Janika

A kisfiú lányosán szőke, és riadt, kék szemű. A bőre is olyan halovány, akár egy melegházi növény gyenge szirmai. Életének kilenc esztendejéből már a hetediket tölti egy nagy házban, ahol rajta kívül még sok-sok gyerek él.

Ebben a házban nem hangzik el sem kedveskedőn hízelegve, sem nyűgös türelmetlenséggel a két szó: édesanyám, édesapám. Felkeléstől lefekvésig különböző nevű nénik veszik őket körül, s ahogy a nap múlik, más és más termekbe terelik a gyerekhadat. A termek, amelyben életük pereg: mosdó, étkező, játszó, tanuló- és hálóterem.

Az édesanyám szót azért persze ismerik. Ő is tudja, hogy valahol van édesanyja, csak nem tud érte jönni. Álmában néha érzi a simogatását is. Olyan jó meleg a keze, de az arcát nem látja. Szólítgatni is szokta ilyenkor, de még egyszer sem jött elő.

Itt, ebben a nagy házban mindenki azt mondja rá, hogy ő jó kisfiú. „Nem nyugtalan, és nem konok, mint azok, akik örökké várnak valakit” ‒ így szokták a nénik mondani. Ez azért van nála így, mert őhozzá még soha sem jött senki…

A sok év alatt most történt meg először, hogy hívatták:

‒ Varga János, látogatód van ‒ csak ennyit mondtak, és egy kis szobába vezették, ahol magas bácsi állt. Ez a bácsi azt mondta: „Van-e kedved kicsit vonatozni?” „Van”, válaszolta ő, és akkor a legjobb ruhájába öltöztették. Amikor készen volt, a bácsi kézen fogta, és kivezette őt a házból. Az utcán is így mentek, kéz a kézben, egészen addig, míg olyan házhoz nem értek, amelynek az udvarán sínek voltak lefektetve a földre. Később, amikor jött a vonat, már tudta, hogy ez a vasútállomás. Ahogy felszálltak, a bácsi kérés nélkül az ablakhoz ültette őt, hogy jobban lásson. Később, amikor a vonat megindult, vett neki egy kis üvegben piros színű édes vizet, ami nagyon jó volt. Mogyorót is vett, ilyet ő még nem látott, s héjastól a szájába vette. Ezen jót nevettek, aztán a bácsi megmutatta, hogyan kell megenni. A vonatról leszállva, autóbuszon is ültek, s ahogy elfogytak a rétek, sok nagy ház közé értek. Ettől a bácsinak nagyon jó kedve lett, és azt mondta: „Na, fiú, megérkeztünk, itthon vagyunk!” …

Az utcán is úgy mentek, hogy a bácsi fogta a kezét, ő minden nénit megnézett, de vissza senki sem tekintett rá, s ebből tudta, egyikük sem az ő édesanyja. Akkor nagy, sárga, sok ablakú ház kapuján fordultak be, és lépcsőn mentek felfelé. A bácsi kulcsot vett elő a zsebéből, s bedugta az egyik ajtóba. Ahová beléptek, nagyon kis termek voltak. A bácsi ezekre azt mondta: előszoba, fürdőszoba, kamra, konyha és szoba, és hogy az egészet együtt lakásnak, otthonnak hívják …

A szobában nagyon szép néni ült és varrt. Amikor őket meglátta, nagyon megörült, és a bácsit megcsókolta, többször is. Aztán előhúzta őt is, és azt kérdezte: Akarsz te is puszit? De nem volt ideje válaszolni, mert a néni felkapta, megölelte és egyre csak nézegette.

Aztán asztalhoz ültek, olyan kicsihez, amelynél többen már nem is fértek volna el és a néni levest mert a tányérjukba. Amikor mindet kikanalazta, a néni szó nélkül adott újra, és utána nagy halom süteményt tett eléjük. Ő várta, hogy megkapja a részét belőle, de a néni azt mondta, egyetek, amennyi jólesik…

Hát nem sok maradt a halomból.

A fürdőszobába a bácsi vitte be, teleengedte a kádat melegvízzel, és amíg ő benne lubickolt, a bácsi egész arcát tele kente fehér habbal.

‒ Mit csinál a bácsi? Kikap a nénitől… ‒ figyelmeztette, de a nevetést alig tudta visszatartani, olyan mókás volt az egész. A bácsinak csak az orra, a szája és a homloka maradt csupasz, pontosan olyan volt, mint egy Mikulás, piros süveg nélkül.

A bácsi erre az ő orrát is összehabozta, majd az egészet, amit magára kent, lekaparta. Azt mondta erre, hogy ezt borotválkozásnak nevezik.

Aztán őt lefektették egy jószagú ágyba, amelynek nem volt rács az oldalán. Odaültek mellé, takargatták, dögönyözték kicsit, ami nagyon szokatlan volt neki, a néni meg egyre azt mondogatta: „erre szalad a nyulacska”, s őt csiklandozta.

A villanyt később leoltották és kimentek a szobából, de ő nem tudott, nem is akart még elaludni. Hallgatta a néni nevetését, mert szépen tudott nevetni, és a bácsi brummogását. Hogy miről beszéltek, azt nem értette, de nagyon jó volt, hogy olyan közel vannak hozzá… Később arra ébredt, hogy a néni ott áll mellette és a takaróját igazgatja. Úgy csinált, mintha aludna, de nem sikerült egészen a játék, mert a néni odahajolt az arcához és megsimogatta.

A bácsi reggelre eltűnt. Nem volt sehol, mire ő felébredt. A néni azt mondta, dolgozni ment a gyárba, s mire hazajön, ők ketten kitakarítanak, vásárolnak és ebédet főznek. Hát ez nagyon jó volt. Ő kapta a porszívózást, úgy zúgott minden a szobában, de nem félt egy csöppet sem, mert a néni mindent megmagyarázott. A boltban is annyi furcsaság volt. A kenyeret itt nem szeletben adták, mint náluk, hanem egy nagy darabban. A krumplinak is piszkos barna héja volt, s csak ha azt levágták, akkor lett olyan fehér, mint amit ő eddig látott…

A tűzhely az volt mind között a legérdekesebb. Egy szál gyufától sárgás valami lobbant rajta, ezen főzték az ebédet. De ez a sárga, ez nagyon meleg, hozzányúlni nem lehet, mert megégeti az ember kezét. Ebéd után lementek a nénivel sétálni. Sok fiú volt ott egy téren, akik elég ügyesen fociztak, de ő nem kívánkozott közéjük, mert a néni fogta a kezét. Csak nézte őket.

Sokan jöttek-mentek arra, míg ők ott álltak, és a felnőttek legtöbbször gyerekekkel jöttek, akiknek fogták a kezét. Pontosan úgy, ahogy a néni az övét. Ahogy ott álltak, egyszer csak a néni azt mondta: Jön a párom. Csak akkor értette meg, hogy mit is mondott, mikor meglátta a bácsit. És akkor nem tudta, hogy mi történik vele, ő még soha ilyet nem tett, de most nem bírta ki. Kiszakította magát a néni kezéből és szaladt a bácsi elé… Az csak nevetett jó hangosan, s kitárta a karját. Pontosan a közepébe szaladt, s hopp, máris fent kalimpált a magasban. Sokáig volt ott fenn, s innen olyan más volt minden, hogy sajnálta, amikor a bácsi letette. Mire leért, felnőttek állták körül, akik mind őt nézték.

‒ Klassz kölyök… ‒ mondta rá egyikük, és a bácsi erre azt válaszolta:

‒ Hát ő az…

‒ Akkor holnap behozod? ‒ kérdezték sokan, és a bácsi azt felelte rá, hogy igen.

Másnap jó korán keltette fel a néni.

‒ Ugrás, Janika, mégy Béla bácsival a gyárba… ‒ Még soha senki nem szólította őt így, hogy Janika, hát hogyne ugrott volna ki az ágyból.

Amit gyárnak hívnak, abból egy nagy-nagy vaskaput látott meg először. És felismerte azokat a tegnapi bácsikat is, mert egyenesen feléjük mentek.

‒ Most mi lesz, hogy visszük be? … ‒ tanakodtak megint fölötte és ő érezte, hogy most valami nagy gondban vannak.

‒ Betesszük egy személykocsiba, úgy átmegy… És mi lesz, ha a rendészek észreveszik?…

‒ Nézzétek, én nem szaladgálok mindenkihez ‒ mondta erre Béla bácsi. ‒ Ügyes ez a mi fiunk, valahogy átcsúszik…

Aztán elmagyarázták neki, hogy üljön be ebbe az autóba, bújjon le és lapítson, s addig elő ne jöjjön, míg nem szólítják. Hát elég sokáig kellett ott kuporognia, közben az autó elindult, megállt, de ő mindent úgy tett, ahogy mondták.

Akkor végre Béla bácsi szólította, és bevitte egy magas sokablakú terembe, amelyet műhelynek mondott. Itt sok-sok létra állt, és a létrák tetején ott voltak az ismerősök. Csuda muris volt, ahogy a csöveket, gépeket bemázolták előbb szép pirosra, aztán még szebb zöldre. És a létrákkal lépegetni is tudtak, de őt nem engedték, pedig szívesen kipróbálta volna.

A műhelyben nagyon jó volt lenni. Ha ez a dolgozás, akkor a felnőtteknek nagyon jó. Egész nap fütyültek és énekeltek, meg neki magyarázták a szerszámok, ecsetek nevét. A ruhájuk csupa festék volt, a sapkájuk is, s neki újságpapírból csináltak egy csákót, aminek nagyon örült.

Amikor hazaértek, éhesek voltak már mind a ketten. A néni ezen is nevetett, a jó étvágyukon, és csak rakta a tányérjukat.

Így múltak a napok. Egyik jobb volt, mint a másik. Voltak moziban, cukrászdában is, és sok olyan otthonban, amilyen az övék. Itt már gyerekek is voltak és nénik és bácsik, és mind nagyon barátságosak voltak hozzá.

‒ Legközelebb mihozzánk jössz ‒ mondták neki az egyik helyen, amitől ő megijedt, s odabújt Béla bácsihoz.

Béla bácsi akkor nem mondott semmit, de este, az ágya szélén ülve elmagyarázta, mi az a brigád, és hogy a többiek is mind, mind szeretni akarják őt…

Ekkor fakadt sírva először. De hamar elmúlt az egész, mert a néni az ölébe vette és az arcát, a szemét, a haját, még a kezét is egyre simogatta. Ez aztán olyan jó volt, hogy lehunyta a szemet, s mint ahogy álmában szokta, kibuggyant belőle a szó: „Édesanyám”.

Újsághír: „Kövesdi Béla szocialista ifjúsági brigádja Kazincbarcikán úgy határozott, hogy egy állami gondozásban élő kisfiút minden nyáron vendégül lát, s a tavaszi és téli szünetben is gondozza. A család melegét, a valahová tartozást szeretnék nyújtani neki egyelőre, de később, ha ő is úgy akarja, a brigád elősegíti, hogy a vegyipari szakmát kitanulja, s letelepedjék közöttük, Barcikán.”

Kocsis Éva, Magyar Ifjúság, 1966. december

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .