Jégpálya a „kunbélában”

Takács Zsolt írása

A 80-as évek közepén adták át a műjégpályát, na de korcsolyázni addig is kellett valahol… A városban itt-ott kialakuló koripályák mellett a leghangulatosabb a Kun Béla téri Általános Iskola udvarán létesült a 70-es évek közepe-vége felé.

Hogy a pedagógusok, a szülők vagy a tanulók fejéből pattant ki az ötlet, hogy jégpályát kellene csinálni az iskola udvarán, nem tudni, az viszont biztos, hogy valamennyien nagy lelkesedéssel vették ki a részüket a munkából. „Munka” pedig akadt bőven: az elkészült pályát karban is kellett tartani (szakszóval: hizlalni a jeget), gondoskodni zsíros kenyérről és forró teáról, na és persze szombatonként a zenéről is. Ez utóbbi okozott némi konfliktust a szervezők és a környéken lakók között. „Nem kis diplomáciai érzék kellett, hogy kompromisszumra jussunk a pont szemben lakó tanácselnökkel a hangerővel kapcsolatban” – mesélte egy találkozásunkkor valamikor már a 2000-es években az egyik szervező, Mezey István grafikusművész, Mezey tanár néni férje, aki szülőként is érintett volt a pályán.

Mihez kellett pontosan a hangerő? Hát a jégdiszkóhoz! „Peti küldi Zsuzsinak a következő dalt” – harsogta a DJ a mikrofonba, és lehetett találgatni, melyik Peti melyik Zsuzsinak… A bátrabbak – vagy a szerelmesebbek (? 😆 ) – persze a teljes nevüket és az osztályukat is bemondatták, sőt (tudom 🙄 ) az is előfordult, hogy tudta nélkül küldte valaki valakinek például azt, hogy Love Is Like Oxygen.

„Hát igen! Szívesen voltunk esténként ott a szülőkkel, s mindig rend, jó kedv volt” – emlékezett vissza Jenei Sándorné tanár néni, s a képek láttán másokból is előtörtek az emlékek.

Pokó Ágnes: „Emlékszem, egyszer Anyukámmal otthon mi főztük a teát, majd bevittük az iskolába. Kb. félóra alatt el is fogyott 60 liter, főzhettünk újabb adagot. Az osztályból Király Timi volt a korcsolya bajnoka.”

„De jó volt! Itt szakítottam el életem első mikrokord bársonynadrágját. Aznap kaptam…” – jegyezte meg Pataki Beáta, mintegy érzékeltetve, micsoda balesetek érték akkoriban a gyerekeket.

Hősiességre persze nemcsak a nebulók részéről volt szükség… Labbancz Laura: „Ott tanultam meg korizni. Szegény apám meg rommá fagyott minden alkalommal, míg várt rám, de soha nem mondta, hogy nem kísér el 🙂 ”

Az esténként kivilágított jégpálya teljes körű szolgáltatásokat nyújtott…

Kismarton Zsolt: „Lehetett korcsolyát bérelni! Nekem sem volt normális, így mindig kölcsönöztem…”

Hegedűs János: „Ha jól rémlik, egy idő után a felsősök szedték a belépőt, be volt osztva, melyik nap melyik osztály a felelős. Volt ruhatár is…”

Nemcsak a környékbeli gyerekek jártak oda…

Szabó Judit: „Mi is ide jártunk, aztán messzinek tűnt a Fő térről, és csináltunk egy mini jégpályát a Fő tér és a Hriszto Botev tér között. Saját készítésű ’gyerekpálya’. Nagyon jó volt, viszont zene nem volt, és a fiúzás is lightosabb volt!”

…és nemcsak a tanulóifjúság lelte benne örömét…

Pitényiné Lőkös Dalma: „Lehettem vagy 3-4 éves, de emlékszem, a szomszéd nagy gyerekek tologattak a jégen 🙂 ”

Ezen a helyen a koripálya nem előzmény nélküli – avagy már akkor sem volt semmi új a nap alatt…

Kallusné Szabó Ágnes: „Mielőtt a szalagos házat, majd később a többi épületet és a sulit megépítették, itt mocsaras volt a talaj, és a talajvíz szépen megfagyott. Akkor is jókat lehetett telente korcsolyázni.”

Ebben az időben egyébként az iskola és környéke igazi téli „sportcentrum” volt. De a pálya melletti „dupla domb”, a szánkópálya már egy másik történet…

(Fotóforrás: Jávori István – KDK)

2 hozzászólás

  • Azok voltak az igazi szèp Idők . Ezeket nem lehet elfelejteni .Minden nap ott voltam ès korcsolyàztam mert nagyon szerettem Min that tegnap lett volna úgy emlèkszem rà.☺

  • Szovák Tamás

    Íme itt a példa, hogy mindenre van megoldás. Ha végleg bezárják a jégpályát, előbb utóbb a kreatív és lelkes emberek tenni fognak valamit. Van ott világítás, korlát, wc, büfé…már csak jég kell.

Hozzászólás