Kazincbarcika és Berente

Kismarton Zsolt írása

Kazincbarcika és Berente viszonya a régi időktől nyomon követhető, így ennek az összefoglalását úgy gondoltam, hogy megteszem teljesen 1999-ig, amíg Berente községe önállósult. (Pontosabban 2007-ig, amíg az elszakadás feltételei tisztázódtak.) Azt hiszem, ez lesz a »legkarcosabb« cikkem, amit valaha is írtam. Szeretnék csak a tényekre támaszkodni, hogy a legpontosabb és legelfogulatlanabb, de a valóságnak megfelelő összeállítást tudjam nyújtani az érdeklődők számára.

Berente kataszteri térképe 1891-ből (Térkép: mapire.eu)

Nézzük először kivonatosan a történetét.

Berente ősi települése már a XIII. század elején említésre került. Itt rögtön van egy kis probléma: Berente első említését 1219-re teszi a legtöbb berentei leírás a Váradi Regestrumra hivatkozva. Ez nem igaz. 1219-ben Beleta szerepel, és a történészek is az értelmezés során ‒ Berente?, Balajt? ‒ kétséges megjelöléssel jelölik. Érdekes, hogy az Edelény környéki leírások mind Balajt-ot jelölik ezen a néven, hiszen várvédő katonák miatt Borsod várának a közvetlen közelében kellett lakniuk. Arról nem is beszélve, hogy a Váradi Regestrum két évvel később, mint Villanos de Berente néven említi Berentét. Két év alatt ennyit nem változhatott a név. Tehát Berente első írásos emléke valószínűleg 1221-ből származik. A település a Sajó partján volt megtalálható, a régi malom környékén. A török időkben 1585-ben, 1586-ban, majd 1687-ben lakatlanná vált. A törökök fosztogatásainak köszönhetően Berente új lakói körülbelül a XVI. század végén költöztek fel a Sajó mellől a település jelenlegi helyére. (Analógiát mutatva Sajóivánkával.) Körülbelül ettől az időponttól fogva forrt össze 1945-ig Berente és a Négyesi-Szepessy család neve. Birtokaik központját Berentére helyezték. Kastélyuk méltatlan állapotban a mai napig látható, kertjük az 1950-es évek elején eltűnt, ennek a helyére épült fel az ún. Hőerőmű lakótelep.

Kezdetektől fogva Borsod vármegyéhez tartozott 1923-ig, majd 1939-től 1945-ig. 1923-tól 1939-ig Borsod, Gömör és Kishont k.e.e. vármegye része, 1945-től 1950-ig Borsod-Gömör vármegyéé, 1950-től kezdődően napjainkig Borsod-Abaúj-Zemplén megye része. Ezeknek a vármegyéknek a központja mindig Miskolc volt. A járások megszervezésétől kezdve 1950-ig a Sajószentpéteri járáshoz tartozott, majd ennek az 1950. június 1-i megszűnésével a Miskolci járáshoz került. 1952. július 1-től a Putnoki járáshoz tartozott, majd 1954. február 1-től – Kazincbarcikával egyesítve – járási jogú város lett. 1954-től 1999-ig önállóság hiányában Kazincbarcika történetével egybeforrt. 1999-től önálló község, a Kazincbarcikai kistérség része, majd 2013-tól, a járások újraszervezésétől a Kazincbarcikai járáshoz tartozó település.

Kapcsolata lazább volt Sajókazinccal, mint Barcikának, de még ezt figyelembe véve is ezen három település már régen szoros kapcsolatban állt. Szülésznő, orvos, posta, egyház stb. sok esetben Sajókazinchoz kötötte.

Lakónak a számát 1787-től – az első népszámlálástól ‒ tudjuk nyomon követni:

                                               1787: 407 fő

                                               1869: 633 fő

                                               1880: 543 fő

                                               1890: 636 fő

                                               1900: 729 fő

                                               1910: 719 fő

                                               1920: 651 fő

                                               1931: 961 fő

                                               1941: 1127 fő

                                               1949: 1238 fő

                                               1960: 1011 fő – Kazincbarcika városrésze

                                               1970: 2021 fő (!) – Kazincbarcika városrésze

                                               1980: 1894 fő (!) – Kazincbarcika városrésze

                                               1990: 1163 fő – Kazincbarcika városrésze

                                               2001: 1077 fő

                                               2011: 1138 fő

                                               2019: 1147 fő (becslés)

Mint látható, a legmagasabb lélekszámmal a település akkor rendelkezett, amikor Kazincbarcikához tartozott. A statisztikák alapján megállapítható, hogy Berente lakossága 1990-től stagnál – 1100 fő környékén –, amin alapvetően a kedvező gazdasági folyamatok sem segítettek.

Visszatérve a történelemhez, Berente sorsát megpecsételte a Borsodi Kooperáció építése 1950-től. Itt is egy kicsit pontosítanék: igaz, hogy a kooperáció építményei berentei területre épültek, de nem Berentére! A terület alapvetően Kazincbarcika nehézipari területeként készült el. 1954. február 1-én vesztette el a település az önállóságát, ekkor csatolták a már 1948-tól létező Kazincbarcika községhez és megalakult Kazincbarcika járási jogú városa.

Az Észak-Magyarország 2008. február 11. számában jelent meg egy cikk, idézek is belőle: „Mondják, hogy nekünk, berenteieknek könnyű. De 45 évig nem volt az!” A cikkben megszólalók felemlegetik, hogy a leváláskor csak egy aszfaltútjuk volt és 45 év lemaradását kell behozniuk. A cikk hemzseg a pontatlanságoktól, így rakjuk helyre a dolgokat.

Amikor Berente 1954-ben Kazincbarcikához került, egy középkorra emlékeztető falu volt. Aszfaltúttal nem rendelkezett, a Völgy-patak pedig a főutcáján folyt keresztül. Fejlődése azonnal elindult a Hőerőmű (1951), majd már 1954-től a város segítségével. 1952 és 1962 között aszfaltozták Berente főútját, a Völgy-patak medrét pedig szabályozták, új mederbe terelték. Megépült a Hőerőmű lakótelep (1950), később a PVC lakótelep is (1962), a városrész bölcsődét, óvodát és modern iskolát (1962) kapott. 1954-ben megépült a víztározója is. Kultúrháza 1958-ban került átadásra. Helyijáratú autóbuszok indultak, hogy Berente és Kazincbarcika tömegközlekedése biztosított legyen. Ezeken kívül is rengeteg infrastrukturális fejlesztés történt a településen, hogy a súlyos elmaradottságból kiemelkedjen. Közútjai is fejlődtek: a 26-os főút – akkor még 23-as – 1954-ben betonburkolatot, majd 1969-ben aszfaltburkolatot kapott. A főutcájáról már írtam. (Ekkor még a Petőfi utca volt az.) 1962-től 1966-ig aszfaltozták a Zója és a József Attila utcát, valamint az Esze Tamás utca egy részét is. Ebben az első 15 évben kizárólag csak fejlődésről beszélhetünk Berentén.

Igaz, hogy Kazincbarcika 1965-ben úgy rendelkezett, hogy: „A Köztemető üzembeállításával a régi egyházi temetők megtartása mellett bővítésük, illetve használatuk megszűnik.” Ezt megerősítették 1973-ban, így hivatalosan megszűnt a felső-barcikai, a régi sajókazinci, a herbolyai és a berentei temető is. Temetések ugyan egy-két temetőben még voltak, de a fejlesztésük már elmaradt, ravatalozót nem kaptak.

Berente történetének a következő szakasza 1969 és 1979 között volt. Ezt nevezhetjük kettősségnek is.

Már 1949-ben Sajószentpéter és Kazincbarcika község között a teljes területet nehézipari területnek nyilvánították, kivéve Berente lakott részeit. Az 1958-ban megjelent kazincbarcikai Első rendezési terv is így számolt a területtel. 1969 hozta el a változást, Kazincbarcika Második rendezési terve már Berente lakott részeit is nehézipari területnek nyilvánította. Miért? Ez nem Kazincbarcikán múlott, sokkal magasabbról jött a döntés és – sajnos – nem alaptalanul. A tervezet alapján 1974 és 1979 között megépül a BVK III. telepe, így ha az üzem teljes egészében elkészül, egy nagyobb baleset esetén egyszerűen nincs menekülőútja Berentének. A másik ok az igen súlyos levegőszennyezés volt; tehát Berentét szanálásra ítélték… Ennek első lépése volt az 1969-ben Berentére elrendelt építési tilalom. Ezután 1974-ben lezárták a kötélpálya alatti Zója és Bányász utcát. A gyáregység tényleg megépült 1979-re, így 1981-ben lezárták a Petőfi és a Posta utca egy részét – kivéve a gyalogos és kerékpáros forgalom elől ‒, elvágva a közvetlen köteléket Berente és a 26-os főút között, valamint Berente vasúti megállóhelye felé.

Berente 26-os út felőli terület egy része már 1974-ben bontás alá került. Az itt „kilakoltatott” lakosok nagy része Kazincbarcikán kapott lakást az újkazinci városrész új épületeiben. Arra is figyeltek, hogy a megszokásuk miatt csak a földszinti, legfeljebb az első emeleti lakásokat kapják.

De fejlesztés is történt Berentén. 1979-re aszfaltburkolattal megépült az Esze Tamás út BVK-t elkerülő szakasza, ez lett 1981-től Berente főútvonala. (Igaz, így közelebb került Sajószentpéterhez, mint Kazincbarcikához.) A Berentebánya ‒ Esze Tamás úttól a 26-os út felé eső megmaradt területen ekkorra már szinte minden út aszfaltozva volt. Tény azonban, hogy a „felső” részen a József Attila utca kivételével több műút nem épült. Az infrastrukturális fejlesztések stagnáltak a településen.

Berente kapcsolata a 26-os főúttal (Térképalap: Google)

Lila vonal: 26-os főútvonal

Sárga vonalak: megszűnt utcák

Zöld vonalak: a mai napig meglévő utak

1: Berente

2: Sajószentpéter

3: volt Berentebánya és a volt feladóállomás

4: a volt Bányász utca

5: a volt Zója utca

6: Petőfi utca lezárt szakasza

7: Posta utca lezárt szakasza

8: Esze Tamás út

9: az új elkerülő út Sajószentpéterre

Megjegyzés: A tolatások miatt az Esze Tamás út sem volt a legjobb megoldás, rengeteget kellett várni a fénysorompónál, így 2013-ban megépült a Berente‒Sajószentpéter elkerülő szakasz is.

Az utolsó 20 év már tényleg Berente hanyatlásáról szólt.

Erről részben Kazincbarcika, részben az 1989-es rendszerváltás tehetett. Maga a város is nagyon nehéz helyzetbe került 1989 és 2002 között. Mivel a város is súlyosan eladósodott, így Berentének irreális elvárása volt a folyamatos fejlesztések követelése. A város hibája abból eredt, hogy konzekvensen ragaszkodott az 1969-es településrendezési tervéhez, pedig a rendszerváltás után már feloldhatták volna az építése tilalmat. (Ez csak 1997-ben történt meg.)

1990-től egyébként is felerősödtek a kisebb csatolt települések önállósodási törekvései. A rendszerváltás egyik hozománya volt, hogy a megszervezett igazgatás széthullott. Nem kavart nagy vihart, de a közös nagyközségi tanácsok szétestek, minden egyes kisközség saját önkormányzatot hozott létre. (Ilyen volt a Mucsonyi Közös Nagyközségi Tanács is. Helyébe lépett Mucsony, Szuhakálló Önkormányzatának a létrejötte. Még Alberttelep is le akart válni, annak ellenére, hogy annak idején Mucsony területén épült fel! Természetesen ezt a törvények nem engedték meg.) Borsod megyében két település döntött a leválás mellett, az egyik Farkaslyuk volt, mely település Ózdról vált le 1999-ben. Mivel jogvita itt nem merült fel, így csendben, minden probléma nélkül történt a szakítás.

Ellenben annál nagyobb publicitást kapott a berentei eset! Olyannyira precedensértékű volt, hogy még jogszabály-módosításra is sor került, hogy többet ilyen elő ne forduljon.

Tény, hogy 1979-től Berente szükséges fejlesztése elmaradt, a berentei lakosokat valószínűleg megpróbálták rászorítani arra, hogy Kazincbarcikára költözzenek.

A felhalmozódott feszültségek következményei odáig fajultak, hogy 1996-ban Berente kezdeményezte a leválását Kazincbarcikáról. Az alapvető problémák az alábbiak voltak:

  1. A Petőfi út lezárása → Kazincbarcika mindent megtett a feloldására
  2. A fejlesztések elmaradása → 1986-tól a recesszió következménye is volt
  3. Az építési tilalom → ezt a város 1997-ben oldotta fel, már későn
  4. A pénzforrások megszerzése → ezt ugyan végig tagadták, de a korabeli dokumentumok igazolják

A leválási kísérletet Kazincbarcika azonnal orvosolni akarta: több millió forintot költött arra, hogy a Petőfi út tervezését elvégezzék. Ez el is készült, de a BC Rt. áthúzta, egy törvényre hivatkozva: a törvény kimondja, hogy fokozottan veszélyes ipari üzemeken keresztül NEM vezethet át műút. Így bárki-bármikor ígérte ennek az útnak az újbóli megnyitását, azt nem teljesíthette.

Ekkor még a jogszabályok nem tették lehetővé, hogy Kazincbarcika beleegyezése nélkül a település leváljon. A kezdeményezés természetesen elbukott. Újabb kísérletet tettek 1997-ben: ekkor a korabeli lapok jelentése arról szólt, hogy Berente „nem a pénzre utazik, az iparűzési adóját felajánlja Kazincbarcikának”, ellenben a TÁKISZ (Területi Államháztartási Közigazgatási Információs Szolgálat) javaslata az volt, hogy Berente ajánljon fel Kazincbarcikának a területén üzemelő gyárak iparűzési adójából 70 millió Ft-ot, évente az inflációval növelt értékkel. Ez a Kazincbarcikára került dokumentumokban már csak 30 millió Ft volt. Természetesen ezt a város nem fogadta el.

1998-ban Berente a leválásért cserébe 70 millió Ft-ot ajánlott fel a városnak az iparűzési adójából. A város ezt sem fogadta el, helyette egy újabb út építését tervezte Berente és a Bólyai tér között, a BC kerítése mellett. Természetesen a leválás engedélyezését követően ez leállt.

Szintén 1998-ban került a törvénybe az új, települések szétválásáról szóló paragrafus, hiányosan. Ezt használta ki Berente. Újra benyújtotta leválási szándékát, amit már az új törvénynek megfelelően engedélyeztek. Ezt az anomáliát 1999-ben módosították, de nem visszamenőleges hatállyal, így vált Berente Magyarország egyik leggazdagabb településévé. (A jelenlegi törvénymódosítás: 321/2012. (XI. 16.) 7/b. paragrafusa. Ebben az időben minden berentei lakosra évente 1 millió forint iparűzési adó jutott, míg Miskolcon csak 390 000 forint.) A leválásra 1999. május 1-jén került sor.

Ezzel még nem ért véget a történetünk. Igaz, hogy innentől kezdve Kazincbarcikának már nem kellett foglalkoznia Berente ügyeivel, de a két település közötti határvonal és az iparűzési adók mértékének a megosztása még hátravolt. (Az új törvény fent megjelölt szakasza éppen erről szól, hogy amíg nem tud a két település például ebben a két esetben megegyezni, addig el sem kezdődhet a leválási folyamat.) Így 2000-ben bíróság elé került az ügy.

A történetemben Berente történelmével csak eddig foglalkozom. Az utózöngéket szeretném még megosztani a Kedves Érdeklődőkkel.

2001-ben a bíróság kimondta, hogy nem tudja az új törvényt figyelembe venni, így a két település között a határvonal az 1954-es. 2003-ban a város újraindította a pert, mert súlyosan érintette az elcsatolt területekből kieső iparűzési adó. (Majdnem minden gyár Berentéhez került.) Ez már nem volt ilyen egyszerű, hiszen a vita 2007-ig húzódott. Ezt befolyásolta az a tény is, hogy 2004-ben a régi berentei polgármestert és jegyzőt okirat-hamisítás miatt börtönbüntetésre ítélték. Csak 2007-ben folytatódott a per, ahol az elsőfokú ítélet újból az 1954-es határt jelölte meg a két település közti határvonalként. Ugyan a város benyújtotta a másodfokú bírósághoz a keresetét, de az új vezetése asztalhoz ült a berentei képviselő-testülettel, így peren kívül sikerült megállapodniuk: a város elfogadta az 1954-es határt, de Berente vállalta 30 évre, hogy a területén létrejövő új üzemek iparűzési adójának 50%-át Kazincbarcikának juttatja. (Ekkorra a BorsodChem-en kívül majd minden üzem bezárt.) Ezzel végződött Berente csaknem tízéves leválásának a története.

2013-ban épült meg Berente és Sajószentpéter között az elkerülő út. Erre az Esze Tamás úton történő BC rt.-s vasúti tolatások miatt volt szükség. A valódi indok alapján Berente új – ipari baleset esetén történő ‒ menekülési útvonala. Ennek ellenére az 1969-es dokumentum továbbra is igaz: a berenteiek a súlyos légszennyezés és ipari baleset esetén menekülni nem tudnak…

A város és Berente azért nem szakítottak teljesen egymással: a mai napig támogatja Berente a Városi Kórházat, valamint Kazincbarcika uszodáját sem véletlenül hívják Kazincbarcika – Berente Uszodának. Szerencsére Kazincbarcika és Berente kapcsolata az elmúlt időkben javult…

A múlt azért továbbra is kísért: a két település 1954-es határa a BC Rt. IV-es kapuját érintve szinte majdnem egyenesen átszelő vonal a Sinka-hegytől a Sajóig, ezt ellenben a ma használatos online térképek majdnem 100%-a rosszul jelölik…

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .