István király, az államalapító (néhány irodalmi mű alapján)

Mezey István grafikája

Mezey István grafikája

István király történelmünk azon személyiségei közé tartozik, akinek nevét még azok is kellő tisztelettel ejtik ki, akik csak hézagosan vagy csak alig-alig vannak tisztában jelentősége mibenlétével. Mert õ nem csupán az egyik király a magyar királyok névsorában, hanem ő: Szent István, Magyarország elsõ királya, az államalapító.

S jelentőségét az a tény sem csökkenti, hogy noha „a magyar nemzet utóbb minden jóravaló intézményt az ő korára vitt vissza (…), csupán 3 intézkedés határozottan az övé:

1. a magyar monarchiának megadta a külső keresztény, frank formáját;
2. szervezte a kir. birtokokat a vármegyékben;
3. a földbirtokot, a magántulajdont oltalmazta.”

(Révai Nagy Lexikona, X. kötet, Bp., 1914. 676. oldal).

Ugyanakkor mindaz, ami az ő nevéhez fűződik, nem egyik napról a másikra valósult meg, sőt a folyamat sem a királlyá koronázásakor indult meg, hanem még korábban, mégpedig szülei, Géza vezér és Sarolta (mások szerint Adelhaid lengyel hercegnő fia) házasságának idején. Ők ugyanis 974 táján fölvették a kereszténységet, Vajk (István) pedig 975 táján született Esztergomban.

Szabó Magda Az a szép, fényes nap című, kétrészes történelmi játékának ideje 994 őszének egyik napja (a Vajk megkeresztelése előtti nap), színhelye pedig az esztergomi fejedelmi rezidencia, ahová már megérkeztek a keresztelésre váró egyházi személyek és külföldi követek. Egy fedél alatt tartózkodik tehát az idős Gyula (Géza apósa, Vajk nagyapja), Bönge (Gyula barátja) – a keleti pogány világ alakjai (a sámánt még a vendégek érkezése előtt megölte Géza), valamint Tata (Deodatus, Vajk nevelője), Adalbert püspök, Nürnbergi Hermann – a nyugati kereszténység képviselői. S ez a szituáció lehetőséget ad arra, hogy a beszélgetésekből, vitákból, indulatos kitörésekből, sőt gyilkosságokból megtudjuk, ki, hogyan vélekedik a másik félről, a keresztelésről, illetve arra is fény derül, hogy az egyazon táborba tartozók sem értenek mindenben egyet. A darab legizgalmasabb vitája azonban azokon a lapokon olvasható, amelyek Géza és Vajk szócsatáját tartalmazzák; Géza ugyanis csak látszólag, Vajk viszont elkötelezetten keresztény:

„Mit képzeltél, hogy kétfelé játszom? (…) Apám, lelked rajta, ha gyûlölet él benned, amely nem engedi, hogy elfeledd a múltat, és lelked azon is, ha más terveid is vannak a szent keresztséggel, nemcsak a megváltás igénye. Én segítek neked újjászervezni az országot, hogy ezen a mindig gazdát cserélő földön megvethesse végre a lábát Európa; nemcsak azért, mert tudom, mint ahogy te is rájöttél, hogy másképp nem lehet, de mert vonz a feladat. Boldoggá tesz. Kiirtom innen Isten dudváját, gázolok vérben Krisztusért, ha másképp nem megy. Új Augsburgot azonban nem vállalok. Sem új kalandozást. Ha megtámadnak, védekezem. Ha nem, hát jó barátságban élek mindenkivel. (…) Apám! Ki neveltetett kereszténynek?”

Amikor az olvasó Makkai Sándor Magyarok csillaga című (ifjúsági) történelmi regényét kezdi el olvasni, térben és időben is tovább léphet: a mű cselekményének középpontjában ugyanis (a 990-es évek végét idézi fel) már a hadak gyűjtése (mindkét oldalon): „harc lesz a nagyúr s Koppány úr közt”, valamint a döntő csata („Koppány eleste megtörte a utolsó ellenállást is”) áll. Mindeközben megismerhetjük a magyarok történetét, gyűlölködésük, széthúzásuk okait, Géza és Sarolta célját („…ezt az egyetlen, későn jött fiút féltette a nagyúr s a nagyasszony, őt dugták el bevehetetlen sarokba, amíg felnő. Mert … ebből a fiúból akartak nagyurat nevelni. Erre tették fel az életüket… Az idegenek segítségével, csakis azzal, hiszen ez a terv teljesen ellenkezett az ősi joggal…”), a testvérharc kirobbanásának okát („…az ősi jog szerint egyedül Koppány lehet majd a magyariak nagyura”), István és a bajor Gizella házasságkötésének történetét, Géza halálának körülményeit, István nagyúrrá fogadását („vedd fel, nagyúr, ezt a kardot, mely atyád kezéből kihullott. S vezess minket, a te népedet, diadalra”) és terveit: „Itthon pedig meg kell változnia a világnak. Mert csak akkor leszek boldog, ha szabad magyar urak, a legjobbak, legvitézebbek lesznek büszkék arra, hogy rájuk bízom váraimat, s végezhetik megyéim kormányzását. Ország tanácsát fogják ezek alkotni segítségemre, s főurai lesznek a magyaroknak, mellettem. Nem egy törzsnek, hanem minden magyarnak, az egésznek. Megtanulunk minden jót az idegenektől, s megbecsüljük érte, magunk között. De minket magunkért kell tisztelnie a világnak, s reszkessen, aki nem tisztel!…”

A legteljesebb képet azonban Kós Károly Az országépítő című regényéből kaphatja meg az olvasó. A mű cselekménye Géza betegségével, Gizella és István házasságának előkészítésével, a Koppány elleni hadak gyűjtésével indul (István ekkor kb. 21 éves), s a 63 éves király halálával (1038) zárul. De elõtte még 1030-ban visszaszorította II. Konrád német–római császárt, 1031-ben békét kötött Konrád fiával, Henrik bajor herceggel, majd megnevezte utódját (fia, Imre herceg ugyanis egy vadászaton váratlanul meghalt): „…fiának vállalta az õ testvérhúgának fiát, Péter herceget (…) vállalja királyul az ország az Úristen törvénye szerint: mert jó keresztény, és eleink törvénye szerint: mert Árpád vezér maradéka.”

A regény utolsó oldalán a haldokló István szavai olvashatók: „ – Péterre morognak s reánk bizonyosan. De a héten koronát teszünk az Úr fejére, és a király korbácsától majd megszelídülnek, tudom. Kemény ember Péter, s kemény király lesz, tudom. (…) Hallok s látok mindent, és nehéz megnyugodnom. … Pedig megfáradtam, mert nehéz volt az építés, amit reám parancsoltál, Uram, s iszonyú (…) Véres építést parancsoltál nekem, Úristen, s nem irgalmazhattam, s Te sem irgalmaztál nekem, Istenem… Koppánynak halni kellett… s Ajtonynak … Tonuzobának is…s az utolsó Vazul volt… s ez volt a legnehezebb. Uram (…) De én a gyermekeket adtam … s Imre volt az utolsó … S az volt a legnehezebb terû, Uram, amit reám tettél… S mindent Te parancsoltál, és ezért nem lehet igazsága Csanádnak.” (Csanád ugyanis azt mondta: „ha nem a magyarok törvénye szerint való lesz a király, akkor tűz és vér borítja el az országot…”), „s én hiszek Neked… S irgalmazzál nekem, Istenem…”

Az 1934-ben megjelent regényt Schöpflin Aladár, a Nyugat kiváló kritikusa a következőképpen méltatta: „István anyja által beleoltott hivatásérzetből, természetes ösztöneinek legyőzésével végzi el nagy művét. Hogy küldetését, a magyar állam megteremtését, a nemzet egységesítését végrehajthassa, azokat kell fegyverrel leigáznia, akikhez a szíve húz, azoknak az idegen lovagoknak fegyvereivel, akikkel érzelmileg nincs közössége… Kós Károly elgondolásában csak mellékes szerepet játszik István művének vallási része. Õ nem a szent királyt látja, hanem az országépítő államférfit, aki a különbözõ, nagyrészt fajilag és nyelvileg is különbözõ törzsek konglomerátumából megteremtette az egységes magyar nemzetet, és egyhatalmi szervezetbe összefoglalta Magyarországot.”

Bagi Aranka

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..