Ismerkedjünk Kazincbarcikával

Fotó: Fortepan

Fotó: Fortepan

Tanácselnökként gyakran kellett bemutatnom Kazincbarcikát a hozzánk érkezett vendégeknek. Ez legtöbbször úgy kezdődött, hogy „Kazincbarcika történelmi múlt és hagyomány nélküli város.” Igaz, mindjárt hozzátettem, hogy ez csak az 1954-től városnak számító Kazincbarcikára értendő (ma már arra sem, mert az 1954-től a városnak is van története és kialakulóban vannak bizonyos hagyományai); az előd településeknek – Sajókazincnak, Barcikának, Berentének – több évszázados múltja és története van. Alátámasztja ezt az az írás, amely a városi könyvtár egykori megszállott vezetőjének, néhai Papp Attilának „Ismerkedjünk Kazincbarcikával” című könyvében található.

A Barcikai Históriás e könyvből fog részleteket közölni abból a célból, hogy megismertesse városunk lakosságával az elődtelepülések történetét és adózzon az 1989-ben elhunyt Papp Attilának, aki a város története iránti lelkesedéstől áthatva gyűjtötte és rendezte a Kazincbarcikával kapcsolatos írásos és képes anyagokat.

Kezdjük tehát az ismerkedést a mai várost alkotó régi községek történetével:

A várost alkotó régi községek: Barcika és Kazinc (utóbbi 1899-től Sajókazinc néven ismert), valamint Berente. Nevükkel különféle változatokban találkozunk már a XIII. századtól, attól függően, hogy az adólajstromot milyen nemzetiségű vámszedő írta össze. Községeink az első feljegyzések szerint várbirtokok voltak, ennek egyik emléke az Újváros közelében lévő Várdomb (magassága 104 m), amelynek ellenpólusa a hasonló rendeltetésű sajóivánkai domb. Mindkettő a kazinci völgy őrtornya lehetett, a dédesi vár tartozékaként. Régi feljegyzésekben mint pogányvár, földvár szerepel.

A Tardona-patak vízmosásában még ma is találni kora vaskori maradványokat.

A legújabb régészeti kutatások tárgya IX-XI. századi őskohó feltárása. 1973. augusztusában történt bejelentés alapján a megyei múzeum foglalkozik a ritka, értékes lelettel, mely Herbolya irányában, a Vécsetal-tanya feletti dombvonulat oldalában rejtőzött. A Magyarországon feltárt eddigi kiskohók között ez lehet a legősibb (Észak-magyarország, XXIX. évr. 215. Benedek M).

Városunk területe a népvándorlás kora után tatár-, majd törökdúlások színhelye volt, így népművészeti emlékek nem maradtak fenn. (A terület néprajzának, népszokásainak kéziratos gyűjtését a Városi Könyvtár kézirattára őrzi.)

Az itt élt nép viszontagságairól, önvédelméről ma is vallanak a környező pincesoron elrejtett, úgynevezett dézsmalyukak. Nevük nem igényel különösebb magyarázatot. Bennük rejtette el a föld népe a sarcoló idegenek elől a létfenntartásukat biztosító, féltve őrzött legnagyobb kincset: az élelmet.

A budai pasa csapatai 1544-ben Borsodra törtek. E több évig tartó csatározások szomorú vége az lett, hogy 1564-ben elesett Alsóbarcika is, mely ezután sokáig puszta maradt. Felsőbarcikát a törököknek fizetendő súlyos adók terhelték.

1596-ban – Eger eleste és a mezőkeresztesi gyászos vereség után – az egész megye török hódoltsági területté vált. Ebben az időszakban alakultak meg az egyházi központok, így 1576-ban a kazinci református eklézsia. Ebben a korban a gyermekek oktatása a papok, a prédikátorok kezében volt. Egyes nevezetesebb helyeken, így Kazincon is ezekből az ún. fárai iskolákból saját tanítóval bíró, önálló iskolák fejlődtek, amelyekben az íráson, olvasáson kívül egy kevés latin tudományt, számolást, éneklést is tanítottak.

A törökökön kívül császári zsoldosok is zsarolták a népet. Bethlen Gábor uralkodása alatt a török támadások szüneteltek ugyan, de a nagy fejedelem halála után kiújultak a harcok.

A XVII. század, a szabadságharcok szakadatlan láncolata idején Kazinc és Barcika a szentpéteri járáshoz tartozott… Ebben az időszakban Kazinc – jelentősebb hely lévén, mint Barcika – több alkalommal volt a megyei közgyűlés színhelye, így az 1689, 1690, 1697, 1702 és 1709-es években.

A szabadságért harcoló Rákóczi zászlaja alá hazafias lelkesedéssel vonultak a borsodi jobbágyokkal együtt a kazinci és barcikai szegények is. Győzelmet és szabadságot akartak kivívni, de még szörnyűbb elnyomás lett a sorsuk.

A nemesség adófizetése, mely a Rákóczi-szabadságharc alatt szünetelt, újból életbe lépett, 1732-től a járásonként kivetett ún. taksa formájában. A jobbágyság helyzetéről és terheiről az urbáriumok nyújtanak világos és szomorú képet. A jobbágyokat terhelte a cenzus fizetése, a földesúr majorsági földjének megművelése, rétje lekaszálása, a kilenced és a tized, a rév- és hídvám fizetése.

A törökök kiűzése után Kazinc XVI-XVII. századbeli gazdái újból magyar urak lettek, mégpedig a Radványszky, a Dőry bárók, majd a gróf Szirmay és a Vay családok.

A sok szolgáltatás, nagymérvű kizsákmányolás ellenére – mint az egész országban – nálunk is fejlődésnek indult a kézműipar és a kereskedelem. Kezdettől fogva jelentős volt megyénkben a malomipar. Barcikán és Kazincon is jól jövedelmező vízimalom működött.

Az 1848-49-es szabadságharc idején községeinkből is százszámra indultak harcba a honvédek mindaddig, amíg 1849. augusztusában ezt a területet is elfoglalták a Paskievics herceg csapatai. A forradalom és szabadságharc idején Miskolcon nemzetőrséget állítottak fel a rendfenntartás céljára. Áprilisban küldöttségek keresték fel a falvak népét, hogy tájékoztassák őket a forradalmi változásokról: a papi tized eltörléséről, az úrbérrendezés és közteherviselés tárgyában alkotott törvényjavaslatokról. Kazinc és Barcika 21 nemzetőrt állított ki, majd megindult a toborzás a honvédségbe is.

A Duklánál gyülekező ellenség elleni harcban részt vett a kazinci nemzetőrszázad is, de decemberben a Pilinszky Sándor által vezetett csapat vereséget szenvedett. Kossuth ezután Felső-Magyarország védelmét a teljhatalmú kormánybiztosra, Szemere Bertalanra bízta.

A tavaszi hadjáratok sikerei után az orosz túlerővel már nem bírtak, az orosz csapatok 1849. június 30-án vonultak be.

A szabadságharc bukása után az abszolutizmus és a provizórium időszakában a harcok által kimerített lakosságot még nagyobb nyomor sújtotta. A megyei közgyűlés minden tiltakozása ellenére a falvak háziadójának kivetését már nem a megye, hanem a helytartó tanács végezte, még nagyobb összeggel sújtva a lakosságot. A megszállók véres terrorja elől menekíti a szomszédos Tardona község Jókait, aki a Tengerszemű hölgy című regényében állít emléket a romantikus, szép vidéknek.

A múlt században bőven érték községeinket elemi csapások is. 1828-ban, majd 1836-ban Kazincon marhavész pusztított. 1861-ben, a hatalmas tűzvész alkalmával 30 ház égett le Kazincon. Felsőbarcikát a Sajó áradásai fenyegették és nemegyszer alapos károkat okoztak a területen. Járvány tekintetében az 1866-os év marad emlékezetes, amikor kolera pusztította a népet.

A kiegyezés után megindult az ipar fejlődése. A hegyoldalakban egymás után nyíltak meg a bányák, hogy 15-20 esztendő után újabb társulatoknak adják át a helyüket. Ebben az időben jött létre a Herbolyai Bányatelep, a Sajókazinci Kőszénbánya és az Ádámvölgyi Bánya.

(A következő számban folytatom a közlést.)

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .