A Minerva Capitoliuma ‒ a gondolkodó nők kulturális magazinban havonta jelennek meg írásai. Menyhártné Zana Éva nem készül regényíróvá válni, a rövid történetek és a szabadformátumú rövid versek a gyengéi. Általában utazás közben kap ihletet. Korábban élményeit, verseit blogjaiban tette közzé, majd jó ideig az asztalfióknak alkotott. Évával iskolatársak voltunk, és ahogyan lenni szokott, a pályaválasztás után messzire kerültünk egymástól. Majd elköltözött Kazincbarcikáról, és évtizedekig nem hallottam róla semmit, de a Facebook összehozza a régi ismeretségeket. Jó pár éve találtam rá, majd megismertem az írásait is.
Éva, kérlek, röviden mutatkozz be azon olvasóknak, akik esetleg nem ismernének.
1956-ban születtem. 1984-ig éltem Kazincbarcikán egy nagy és szerető családban. A középiskolát Miskolcon végeztem, Építőipari Szakközépiskolában érettségiztem, majd férjhez mentem.1984-ig az akkori BÁÉV, 31-es ÁÉV vállalatoknál és a VGV-nél dolgoztam, a város építésén, szépítésén. Kisebbik fiam hallássérülten született. Hogy ne kelljen intézetben felnőnie, és mi ne csak hétvégi szülők legyünk, Budapestre költöztünk. Kispulisz, így jobban emlékeznek rá a barcikaiak, első férjem, 1999 áprilisában elhunyt. Nekem az élet adott egy második esélyt. Jelenleg Tápiószecsőn élek második házasságomban. Nyugdíjas vagyok. Március 1-től csak pihenek. Írok. Kertészkedem.
Térjünk rá az alkotásra. A vers írás vagy a novella volt előbb?
Természetesen verseket írtam először. Középiskolás koromban kezdődött. A kamaszodással együtt járt, hogy mélyebben megérintettek fájdalmak, örömök, igazságtalanságok, amiket versekkel tudtam a legkönnyebben elmondani. És persze naplót írtam, akkoriban nagy divat volt.
Bevallom, nem olvastam valamennyi novelládat, versedet, de amelyiket igen, az mélyen elgondolkodtatott. A téma élményalapú, megfigyelésen alapszik, vagy kitalált történeteket írsz?
Is-is. A valós eseményeket kicsit „zanaévásítom”. Volt osztályfőnököm és magyartanárnőm találta ki ezt a kifejezést. Nekem sincs rá más szavam. A valóság és a kitaláció egyedi kombinációja Zana Éva megfogalmazásában ‒ ha „hosszabban” kell kifejtenem. És természetesen azért írok, hogy hatást érjek el vele. Boldog vagyok, ha ez sikerül.
Voltak-e „tanítómestereid”, akiktől tudatosan vagy tudat alatt lestél el írói fogásokat?
Az utóbbi 20 év számomra meghatározó írója Wilbur Smith. Csodás történetei vannak. És Vavyan Fable. Neki pedig isteni humora, és páratlan szókincse. Ha írok, nem olvasok senkitől semmit. Nem akarok másolni. Csak én akarok lenni.
Műszaki területen dolgozol, építész a szakmád, hogyan tévedtél az irodalom területére, vagy már régen benned szunnyadt az írásvágy?
Középfokú magasépítő a pontos kifejezés a „szakmámra”. A technikust az érettségit megelőző évben elvették, külön kellett volna vizsgázni.
Mint említettem, középiskolásan már írtam. A legutolsó osztálytalálkozón előkerült egy emlékkönyv, ahova két versike alá „szerényen” odaírtam, hogy: idézetek tőlem.
Az eltelt sok-sok év alatt mindig akkor fordultam az íráshoz, ha nagy fájdalom ért. Aztán a versek mentek a helyükre, a fiókba.
2013-ban egyre erősebb volt bennem, hogy kezdenem kell valamit magammal. Feledékeny voltam, nem kötött le igazán a munkám, ebből aztán konfliktusaim lettek. Akkoriban indultak a jobbagyféltekés rajztanfolyamok. Gondoltam, ez kell, ez hiányzott. Élmény volt. Rajzolni mindig is szerettem, csak valahogy az évek során ez is amolyan „fiókos” dolog lett nálam.
A véletlen nagy rendező. Itt találkoztam életemben először Vidi Ritával, akinek a munkásságát már ismertem. Rita is azért jött, mert „keresett valamit”. Összebarátkoztunk. Rita a tanfolyam második napjára úgy jött be, hogy nem is aludt, kitalálta a jobbagyféltekés írástanfolyamot, ami 1-2 hónap múlva el is indult. Szülinapi ajándék volt a nagyfiamtól, hogy részt vehettem rajta. Aztán Rita felélesztette a Minerva Capitoliuma havi magazinját, azóta elég rendszeresen megjelennek ott a történeteim.
Szerinted mennyire veleszületett adottság az írás, és mennyire tanulható dolog, mint a többi szakma?
Természetesen tanulható. Nagyon fontos! Írni bárki tud. Jót és jól írni, olyat, amit el is olvasnak és szeretnek az emberek, az már adottság.
Az adottság, hogy mit kezdesz azzal, amid van. Hogy formálódnak a benned kóválygó gondolatok, érzések, emlékek, pillanatok egy történetté. Ennek is van egy „érési” folyamata. Másképp írok, mint 2013- ban. Létrejött a zanaéva stílus.
Olvasóktól kapsz visszajelzéseket?
Igen. A minervás írásaimat megosztom a Facebook-oldalamon. Oda is írnak, vagy privátba. Vagy van egy „csajos” internetes játék, azon a felületen is jelzem, ha megjelenik az új történetem. Sokkal többen olvasnak, mint amennyiről a visszajelzések alapján tudok. Sajnos sokan nem lájkolnak, nem írnak. Pedig nekem csak ez a „fizetség”, hisz ingyenes a magazin is.
Vannak többrészes írásaid, például A tükör hangja, A zokogó béka, de az első és a folytatás között több év is eltelik. Tudatosan tervezed, hogy lesz folytatás, vagy egyszer eszedbe jut, hogy ezt folytatni kellene?
Tudatosan. Lehet érezni, amikor az utolsó pont az írás végére kerül, hogy nincs vége. Ez így nem fejeződhet be. Időnként előveszem, elolvasom, dajkálgatom egy kicsit. Ha még nem áll készen a folytatásra, mehet vissza a „fiókba”.
Az írás mellett szoktál rajzolni is?
Igen. Remélem, hogy a közeljövőben több időm lesz. Mostanában inkább akkor rajzoltam, mikor előjött a szétszórt, figyelmetlen állapotom. Olyankor elmentem egy rajzklubba (Varázs-ceruza), ott alkottam valamit. Inkább a hangulat, mint a pontos megvalósítás vezérelt. Ezek az alkotások utána ajándékok lettek a fiaimnak. Ők örültek, én pedig hónapokig jól elvoltam. Tervezem, hogy én illusztrálom majd a történeteimet.
A közelmúltban olvastam egy riportot, az író szerint „…a jó történet lényege, hogy az író kiemel a világból valamit, amit csak ő lát” – szerinted is így van?
Van benne igazság, de kell, hogy az olvasót is megfogja az a világból kiemelt „valami”. Ha őt nem érdekli, hiába a legjobb történet…
Gondoltál már regényírásra, nyomtatott kiadásra?
Regényben nem gondolkodom. Novelláskötetben igen. Talán majd egyszer.
Könyvben viszont megjelent a Mimóza című fantasy mesenovellám. Igaz, egyelőre pdf formátumban vásárolható csak meg. Közösségi könyv, 30 novella 30 írótól.
Ma már egyre kevesebb könyvet olvasunk. Gondolom, ez az írókra nem érvényes megállapítás… Van-e kedvenc novellád vagy versed?
Mostanában én is ritkán olvasok könyvet. Gyűlik a restanciám… Túl sok időt töltök a számítógép és a tv előtt. És még ott a korábban elhanyagolt kertem, amibe életet kell lehelnem.
Van-e kedvenc novellám, versem? Mindegyiket szeretem. De kiemelném a Várj reám című verset.
Van egy kedves, csak interneten ismert barátnőm, „szerzőtársam”. Pár éve mind a ketten munkanélküliként ültünk a gép előtt, és játszottunk. A játék chat felületén elkezdtünk „beszélgetni”, történeteket mesélni. A vers története vele esett meg, azt asztalt csapkodtam nevettemben, és seperc megírtam neki a zanaévás változatot.
Benne vannak a beszélgetéseink pillanatai a Mimózában, A tükör hangjaiban… Ihletadóm is. Ha vele „beszélgetek”, általában jön egy történet. Így lett kész A zokogó béka 2.
Egyébként sok történetemben dolgozok fel barcikai emlékeket. Csak ugye „kicsit” átírva, más helyszínen játszódva, más nevekkel. Például a Cuki mosoly. Paprika egy létező kislány volt. Az első igazi barátnőm. Talán 10 évesek lehettünk. Rövid ideig éltek Barcikán, és mikor kigördült a cuccukkal megrakott vagon az állomásról, majd a szívem szakadt meg. Sose láttam többet, és nem is hallottam róla. Hát ezt az érzést kicsit fura mód dolgoztam fel…
Mit olvashatunk tőled legközelebb? Mik a terveid?
Még nem tudom. Félig kész A sorsszövő folytatása, készül A zokogó béka 3. része. Ha elkap a „gépszíj”, majd írok. Sajnos mostanában nem utazom. A vonaton volt egy tuti helyem, ha sikerült oda leülnöm, szedhettem is elő a kis noteszemet…
Van-e ars poeticád, vagy mit üzennél az olvasóidnak?
Mit üzenhet egy író? Hát olvassanak! Örülök, ha engem választanak. Rövidek a történeteim, beleférnek a napi rohanásba is. És persze jelezzenek vissza, ha tetszik egy történet, hogy tudjam: hatottam.
Minden beszélgetőpartneremtől megkérdezem, mit adott neki Kazincbarcika, hogy emlékszik a városra?
Mit adott Barcika? Csaknem a fél életemet. A boldognál is boldogabb gyerekkort. Nagy, szerető családot. Hatalmas játszótéri „bandázásokat”. Kedvvel végzett iskolát. Igazi teleket. Kicsit problémás kamaszkort. Majd a Mazsolát, a bélázást, a bulikat a Kultúrban, a Bányászban. Barátságokat. A nagy szerelmet. A fiaim születését.
Mi is adtunk, hiszen a szüleim és én is részt vettünk a város építésében. Én csináltam a város első 25 éves felújítási tervét. Végigjártam minden házat a pincétől a padlásig, összeírtam, hol mit kell javítani. Szóvá tettem a süllyedő Tavasz utcai kockaházat, a veszélyes kiugró erkélyeket…
Mint említettem, 1984-ben költöztünk el, családi okból. De attól még barcikai vagyok, és az is maradok.
Milyen gyakran jársz haza, vannak-e még kapcsolataid?
Apai ágon még sok rokonom él Barcikán. A régi, nagy családból sokan elköltöztünk. Sokan már nem élnek. Sajnos már csak ritkán jutok „haza”. A családdal időnként telefonon vagy neten tartjuk valamennyire a kapcsolatot. A baráti kör már szétszóródott a világban, de velük is van valamilyen szintű netes kapcsolatom. A barcikai Facebook-csoportoknak is tagja vagyok.
Kérésemre kiválasztottál egy rövid történetet, köszönöm, hogy olyat adhatunk közre, amely barcikai kötődésű.
Amikor az újrakezdés volt a téma a Minervában, rögtön Szabó Miklós Eugén jutott eszembe. Természetesen nem szó szerint igaz a történet. Kicsit változtattam itt-ott. Eugénnek ajánlottam anno az írásomat, ő pedig elfogadta az élete történetének.
És hogy az akkori barcikai ifjúság milyen volt, jól példázza, hogy Eugént a mai napig felkeresik a régi barátok. Jöjjenek haza Kanadából, az USA-ból, vagy bárhonnan…
Köszönöm szépen, Éva, és nagyon bízom, hogy egyszer létrejön a személyes találkozás is!
SEAN
Sean vagyok. Ma töltöm az 55. életévemet.
Nyár van. Kánikula. Nekitámasztom a hátam a medence falának, élvezem a hűs vizet, s hallgatom a vidám beszélgetést, nevetgélést körülöttem. A víz fölé beállított napernyő alá húzódom.
Jót kortyolok a lehűtött sörömből, végignézek a barátaimon, s hála tölti el a szívem. Sokat közülük szinte gyerekkorom óta ismerek, de azóta is lett számos. Kedvesem mindjárt hozza a szülinapi tortát. Ki kéne másznom a vízből. Nincs sok kedvem hozzá. Egyszerűbb lenne, ha inkább mindenki bemászna ide, mellém.
Elkalandozik a figyelmem, nézem a távoli templomtornyot. Valahonnan vonatfütty hallatszik. Megborzongok. Az emlék, ami mindig kísért ilyenkor, az a bizonyos másik nevezetes születésnap. A 17.
Azt mondják a rossznyelvek, hogy szép srác voltam. Ez nem vicc. Szőke, kék szemű, álmodozó tekintetű, táncos lábú. Rajongtak értem a lányok. Hisz most is rajonganak, bár inkább csak a jó dumámat szeretik. És a jókedvemet. Ezért vannak itt ilyen sokan. Nem panaszkodom. 55 év szép kor nekem. Bejártam a világot. Felépítettem egy kis céget. Van szerető párom, családom, remek barátaim, kedves ismerőseim, ügyfeleim…
Örülök, hogy akkor, 38 évvel ezelőtt, nem adtam meg magam a sorsnak. Hogy kimásztam abból a rettenetes gödörből, amibe egy átmulatott éjszaka után kerültem. Hogy újra tudtam kezdeni, szinte teljesen elölről az életem.
Mulattunk, igen, ittunk, nem keveset. A szomszéd városban. A barátommal hazafelé készültünk, az állomáson már megvettük a vonatjegyet. Hangoskodtunk, dajdajoztunk, jópofiztunk. Zavartuk a rendet. A peron mellet ácsorogtunk, mikor odalépett két rendőr, igazoltattak minket. Adtuk a nagyfiút. Visszapofáztunk. Az egyik rendőr ideges lett, biztos olyat mondtam, amit nem kellett volna. Lökött egyet rajtam. Pont akkor húzott be a vonat. Elvesztettem az egyensúlyomat…
A következő emlékem, hogy kórházban vagyok. A szüleim, a tesóm sírnak. Én fájok, és vissza-visszazuhanok egy mély álomba. Napokig élet és halál harcolt bennem. Aztán fel akarok kelni az ágyról, és nem értem mi történik velem, miért nem sikerül. Miért sírnak itt már megint. Mi ez a sok nép, a kórterem tele az osztálytársaimmal, barátaimmal, ott az a lány is, akibe szerelmes vagyok… Megint az ájulat… közben valami susmogás, hogy jaj szegény, mi lesz így vele, nem ezt érdemelte a sorstól…
Legközelebb csak a szüleim álltak az ágyam mellett. És az orvos. Ahogy rám néztek, és a mozdulat, hogy lemászok az ágyról…
Ordítottam, és ordítottam… Istenem én nem akarok élni, ÍGY élni. Nem voltak lábaim, szinte tőből levágta a vonat, és a bal karom is csonkolták könyöknél. És ez nem az eddigi rémálmaim egyike volt, hanem a valóság…
Ez volt a szép, innen „felállni”. Újra építeni egy életet, ami még szinte el sem kezdődött. Megbékélni a sorssal, és kihozni belőle a legjobbat…
Mivel otthon nem tudtak volna ellátni, a fővárosba kerültem, intézetbe, ahol gondomat viselték. Befejezhettem az iskolát, új barátaim lettek, hisz a régiek messze voltak, nem nagyon tudtak látogatni. Addig nem igazán érdekelt az iskola. Most viszont más dolgom nem igen volt, így a magammal vívott harcom következő állomásaként főiskolát végeztem. Programozó lettem. Mivel szerettem volna jól élni, nem az állam és a család kegyelmén, létrehoztam egy céget. Saját programokat írok, vállalkozom, szolgáltatok. Felépítettem magam, az új életet. Ami a baleset nélkül – a sors fintora – talán sosem lett volna ennyire teljes…
Csobbanásokra riadok merengésemből. Mind itt vannak körülöttem, beugrottak hozzám, a vízbe, és ordítják a Boldog szülinapot, zeng a porta. Ennyi vizes puszit, és ölelést szerintem senki nem kapott még…
Büszkén, és meghatottan nézek körül. Boldog vagyok.
