Ismerkedjünk Kazincbarcikával

A Barcikai Históriás első és második számában az 1300-as évektől 1948-ig követtük nyomon Kazincbarcika két elődtelepülésének – Sajókazincnak és Barcikának – történetét, a városunk könyvtárában rendelkezésre álló források alapján. A Barcikai Históriás egyik olvasója rendelkezésemre bocsátotta a Borsod vármegyéről 1939-ben napvilágot látott kék színű – borítása miatt két-könyvnek is nevezett – de már-már sárguló lapú vaskos kiadványt. A Barcikai Históriás mostani és következő számaiban részben ennek, részben a települések lakóinak emlékezése alapján folytatom városunk három elődjének – a már említett kettőn kívül Berentének is – a bemutatását ábécé-sorrendben. (A barcikai emlékezők: Barczikay József, Halász Géza és felesége, Szabó Sándor, özv. Szűcs Mihályné (Erzsi néni) és id. Török János.)

Barcika

Barcika község sokáig két részből állott: Alsó- és Felsőbarcikából. Alsóbarcika már 1381-ben előfordul egy oklevélen, amelyből az is kitűnik, hogy „…a községről magát Alsóbarczinak nevező (de Asloubarch) család ősi öröklött jószága.” Felsőbarcikáról még korábbról, a XIII. századból van okleveles emlék.

A század elejétől ismert, illetve már szinte teljes feledésbe megy Barcika harmadik része, az Újtelep, amely a 26-os számú útnak az Újváros felé eső részén helyezkedett el (a 26-os sz. út – Alsóváros /Libalegelő/ – Jó szerencsét út – Lenin út által határolt területen.) Történelme során Barcika község területe ekkor volt a legnagyobb, míg legkisebb a török megszállás idején és után, amikor a faluból csak pusztaság maradt. Majd ismét fejlődni és növekedni kezdett, de az 1970-es években megint fogyatkozott, noha ekkor nem volt törökdúlás. Az épülő-terjeszkedő Kazincbarcika szorította vissza a 26-os út túloldalára, ahol ma is megvan az Alsó- és Felsőbarcikából álló régi település, Kazincbarcika város részeként. Határai: a 26-os sz. út – Budai Nagy Antal út – a Miskolc-Ózd vasútvonal – Alkotmány utca.

Az idők folyamán Barcika községnek nemcsak a területe, hanem a neve is sokszor változott. Az 1552-es összeíráskor pl. az alábbi neveket jegyezték fel: Alsyo Barch, Alsóbarcza, Alsó Barcyka, Alsó Barcica, Alsó Barchika és Alsó Barczyka. Felsőbarcika neve is változatosságot mutat: Felsewbarcika, Fyewesyw Barch, Felsobarcza, Felsew Barcyka, Felső Barcz és Feseow Barcika elnevezések fordulnak elő.

A község birtokosai a Barczy vagy Bárczy-rokonság révén a Dapsi-család a XVI. és a XVII. században, de a Lórántffyak, majd a Hubayak is birtokosok, később pedig birtokosai a Barczikay családból származó nemesek.

Felsőbarcika az Ákos nemzetségbeli Ernye birtoka volt, akinek István fia 60 márkáért eladta a falut Szuhai János fiának, Albert ispánnak. De a Barius, a Bessenyei és Szoláti (Zoláth) is birtokos volt, úgyszintén az Alacskay család a XVIII. században, majd zálogjogon a Dapsyak is. A Lórántffyaknak itt is volt birtoka, ami házasság folytán később Rákóczi-birtok lesz. Ebből Pongrácz-vagyon lett, ami később a Radvánszkyak kezére jut.

Felsőbarcikának temploma is volt (ma is megvan) és egyháza, ezért egyházas Barcikának, vagy egyházas Barczának is nevezték.

A két Litcséjn

Az utolsó birtokosok legnagyobbika Lichtschein Dezső: övé volt szinte az egész barcikai határ –rétestől, szántóstól, erdőstől. Ő birtokolta a Vécsetal-tanyát, a herbolyai Kakas-tanyát, az ivánkai dombok alatti Vaspatak-tanyát, csakúgy mint a Szeles-tanyát. A tanyákat a cselédei népesítették be, s itt „tanyáztak” a juhai is.

Hiába volt a tetemes vagyon, az öreg „Litcséjn” nagyon a fogához verte a garast. – Pénz kéne? – nevezett kecskeszakállát simogatva az öreg Lichtschein, ha valaki a cselédei közül pénzt kért tőle. – Pénzem az nincs – mondta – látod milyen rongyos a kabátom is. – Tényleg szegényes volt a ruházata, s ahogy az egyik visszaemlékező mondja, a felesége is „megfótta a kendőt” (fótos kendőt hordott), és a sajókazinci házuk sem igen ütött el a többi háztól. Ütött-kopott sárga bricskán járta végig a tanyáit az öreg.

Nem úgy a fia, Laci, akit versenylovas „Licsájn”-nak is hívtak, mivel kedvenc időtöltése a lóversenyzés volt. Sok pénzt költött lovakra, sőt a versenyekre való felkészülés végett lovaspályát is épített Alsóbarcikán. Sok pénz elfolyt Laci kezén a kártyára, a mulatozásokra és a nőkre is. És amikor megnősült, felesége is segített a pénz herdálásában.

A fonóházban

A régi Barcika életéhez hozzátartozott a fonóház is. Novembertől márciusig ez volt a közösségi élet színtere. Hol az egyik, hol a másik háznál jöttek össze, külön a fiatalabbak, külön az idősebbek, hogy „elcsere-csurálják” (eltöltsék) az időt. Este hat óra felé kezdett benépesülni a fonóház, és este tíz-tizenegy óráig pergett az orsó, szólt a nóta és folyt a játék, pattogatott és főtt kukorica eszegetése és borozgatás mellett. Míg a lányok és asszonyok az orsót pergették, a férfinép tréfákkal, mondákkal szórakoztatta őket. Erzsi néni így emlékszik a fonóházi estékre: a legények ellopták az orsót, s az udvarra mentek vele, ahol a lányok azt csókért visszakaphatták. Ha a lány nem adott csókot, akkor a fonalat „a kalincsra motollálták” (a kilincsre tekerték), az orsót pedig üresen adták vissza, s ilyenkor elölről kellett kezdeni a fonást.

Vasárnap is benépesült a fonóház, de akkor a rokkák pihentek, mert csak szórakozni jöttek össze a fiatalok. Iddogálás közben beszélgettek, daloltak, táncoltak. Ilyenkor tartották meg a névnapokat is.

Nyáron másképpen teltek el a napok. Hétközben a földeken dolgoztak, este meg a ház körül foglalatoskodtak. Vasárnap délután az asszonyok kiültek a ház elé a kispadra nótázni és beszélgetni, a lányok meg négyen-öten egymásba karolva sétálgattak. A férfiak összejövetelének helye a „szín” volt, ahol kártyázgattak és iszogattak, vagy pedig a paplak sarkánál lévő nagy hársfa árnyékába húzódva dalolgattak és táncoltak.

A barcikai borospincék versben…

Barcikai áldomás

A pincehegyen villannak a fények
– vidám pincék nyitnak nagy szemet –
A város nézik, a holnap óriását,
melyben mint szorgos méhsereg,
Mészporos, sáros emberek
Szerszámmal írnak nagy szimfóniát.

A pianókat és fortisszimókat
Szélkölykök hordják árkon-bokron át,
Pincehegyen villannak a fények,
Dal tölti meg a pincék gádorát.
Csorba poharak cimboráznak vígan,
A pincehegy köszönti Barcikát.

(1957. ) Vékony Sándor

…és prózában

A sajókazinci gazdáknak a Várdomb alatt, a barcikaiaknak a mai Új Kertváros néven ismert magánépületei felett hosszú métereken át a hegyoldalba fúrt pincék és az előtte, a talajnak dőlt, kőből épült borházak kedvenc szórakozóhelyei voltak.

Már az 1920-as években is néha kora délutántól késő estig vitatkoztak itt politikáról, de nemegyszer felekezeti viták dőltek el az igen rossz helyi termésű borok mellett.

Tudvalévő, hogy csak az 1920-ban indult téli mezőgazdasági iskola után telepítenek nemesebb szőlőfajtákat, addig csak a bucsek – gaméj – (helyi elnevezés), és hoah-fajtákat ismerték. A később telepített szőlők sem mondhatók jónak, mert a talaj meszes, és a dombok fekvése sem kedvez a szőlőtermelésnek… Ennél nagyobb jelentőségű a pincék történelmi múltja. Számos pincében régi évszámok vannak bevésve, ami ezt igazolja. Pl. gyakran találni ezt a szót, hogy dézsmalyuk, ahová a szegény sorsú jobbágyok gabonáikat és más ingóságaikat rejtették el a könyörtelen dézsmaszedés elől.

(Kazincbarcika Törzskönyve, 1969.)

Egy Barczikay bácsi

A Barczikay nevet több család viseli Kazincbarcikán, különösen Alsóbarcikán. Itt él Barczikay Lajos, István és József, Felsőbarcikán pedig Barczikay Antal. Az alsóbarcikai Barczikayak közül a legidősebb: József, aki a Táncsics Mihály út 16-ban lakik, mely házat az édesapja építette 1912-ben. Barczikay József földműves családban született 1910-ben. Apja 24 holdon gazdálkodott, így Józsi már otthon megismerkedett a paraszti élettel. 12 éves korától maga is „művelte” a paraszti munkát: legelni hajtotta a teheneket, gondozta a lovakat, s később már az ekeszarvát is meg-megfogta, majd „belekóstolt” a kaszálásba, segített a takarmány és a termény betakarításában. Közben a sajókazinci református iskolában elvégezte a hat elemit.

1943-ban bevonult katonának Miskolcra, majd Sátoraljaújhelyen katonáskodott, ahol a légvédelmi tüzéreknél részesült kiképzésben. Ezután visszakerült Miskolcra, de amikor 1944 őszén-telén Miskolcot kiürítették, Németországba került, ahol amerikai fogságba esett. Innen 1945. őszén megszökött, s kétheti fárasztó és kalandos út végén hazaérkezett Barcikára, ahol a háború után megcsappant állatállománnyal folytatta a gazdálkodást. Megszenvedte az ötvenes évek parasztokat sújtó intézkedéseit: a padlásseprő beszolgáltatást, és kis híján kuláklistára került. Ezt úgy sikerült megúsznia, hogy a község főjegyzőjének, Mogyorósi Pálnak a tanácsára 3,5 hold legelőt és erdőt leadott az államnak. Erről Miskolcon az adóhatóságtól papírt is kapott még idejében, mert amikor megérkezett a papírral, éppen gyűlés volt a községházán a kuláklistáról. A bizottságnak megmutatta a papírt, s így nem vették fel a kuláklistára.

1977-ig gazdálkodott. Idősödő kora miatt egyre nehezebb volt művelni a földet. Ezért nagy tettre határozta el magát: belépett a Bánvölgye Termelőszövetkezetbe. Itt háromévi tagsági viszony megszerzése után földjáradékot kapott és háztájiként természetbeni juttatást. Ma már a tsz nyugdíjasa, 5750.- Ft nyugdíjjal. Felesége, akit 1957-ben vett el és hozott el Nagybarcáról, szintén tsz-nyugdíjas. 1959-ben született Józsi fiúk, aki vegyipari gépészmérnökként dolgozik egy budapesti gyógyszergyárban. Józsi bácsi – végiggondolva több mint nyolc évtizedes életútját – azt kívánja a mai barcikai embereknek, hogy jobb és szebb legyen az életük, mint az övé.

Kitettek magukért a felsőbarcikai fiatalok

Nagy erők munkáltak az ötvenes évek elején Kazincbarcikán, melyek gyárakat és várost teremtettek. E nagy erők árnyékában izzott-lobogott a város őseinek számító Barcika és Sajókazinc fiataljainak lelkesedése, mely szintén jelentős alkotásokat eredményezett Kazincbarcika lakóinak. Török Jánosné (a Kazincbarcikai Sütőipari Vállalat dolgozója) nemcsak szemtanúja, de cselekvő részese is volt az ifjúság lelkesedéséből született egyik építménynek. A városi könyvtár „Pótkötet a kazincbarcikai arcképek” gyűjteményhez című összeállításban található önéletrajzában a következőképpen mondja el a kultúrház építésének történetét:

1950-ben alakították meg a DISZ-t, amely jelentős akciókat szervezett. Jól működő színjátszó csoportjuk a környéken többször is szerepelt. De gondjuk volt, hogy összejöveteleikhez nem rendelkeztek helyiséggel, nem tudott hol próbálni a színjátszó csoport. Ezért elhatározták, hogy kultúrházat építenek. „…területet kaptunk, elbontásra ítélt épületekből használt anyagot – írja – és megkezdhettük a felsőbarcikai kultúrház építését. A 31-es sz. Építőipari Vállalat fiataljai voltak a szakmunkások, mi voltunk a segédmunkásaik. Szombaton, vasárnap, amikor idősebb barcikai lakosok harangszóra indultak a templomba, mi téglát pucolni, építeni mentünk. Igaz, nem is dicsértek meg bennünket érte, eleget hallgattunk miatta a szüleinktől… Többévi munka után végre egyszer felépült a kultúrházunk. Ez volt a város területén a második kultúrház…”

A város újsága, a Kazincbarcika 1955. február 18-ai száma is ír a fiatalok munkájáról: „…építsünk egy kultúrházat – pattant ki valaki fejéből. A gondolat nem maradt árván. A városi DISZ bizottság segítséget ígért, a városi tanács faanyagot és telket, úgyhogy mire a kételkedők és hitetlenkedők fejcsóválgatva lemosolyogni kezdik a fiatalok kezdeményezését, már ott tartunk, hogy készülnek az új kultúrház termei… Mire megjön a nyár, állni fog az új kultúrház a régi posványos tő betemetett helyén.”

A kultúrház épülete ma is megvan Felső-Barcikán a Táncsics Mihály utcában. A ház ma már csak részben a művelődés otthona. Jelenleg fiókkönyvtár működik benne, továbbá egy-egy helyiségben élelmiszerbolt és italmérés kapott helyet.

Ha Tardona borul…

A régi Barcika lakóinak megfigyelésén alapul ez a mondás: „Ha Tardona borul, Barcika szorul.” Nyáron, amikor kint a határban végezték az éppen időszerű munkákat, nemegyszer tapasztalták, hogyha Tardona fölött és felől az ég sötét felhőkbe burkolódzott, Barcika nem úszta meg kiadós eső nélkül. Ilyenkor jobbnak látták szedelődzködni és hazaindulni, mert különben a határban bőrig áztak volna. Különösen az 1923. évi nagy nyári felhőszakadás után látták ezt a legjobb megoldásnak. Akkor is Tardona felől jött a borulás, majd a nagy eső. A Vas-patak és a Tardona patak gyorsan megtelt és kiöntött, s ott. ahol ma a Völgy út, a Kiserdő-sor és a rét van, a hömpölygő ár gabonakereszteket, a vihar által letördelt faágakat, sőt még juhokat is sodort magával. Sajókazincra érve pedig tovább duzzadt és elöntötte a Patak utcát meg a Vécsey-szögben lévő házakat.

(Barcika mintegy nyolc évszázados történetéhez a lap előző számaiban és a jelen számban leírottakon kívül még sok minden tartozik… Ezért a település egy-egy nevezetes eseményének bemutatása a lap további számaiban folytatódni fog.)

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .