Kazincbarcikai alkotóportrék: Kozsup Marianna

Kálmánné Katalin interjúja

Kozsup Mariannához gyermekkori barátság köt, általános iskolai osztálytársam volt. Sok-sok év után találkoztunk újra a Facebookon, itt ismertem meg amatőr tevékenységét is. De Marianna az interjúban nem csupán e tevékenységeiről beszél, megismerhetjük a nem mindennapi nehézségeket leküzdő édesanyát is.

Marianna, egyik gyermeked Down-szindrómás, és nagyon büszke vagy a képességeire, kreativitására. Felelősségteljes munkakört töltöttél be, munka mellett hogy tudtatok boldogulni a hétköznapokban?

A három fiam közül a legkisebb Down-szindrómával született. Nem részletezem ennek a kromoszóma-rendellenességnek a mibenlétét, csak annyit róla röviden, hogy enyhe és nagyon súlyos esetek is előfordulhatnak. Mi valahol középszinten vagyunk. Nem lehet szavakkal leírni azt az érzést, amikor az ember a szülőágyon szembesül a diagnózissal. Néhány orvos hozzáállása is megdöbbentő volt, de ezt inkább nem részletezem… Mi az első sokk után azt mondtuk, hogy akkor is a mi fiunk, és fel fogjuk nevelni, bármilyen nehézségekkel járjon ez. Jól döntöttünk. Eleinte nagyon nehéz volt elfogadni az új helyzetet. Főleg a bizonytalanság miatt, mert nem tudtuk, hogy ez pontosan mivel is fog járni. Azt tudtuk, hogy nem lesz egy békemenet, és valóban, itt-ott kemény csatákat kellett vívni az érdekében. Aztán ahogy nőtt, egyre jobban tudtunk alkalmazkodni az új életünkhöz, egyre inkább láttuk, hogy belőle is „ember lesz”. Nem kezeltük úgy, mint ha más lenne, mint a két bátyja, de természetesen több odafigyelésre volt szüksége. Viszont annyi szeretetet, kedvességet tudott sugározni felénk, hogy egyhamar a család kis kedvence lett. A testvérei egyből elfogadták, vitték magukkal játszani, még a focicsapatba is bevették. Nagyon nagy segítség volt ez nekem.

Mellette mi ugyanúgy dolgoztunk tovább. A munkánk teljes embert, teljes ottlétet követelt, ennek ellenére mindig meg tudtuk oldani, hogy a gyermekünk sose maradjon felügyelet nélkül. Ő is járt óvodába, iskolába, majd később felnőttek napközi otthonába, tehát az életünk ezen a területen nem változott, csak kicsit nehezebb lett, mert ezek a speciális tanintézmények távolabb estek akkori lakásunktól. Később ezért is költöztünk közelebb az iskolához.

Voltak-e nehézségeitek, előfordult-e olyan, mikor azt mondtad, hogy kiborultam.  

Nem vagyok szent, nem is állítom, hogy soha nem volt olyan, amikor azt mondtam, nem bírom tovább. De ezeken mindig képes voltam felülkerekedni. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy hosszabb távon kiboruljak.

Férjed elvesztése megváltoztatta az életed, sok mindent át kellett szervezned.

Három és fél éve vesztettem el a férjem. Megint csak egy nehéz időszak jött az életembe. Aki átélte már, az tudja, milyen. Szerencsére a fiaim maximálisan mellettem álltak, segítettek mindenben. Büszke vagyok mindhármukra. Ezen felül a testvéremre, a jóbarátokra is számíthattam, ők sem hagytak magamra.

A legmeglepőbb a „kicsi” fiam reakciója volt, aki mindig is nagyon apás volt, s aki úgy dolgozta föl a traumát, hogy akivel csak találkoztunk, mindenkinek elmesélte a történteket a maga módján. Egyik napról a másikra felnőtt lett. A vigasztalóm, a támaszom lett, és ezt a „szerepet” ő nagyon komolyan veszi mind a mai napig.

A gyászév alatt, ami valószínűleg nem véletlenül egy év, ugyanis ennyi idő kell ahhoz, hogy az ember el tudja fogadni az új helyzetet, szóval ebben az időszakban a nagy érzelmi sokk hatására verseket írtam. Úgy gondolom, én ezzel tudtam áthidalni, úgymond kiírni magamból a fájdalmat.

Ma már szinte teljesen másképpen élem az életem, mint előtte, persze ez annak is köszönhető, hogy időközben nyugdíjba mentem. Most már több időt tudok szentelni saját magamra is és a hobbifotózásnak is. S amikor csak tehetjük, elutazunk valahová. Ja, most nem, a vírushelyzetre tekintettel itthon maradunk…

Mikor kezdtél el fotózni, és mi volt az indíttatás?

Fényképezni kb. 12-13 évesen kezdtem, amikor megkaptam első Pajtás gépemet. Akkor még csak kattintgattam, főleg eseményeket nyaraláson, kiránduláson, de már kialakult valamiféle vonzalom, ha ez még nem is volt tudatos. A tudatosság jóval később, kb. 14-15 éve jelentkezett. Ez főleg Tóth Béla fotóművész barátom biztatására történt, amikor is látott és értékelt néhány képemet. Dicsérő szavai melengették szívemet, intelmeit, jó tanácsait azóta is szem előtt tartom. Ennek hatására mertem elhinni, hogy bennem is bujkál valami, amit talán tehetségnek is lehet nevezni.

Talán láttam is a facebookos oldalon olyan fotót, amelyet Pajtás géppel készítettél. Nekem is olyan menő Pajtás gépem volt. Később sem tanultad a fotózást?

Nem tanultam fotózni a hagyományos értelemben, de mivel érdekelt, sokat olvastam róla. Fotóstársaim segítettek kiigazodni a technika nehézségeiben, valamint az utómunkálatok fontosságát és buktatóit is tőlük tanultam. Persze bőven vannak még hiányosságaim.

Mit szeretsz fotózni, mi a kedvenc témád?

A képeim inkább pozitív töltetűek, igyekszem meglátni a szépet, az érdekeset. Főleg tájakat, épületeket, néha állatokat fényképezek. Mégis talán legkedvesebb témám az égi jelenségek. A felhők és az „elcsépelt” naplemente. Újabban vonz a makrofotózás is.

Pár gondolatot mondanál a makro fotózásról?

Makro, vagyis közeli. A témát közelről, sok esetben szokatlanul nagy méretben fényképezzük le, ezáltal olyan részleteket rögzíthetünk, amelyek szabad szemmel alig láthatóak, illetve a hétköznapi életben átsiklunk felettük. Tulajdonképpen nagyon egyszerű, nem kell hozzá komoly műtermi felszerelés, és a természetben számtalan jó témát találhatunk hozzá. Ennek ellenére mégsem olyan könnyű, meg kell dolgozni egy-egy jól sikerült képért.

Sok érdekes fotódat láttam a Facebookon, voltak-e már publikációid?

Nem, egyetlen publikációm sem jelent még meg sehol, de nem is törekedtem erre, hiszen amatőrnek tartom magam. Csak a közelebbi és távolabbi barátaimmal, ismerőseimmel osztom meg néha egy-egy önmagam által sikeresnek vélt alkotásomat. Bár az is igaz, hogy egy Facebook-csoportban már nyertem meg házi fotóversenyt.

Mit jelent számodra a fotózás, és mi jelent kihívást?

Egyszerűen csak szeretem. Kikapcsol. Mondhatnám, ez a hobbim, egyfajta szerelem, már-már mánia. Nyitott szemmel járni-kelni, a szépet, a különlegeset észrevenni. Szeretek utazgatni is, és jó, hogy ez a kettő összekapcsolható.

Ahogyan már említettem, egy ideje a makrofotózás felé is kacsintgatok. Kíváncsi vagyok, ezen a területen mit tudok kihozni magamból és az én egyszerű fotómasinámból, ami miatt azért vannak korlátok. Aztán ott van még, hogy egy egyszerű tárgy lefényképezéséből utómunkával mit sikerül alkotnom. Mostanában ez is nagyon érdekel, el tudok benne mélyedni.

Köszönöm szépen, Marianna, és szeretném, ha majd egy versedet is megosztanál az olvasókkal. Minden Barcikáról elszármazott beszélgető partneremtől megkérdezem, mit adott neki város, mire emlékszik, milyen emlékei vannak?

Kazincbarcikára úgy emlékszem, úgy gondolok, mint egy számomra gyönyörű kisvárosra, ahol felnőttem. A jó elrendezésű épületek, a sok park, ahol időközben hatalmasra nőttek a fák, a várost körülvevő dombok, hegyek… nekem szép. S hogy mit adott nekem? A hegyek, mezők, a természet szeretetét, egy szabad, boldog, gondtalan gyerekkort. Itt nőttem fel, itt jártam iskolába, itt volt az első munkahelyem, az első szerelem, csalódás, sok-sok esemény, élmény, sorolni is sok lenne. Talán amikor ott éltem, nem is voltam tudatában, de boldog voltam itt. S kell ennél több? A szívemben van ez a város. Mindig örömmel tölt el, ha ott vagyok.

Emlékem is rengeteg van, hiszen itt nőttem fel. Gyerekkoromban édesapámmal sokat túráztunk a környező hegyekben. Volt úgynevezett vándorbotom is, amit ő faragott nekem és a nővéremnek is. Tavasszal jártunk a Bükkbe ibolyázni, hóvirágot szedni, mert akkor még azt is lehetett. S a mai napig bennem él egy kép, igaz, csak részleteiben emlékszem arra a napra, mert kicsi lehettem még, de most is előttem van, ahogy mentünk hegyre fel, hegyről le, megint fel és le jó párszor, míg egyszer csak, ahogy felértünk az erdőn keresztül a tetőre, az egész tisztás piroslott a szamócától. Elképesztően gyönyörű látvány volt, soha nem felejtem el. Lehet, itt elkezdődött már valami bennem?

Milyen gyakran jársz haza, van-e időd a régi barátokra?

Évente legalább egyszer hazalátogatok, de ha tehetem, többször is. Barcikán már csak a testvéremhez mehetek és a szüleim sírjához. De a környéken vannak rokonaim is. És persze barátok is, akikkel elköltözésem időszakában kicsit eltávolodtunk egymástól, de ez nem is csoda, hiszen mindannyiunk élte a saját új életét, munka, család, gyereknevelés. Ez az a korszak volt, amikor nem nagyon volt időnk másra. Viszont az internetnek köszönhetően újra egymásra találtunk, és bár többnyire ezen keresztül kommunikálunk, azért időnként személyes találkozásra is sort kerítünk. Ilyenkor nem is érzékeljük a kihagyott éveket, minden ott folytatódik, ahol sok évvel ezelőtt abbamaradt. És ez olyan jó.

Hogy élitek meg a járvánnyal kapcsolatos korlátozásokat, mit tapasztalsz, nálatok fegyelmezettek a lakosok, betartják az óvószabályokat?

Mi most nem nagyon mozdulunk ki itthonról, a nagyobb fiam végzi a szükséges bevásárlásokat. A levegőzést szerencsére meg tudjuk oldani, mert van egy nagy erkélyünk, ahová ki szoktunk ülni társasozni, kártyázni, rajzolni, olvasni stb. Igyekszünk tartalmasan eltölteni ezt az időszakot. Lelkes sportemberek vagyunk, és nemcsak nézni, szurkolni, de művelni is szeretjük, így az elegendő testmozgás érdekében rendszeresen tornázunk, jógázunk is.

Itthonról követjük az eseményeket, így nincs tapasztalatom az emberek viselkedését illetően, de úgy gondolom és hallom, hogy itt se rosszabbak vagy jobbak, mint másutt. Van, aki messzemenőkig betartja a helyzet által megkívánt szabályokat, de bizony olyan is akad, aki egyáltalán nem törődik vele. Egy a közös: senki nem tud semmi biztosat, s csak reméljük, hogy mihamarabb vége lesz, és első utunk természetesen haza, Kazincbarcikára vezet majd. Már alig várom!

Köszönöm szépen, Marianna, további kitartást kívánok, és remélem, fogunk még találkozni Kazincbarcikán!

Szertefoszlott álmok

Szeretnék újra jókedvű lenni,
lépteimet ismét trillázva tenni.
Dalolni, kacagni, táncolni a szélben,
s élni… élni… élni úgy, mint régen.

Futni a mezőn két karom kitárva, 
ölelő karodban landolni cicázva.
Aludni édeset, álmodni szépet,
ébredni derűsen, pillantva téged.

Fürdeni fényben, a szemed tükrében,
mosolyodat látni ajkad szegletében.
Hallani hangodat, szólítasz kedvesen,
kezed érintését érezni testemen.

Dalolva, kacagva, táncolva élni?
Nélküled én már nem leszek a régi.

Álomkergető

Pihe-puha ágyon kerget az álom,
az ébrenlét határán játszom.
Fények villannak,
árnyak suhannak,
hangok a fülembe
orvul bekúsznak.
Füstkarika száll a légben,
egy kéz felém nyúl éppen.
S mielőtt megérintene,
szertefoszlik a semmibe.
Tündérkertben járok,
valakire várok;
árnyak suhannak,
fények villannak,
közeleg a reggel,
de nekem nem kell.
Hajnalmanó menj el!
Még vágyom az álmot;
.… még félem a valót.

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .