolai bajnokságokon, Falusi Dolgozók XIX. Spartakiádon és döntőjében, melynek megrendezője Kecskemét város volt, ahonnan büszkén, aranyéremmel tértem haza. Ekkor már 1970-et írtunk.

Ott álltál az 1972-es müncheni olimpia kapujában, de mégsem vettél részt.

Eredményeim alapján annyira bízott bennem az edzőm, hogy felvette a kapcsolatot a Magyar Olimpiai Bizottsággal. Koromat és eredményeimet megfelelőnek találták, és engedélyezték az 1972-es müncheni olimpiára a felkészülésemet. Amihez anyagilag is hozzájárultak a havi kalóriapénz biztosításával. Az edzőm kiemelt figyelemmel kezelt, ami több és erősebb edzőprogramokat jelentett. Sokat erősödtem és tovább javultak az eredményeim. Elérkezett az 1971-es év, az olimpia küszöbe, mely szinte karnyújtásnyira volt tőlem. Ez az év azonban gyökeresen megváltoztatta az egész életemet. Rám talált az első szerelem, leérettségiztem, férjhez mentem, beköltöztem Kazincbarcikára. Az év utolsó estéjén, 1971. december 31-én kislányom megszületése zárta azt az évet.

Egy sikeres sportpályafutás vége egyben traumát is jelenthet. A későbbiekben sem bántad meg ezt a döntésed?

Nehezen, de elfeledve a sok fáradságos, emberi erőt próbára tevő edzéseket, versenyeket, a sok-sok, idegeket sem kímélő izgalmakat, rengeteg végigizgult, álmatlan éjszakákat, melyben minden eredményes sportolónak része volt, én akkor boldogan vállaltam új feladatomat a feleség és édesanya szerepében.

Kazincbarcikára kerültél, szakítottál a hivatásos sporttal, családanya lettél, de ismét mozgalmassá vált az életed.

 Igen, a család átmenetileg feledtette a versenysport iránti vágyamat. 1975 nyarán tovább bővült családunk egy kisfiú érkezésével, s így váltam 23 évesen kétgyermekes szülővé.

Eddig csak érettségivel rendelkeztem, ezután kezdődtek a munkahelyek és iskolák folytatása. Első munkahelyem a Borsod Megyei Fodrász Szövetkezetnél volt pénztárosi munkakörrel, s közben elvégeztem egy kereskedelmi iskolát. Egy évet töltöttem a kazincbarcikai ÁFÉSZ-irodában, és elkezdtem a közgazdasági szakiskola pénzügyi-számviteli képzését. Az iskola második évét már a helyi IBUSZ Utazási Irodában folytattam, ahol kezdetben adminisztrátor, majd vezetőhelyettes lettem. Tíz év folyamatos tanulással, képzéssel. Legutolsó munkahelyemen az ÁB-Aegon Biztosító Rt. kazincbarcikai fiókjában üzletkötői, később csoportvezetői beosztásban dolgoztam, és itt is folytatva a tanulást. Jellemző volt rám, hogy minden munkahelyemen aktívan részt vettem különböző munkahelyi sportokban, futás, távolugrás, labdarúgás, röplabdázás, kosarazás, és a második legnagyobb sportszerelmemben, a kézilabdában.

Tulajdonképpen nem is szakítottál a sporttal, mondhatjuk azt, hogy csak szüneteltetted, mert ismét jött az aktív sportoló időszak, új szakág, a kézilabda.

Az 1980-as évek elején kerültem a BorsodChem Rt. öreglányok kézilabdacsapatába. Nagy öröm volt nagynevű kézilabdásokkal játszani, akik befogadtak a csapatukba. Szalainé Kati, Radácsiné Böbe, Komáromi Kati, Drótos Ági, Tóthné Gizi, Mariskáné, és sorolhatnám még ezeket a nagy neveket. Nagy összetartás volt a meccseken. Nagyon sok örömet, győzelmet éltünk át Tóni edző bácsinkkal.

Család kontra sport. Az aktív sportban a gyermekeid sem akadályoztak, mert legtöbbször veled voltak.

Gyermekeim, a leányom és a fiam nagyon sokszor elkísértek a meccseinkre. Egy őszi hideg alkalomkor, amíg én a sikereinkért küzdöttem a pályán, az én drága fiúgyermekem a pálya melletti úszómedence fölött kötélen lóbálta magát, s ruhástul beleesett a medencébe. A tartalékos lányok tudomást szereztek erről, s gyorsan a buszba vitték, levetkőztették, plédbe becsomagolták, és várták a szünetet, hogy velem közöljék a jó hírt. Pótruha híján plédben hoztuk haza a gyermekemet, aki a buszban örömmel, fennhangon mesélte a többieknek a ruhás úszás élményét.

Tudatosan készültél a nyugdíjas évekre, és talán még aktívabb sportoló lettél. Jóga, aerobic, torna, kézilabda, bicikli, és szinte minden sport bekerült az életedbe, jóban vagy a sport minden ágával. Több időd maradt kirándulásra és túrázásra is, tulajdonképpen állandóan motivált vagy.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire belém rögződött a sport iránti imádat. Mindegy, hogy hol voltam, munkahelyen, barátokkal, újonnan szerzett ismerősökkel, valamilyen sportág mindig megtalált, mondhatom mindenevő voltam e területen. A sok mozgást igénylő sportágak mellett még a kispuskalövészetben is részem volt, melyet kéthetente fél évig műveltem. Pingpongozás, tekézés, jógára járásom, mind-mind újabb ismeretségeket, barátságokat hozott az életembe. Kialakult egy máig szoros baráti kapcsolatom, melynek egyik tagja Jolibik néven heti 2 alkalommal idősek tornáját vezette, és a mai napig is vezeti. Évek óta rendszeres tagja vagyok e csoportnak. Érdekesség kedvéért megemlítem, hogy ez alatt az egy óra alatt szinte folyamatos aktív mozgást végzünk. Példának említeném, hogy az időseknek nevezettek minden alkalommal 250-300 közötti hasprésgyakorlatot csinálunk, ugrálunk és nyújtógyakorlatokat végzünk. Ha még hiányzik a mozgás, és időm engedi, akkor alkalmanként jógaoktatásokon is megjelenek. Ha még ez is kevés lenne számomra, akkor előveszem a biciklimet, s azzal vezetem le a fölösleges energiámat. Évtizedek óta napi szinten kerékpározok. Aki esetleg nem ismer név szerint, akkor úgy szoktak leszólítani: „ugye, ön a biciklis hölgy?”. Nagyon összetartó barátnőimmel sokszor járunk kirándulni is, nemrég egy erős szögligeti túraútvonalon a Szádvár megtekintése volt az úti cél. Állandó mozgás az életem.

Ekkora aktivitással, sportolómúlttal, szakértelemmel nem jutott eszedbe, hogy valamilyen formában oktasd a mozgást, valamilyen edző legyél, vagy mint Monspart Sarolta, szervezz egy futó- és gyaloglóklubot a nyugdíjasok részére?

Mivel én úgy érzem, maximalista vagyok, talán önző is, ezért meg sem fordult a fejemben az edzősködés. A két legfontosabb és leghosszabb munkahelyem és a család sem tette ezt lehetővé. Az IBUSZ-nál 8-16 óráig volt a nyitva tartás, és utána következett a napi forgalmi zárás. Innen kilépve vagy az óvodába, vagy a boltokba kellett sietnem bevásárolni az esti vacsora elkészítéséhez. Férjem három műszakban dolgozott, így rám több feladat hárult a gyerekekkel való foglalkozásban. Az ÁB-Aegonnál vállalkozó voltam, és mindenki tudja, ha eredményeket, munkaversenyeket akarok megnyerni, elképzelésem szerinti fizetést szeretnék hazavinni, akkor annál a szakmánál még a hétvégeken is dolgozni kell az ügyfél igényeihez igazodva, akár este és ünnepnapokon is. A feladataim után törekedtem saját mozgásigényemet is kielégíteni, melyre testileg-lelkileg is nagyon nagy szükségem volt. Így fel sem  merült bennem az edzősködés, azt félig nem lehet  csinálni, ahhoz a feladathoz egy teljes értékű ember kell.

Az Újkazinci Baráti Kör több sportrendezvényt szervez nyugdíjas korúaknak, leginkább olyanokat, amelyek kevésbé mozgásigényesek, hogy a valóban szépkorúak is részt tudjanak venni. Több nyugdíjasklubbal van kapcsolatom, és azt tapasztalom, hogy az én, a mi korosztályunk, az emberek 60 fölött, sokszor azért nem sportolnak, játszanak, mert félnek a megmérettetéstől. Mi erről a véleményed?

A 60 és a fölötti korosztálynál nekem az a véleményem, hogy kevés az önbizalom. Kifogások sokszor vannak, nincs időm, fáj itt, fáj ott, hogy bújnék én melegítőbe, nekem ilyenre nincs időm, inkább vagyok az unokámmal, mint ott bohóckodjam, nem nekem való már ez stb… Sorolhatnám, de ez mind csak kifogás. Én azt az elvet vallom, hogy mindenre van idő, amire én akarom. Nagyon fontos a hozzáállás és az akarás. Nem kell mindenkinek futónak vagy élsportolónak lenni. Olyan sok lehetőség van még a könnyebb mozgásra az egyszerű sétától kezdve a rövidebb-hosszabb túrázgatásig, a tekézésig, bármi, amiben valaki jól érzi magát. Ennek a korosztálynak nem a megmérettetéssel kell foglakoznia, hanem hogy bármit is csinál, azt örömmel, élvezettel csinálja, és türelmetlenül várja a következő találkozást. Nem mindenáron, végkimerülésig kell feladatokat megcsinálni, csak addig, ameddig ereje engedi, és kellemes élményeket nyújt. Nagyon sok szépkorú van Barcikán, akik a versenysportot nem űzték, mégis rendszeresen járnak mozogni, tornázni, jógázni, aerobicozni, mert jól érzik magukat abban a közegben, ahol éppen vannak. Mi nem másokat akarunk ilyenkor legyőzni, hanem saját magunkat. Amit tudunk magunkról, hogy meg tudjuk csinálni, azt akarjuk felülmúlni. Sokszor mondhatni meggondolatlanul. Esetemben a falmászásról, sokszor az őrült gyors bicajozásról van szó, persze azért másokra vigyázva, és bizony a fára mászásról, mellyel a mai napig kockáztatok, és a határaimat feszegetem. Nem vagyok képes tudomásul venni a koromat, és olyan dolgokat is csinálok, mint árkot ugrok, magas pilléreken sétálok tériszonyosként, meredek emelkedőkre biciklizek és sorolhatnám még. Nagyon sok függ a barátoktól, kapcsolatoktól is, mert nagy hatással tudnak lenni egymásra, ezért lehet elcsábítani őket is a mozgás irányába.

A sportolók ügyesek abban is, hogy rugalmasan alkalmazkodjanak az adott helyzethez. Életedben voltak holtpontok és túljutások?

Valóban, a sportolók többféleképpen is tudnak gondolkozni, főleg a koncentrálás az erősségük. Mindig az adott feladat a legfontosabb számukra, és arra összpontosítanak. Halkan árulom el, kicsit nehéz volt az olimpiát elengedni, de csak saját gondolataimban, erről a környezetem semmit nem észlelt. Tudtam, ez már soha nem jön vissza az életembe. Gondolatban sokat foglalkoztam ezzel, de mindig tudtam, hiába teszem fel azt a kérdést, mi lett volna, ha… ilyen kérdés nem létezik. Erre a választ már soha nem tudjuk meg. Az akkori döntésemben a mai napig biztos vagyok. Tudom, hogy életem legjobb, legfontosabb döntését hoztam meg. Nagyon sokszor álmodtam és a mai napig előfordul, hogy álmomban ott vagyok az olimpián, főleg akkor, amikor élőben nézem a tv-ben a közvetítéseket. Boldogsággal tölt el mások sikere, győzelme, főleg, ha magyarokról van szó. Nem emlékszem holtpontokra, mert mindig valamilyen sport lekötötte a figyelmemet. Ha nincs közösségi sport, akkor megtalálom a módját, hogy egyedül is mozogjak. Örökmozgónak tartom magam. Most a vírus bezártsága alatt, a televízión keresztül tornáztam, jógáztam, az első három hétig ki sem tettem a lábam a lakásból. Ezt fegyelmezetten viseltem. Úgy gondolom, tudok magamon uralkodni, s nem engedem magam gondolatban sem lesüllyedni, magamba zárkózni. Meg szoktam dicsérni a lábaimat, hogy így tovább, és kérem még sokáig, intenzíven működjenek velem  együtt.

Sportolás után pihenni is kell, a sporton kívül mi a hobbid, mi a kikapcsolódás?

 Nagyon sokféleképpen tudok kikapcsolódni, s lefoglalni magam. Az első és legfontosabb a család apraja-nagyja. Ami tőlem telik, megpróbálok sok mindent levenni a vállukról az egyszerű bevásárlástól a hivatalos ügyek elintézéséig, amire csak megkérnek. Barátnőimmel közös elfoglaltságaink sokszínűek, kirándulások, bulik, színház, koncertek, pár napos üdülések, torna, szalonnasütés, mindig megtaláljuk a módját egy jó és kiadós beszélgetésnek. Hímzés, varrás, ruhák átalakítása, olvasás, rejtvényfejtés, tv-nézés. A vetélkedők, különösen sportvetélkedők olyan lázba tudnak hozni, hogy a sok izgalomtól az elalvás is nehezen megy… Ezen kívül a vidám tv-műsorokat, kabaréjeleneteket, a laza, könnyű, erőszakmentes filmeket, de legfőképpen a sportközvetítéseket szeretem. A Forma‒1-et legalább 30 éve nézem. Kézilabdában a Veszprém férficsapata a favorit nálam. Megpróbálok ott lenni városunk különböző rendezvényein, versenyzőként vagy nézőként egyaránt. Már szinte saját ülőhelyem van a VRCK Kazincbarcika röplabdamérkőzésein, ahol nagy lelkesedéssel, önfeledten szurkolok a győzelmeikért.

Az elvégzett teendőim után mindent megteszek, hogy ne a négy fal között töltsem a maradék napi időmet, ezért lehet velem sokszor, sokféleképpen találkozni a város különböző pontján. Kikapcsol a sok gyermek látványa, önfeledt játszása Fő téri játszótéren, melyet ablakomból kitekintve nézhetek. Hétköznapinak tűnhet, de szeretem az embereket, szeretek örömöt okozni, lehet felnőtt és gyermek egyaránt. Semmibe sem kerül egy kis odafigyelés, egy mosoly, egy-egy kedves szó.

Ahogyan mondani szokás: „az alma nem esik messze a fájától”, a családod is sportos. Büszke nagymamaként, kérlek, dicsekedj a nagyszerű unokáiddal.

Két gyermekem van, és ha nem is versenyszerűen, de sokféle sportot kipróbáltak. Heni lányom az atlétikát, ezen belül a futást, a kislabdadobást, majd a karatét, a tornát, és végül évekig a Borsodi Szénbányák mazsorettcsoport tagja lett. Különböző rendezvényeken léptek fel belföldön, külföldön egyaránt. A mozgás fontos volt számára, de ő inkább a tanulást helyezte előtérbe. Fiam, Krisztián, szintén többféle sportot kipróbált, birkózás, karate, foci, leghosszabb ideig az úszást, de ő sem lett élsportoló. Neki köszönhetem, hogy érmeim darabszáma megcsappant, egy része tulajdonost váltott. Tízévesen kevésnek találta a zsebpénzét, ezért érmeim eladásából gondoskodott utánpótlásról. Ezeknek szabott áraik voltak a diákok között. A bronz- 5, az ezüst- 10 és az aranyérem 15 Ft. Pár év elteltével mesélte el csínytevését. Szerencsémre az értékesebbek megmaradtak, azokra nagyon vigyázott… Persze így is maradt még nagyon sok. Mai napig nem derült fény az edzésnaplóim eltűnésére sem. Minden edzésnaplóm első oldala így kezdődött:

” Nem elég jóra vágyni :

a jót akarni kell !

És nem elég akarni :

de tenni , tenni kell! “

(Váci Mihály)

Gyerekeim egy-egy fiúunokával ajándékoztak meg. Nagy örömömre mindkettővel baráti, bizalmi, szeretetteljes kapcsolatunk van. Attila 6 évig kosarazott az Irinyi kosárlabdacsapatában. Bár óvodásként hazamenet körbefutotta 3-4-szer az épületet, s már arra gondoltunk, nagymamája nyomdokaiba fog lépni, és futó lesz belőle. Ádám esetében már 4 éves korában kiderült, hogy a foci érdekli. Szülei kivitték egy edzésre, és attól kezdve a KBSC-utánpótlás tagja lett. Már akkor sejteni lehetett, hogy sportoló lesz belőle. 9 évesen egy teremtornán felfigyeltek rá a diósgyőri sportegyesülettől, és próbajátékra hívták. A bemutatkozása olyan jól sikerült, hogy rövid időn belül átigazolták hozzájuk. Jelen pillanatban a DVTK U 16-os válogatottban a hátvéd szerepét tölti be. Heti 5 edzés és hétvégeken mérkőzéseik vannak belföldön, külföldön egyaránt, néha több napra is elhúzódnak. Elfoglaltsága mellett jók a tanulmányi eredményei. Aki komolyan veszi a sportolói életet, csak az tudja igazán, hogy mennyi lemondással, erőfeszítéssel jár a kitűzött cél elérése. A fentiek megvalósulásáért mindent el is követ.

Tudomásom szerint relikviáid egy helytörténeti múzeumba, helyesebben emlékházba kerültek.       

 Igen, és ez számomra végtelenül megtisztelő. 2017. augusztus 26-án az Ormosbánya Községi Önkormányzata, Ormosiak Baráti Köre és Ormosbánya Megújhodásáért Közalapítvány közreműködésével a településen Bányász Emlékház avatására került sor. Az emlékház a település bányászmúltjának állít emléket korabeli használati tárgyak segítségével, és helyet adott a lakóhelynek hírnevet hozó személyeknek is. Köszönettel tartozom Viszoczky Sándornak, aki megkeresett, és felkínálta a lehetőséget, hogy sportos emlékeimnek itt alakít ki egy végleges kiállítási helyet. Ezzel én lemondtam az okleveleim és érmeim egy részéről az emlékház javára. Büszkeséggel tölt el, hogy mennyire szeretnek és ismernek Ormosbányán, pedig már 49 éve nem lakom ott. Meghívásaiknak örömmel teszek eleget.

Köszönöm szépen, Ibolya, és további tartalmas életedhez erőt, egészséget kívánok! Zárásként útmutatónak egy gondolat, amely beszélgetésünk folyamán Ibolyától hangzott el, és leginkább a fiataloknak megfontolandó: „…hogy nem csak a számítógép és a telefon fontos egy ember  letében!”

 

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .