Ilyennek láttuk Herbolyát

Az ötvenes évek elején mintegy három évig Herbolya lakója volt a ma Miskolcon élő Pethő-házaspár. A férjet, Pethő Szilvesztert Herbolyára helyezték a bányaüzem irányítására, felesége pedig lakóként követte őt a bányatelepre. Több mint negyven év távlatából elevenítik fel a Herbolyán töltött három év emlékét.

Dr. Pethő Szilveszterné:

1953 nyarán költöztünk Herbolyára, abba a házba, amit atyai szeretettel Szalay Béla sajószentpéteri gépészmérnök hozatott rendbe. Az épület a Sáros-völgyben volt. Kezdetben idegen volt számunkra, de nem sokáig.

Reggelenként madárfüttyre ébredtünk. – Milyen madár lehet? – kérdezték gyermekeim. Majd feleletem meg sem várva kirohantak, hogy utolérjék a napkelte hirdetőjét. Mire a házból kiértek, új dalosok érkeztek, és csodálatos hangversenytől zengett a környék. Igen, az a csodálatos környék, ami körülölelte a házat. Alattunk a zöldellő rét pompázott, amit a Tardona-patak szelt ketté. Gyors folyású vize halászatra nem volt alkalmas, de a találékony bányászokat ez nem riasztotta vissza. Kosaraikat a padlanokba merítették, és gyakran bőséges fogással tértek haza.

A gólyák csapatostul érkeztek. Hosszú csőrükkel vízipókra, sütkérező csiborra vagy békára vadásztak. Nyugalmukat a réten legelésző bárányok és kecskék zavarták meg.

A rét növényvilága kora tavasztól késő őszig változott. Tavasszal a gyermekláncfű sárga ragyogása, nyáron a réti füvek tarka színharmóniája, ősszel apró felkiáltójelként megjelent kikericsek szépsége uralta a rétet. Szélén akácfák álltak; jó fejszenyél és fejfa szunnyadt bennük.

Mezey István grafikája

Otthonunkat erdő koszorúzta, ahová egy lépcső vezetett fel. Meredek oldalát korlát szegélyezte. Ez utóbbira nagy szükség volt, mert az én kicsinyeim naponta többször megjárták a föl-le utat.

Az erdő tavasszal volt a legszebb. A hótakaró alól hegyes, zöld hajtások törtek utat. „Később tavasz ragyog rátok, hol minden gaz és virág kikel, de ti tudjátok hóvirágok: valakinek kezdeni kell.” (Simon István).

Később a fehér szőnyeget kék váltotta föl. „Illatoztak az ibolyák, szebb lett tőlük a világ.”

Az erdő nyáron is ontotta ajándékait. A kiskosarak szamócával, málnával és gombával teltek meg. E gyűjtögető utak során új felfedezéseket tettünk. Megkapott bennünket az erdő fáinak és bokrainak változatos formája, és az aljnövényzet élniakarása.

Ősszel hosszú sétákat tettünk. Bukfenceztünk az avarban, és beletemetkeztünk a kesernyés illatú levélhalmazba.

Az őszt felváltotta a tél. „Micsoda nagy készülődés!” Ragyog a fagy szíve. Hírnök jön: átszáll a világon az első hópihe.” (Simon István). Az elsőt a többi követte. Letakarta a fagyos földet és az erdő növényzetét. A fák szinte roskadoztak a nehéz súly alatt.

Nemcsak a természettől kaptunk értéket, hanem a telepen élő emberektől, bányászoktól is. Nehéz körülmények között hősies elszántsággal dolgoztak a mélyben. Az asszonyok zokszó nélkül vállalták sorsukat. Meleg étellel várták férjüket. Kimosták a nedves-szenes ruhákat, kapcákat, a tűzhely mellett szárították a csizmákat.

Nem szóval, hanem tettel üzentek nekünk. Köszönetet mondok érte. A névtelen hősök közül még ma is sokan élnek. Legtöbbjük otthon ül, tétlenségre kárhoztatva. Sehogysem érti, mivel érdemelte ki munkahelye megszűnését, a bányák bezárását.

Befejezésül nekik küldöm üzenetem. – Nem bányászhalál vár rájuk, hanem lassú búcsúzás az élettől, amit megadással, hittel és reménnyel kell átélni. Reménnyel, mert életük nem volt hiábavaló, hisz fényt és meleget adtak az embereknek. Lelkükben zengjen a Bányászhimnusz biztatása: „Isten kezében életünk, / Ő megsegít reméljük.”

Dr. Pethő Szilveszter:

1953. június 15-én helyeztek át Sajószentpéterről a Sajókazinci Bányaüzem élére azzal a feladattal, hogy az ország legnagyobb termelést biztosító üzemét alakítsam ki. Az előirányzott termelés nagysága 2200 t/nap volt, amelynek teljesítését négy, egyenként 500 t/nap termelésű frontfejtésből gondolták teljesíteni. Amikor megérkeztem Herbolyára, a Terv-táró (az egykori Radvánszky-táró) bányaudvarán már ott volt hat Donbassz-kombájn, amelyek közül az elgondolások szerint négy a frontfejtésben üzemel, kettő pedig tartalékban, illetve javítás alatt lesz. A Terv-tárót az Aknamélyítő Vállalat nagy erőkkel falazta át és hajtotta előre.

Amikor megérkeztem Herbolyára, teljes kapacitással üzemelt a Terv-táró, a Kakucsai-táró, amely a Sáros-völgyre nyílt és tanbányaként üzemelt, a Billa-táró visszafejlesztés alatt volt, nem termelt. A Terv-táró az 1,2-1,4 m vastagságú IV. telepet művelte, a Kakucsai-táró a II. telepet, a Billa-táróban pedig a III. telepet művelték. Herbolya környékén a Tardona-völgyben a múltban számos kisebb bányát műveltek; ezek egyikében, az Anna-bánya bejárati részében robbanóanyag-raktárt képeztünk ki, amely a borsodi szénmedence tranzitraktára volt.

A nagyra törő tervek azonban nem valósulhattak meg. A táró bejáratához közeli bányamezőkben a frontfejtések zavartalanul üzemeltek. A kőzetviszonyok megengedték, hogy a kombájn felett 16 m² felületű főte (a bányatérséget felülről határoló kőzetfelület – a szerk.), amíg a berendezés elhaladt, biztosítás nélkül maradjon. Ebben az időben a fejtésekben csak fabiztosítás volt, és nem volt lehetséges közvetlenül a fejtőgép feletti résznek a biztosítása. Amikor a frontfejtés más területre került, a kombájn feletti rész fedőkőzete rendre beomlott és ilyenkor az omlás a kombájnt több napra betemette.

Annak érdekében, hogy az előirányzott termelés biztosítható legyen, feszített feltárási és elővájási tevékenységre volt szükség. Az Aknamélyítő Vállalat által kiépített táróból egymás után kihajtottuk az ereszkéket és siklókat, az ezekből kihajtott csapásirányú vájatok egyre több és egyre nagyobb vetőket harántoltak. Amint a bányászati műveletek a Bükk hegység felé közeledtek, a geológiai körülmények egyre inkább romlottak. A vetők megszaporodása mellett a fedőkőzet egyre inkább elveszítette szilárdságát és omlékonnyá vált. Így a frontfejtések telepítéséről szó sem lehetett, de a kézi pillérfejtések termelékenysége és gazdaságossága erősen megkérdőjeleződött.

Mezey István grafikája

Mivel a bányaüzem sorsa ezért bizonytalanná vált, új lehetőségek után kellett néznem. Az időközben beszerzett régi térképek tanulmányozásával két lehetőség mutatkozott: a II. telepet művelő régi bánya alatti IV. telepet feltárni, vagy pedig a Terv-táró közelében lévő Sándor-bánya bányamezejét újból megközelíteni. Ez utóbbit választottam. A húszas években készült térképek nagyon pontosak voltak; kb. 50 méter hosszú meddővágat kihajtásával olyan bányamezőbe jutottunk, amelyben csak elővájások voltak, és mivel a vágatok víz alatt voltak, a fabiztosítás kb. 30 év után épen megmaradt. A geológiai körülmények az új feltárásban kiválóak voltak, mindenki szívesen dolgozott a „Szilvi”-bányának elnevezett részen. (Pethő Szilveszterről hívták így a bányászok.)

A II. telep alatti IV. telepet, amely a Tardona-pataknak a Terv-táróval szembeni részén volt található, utódom, Bombicz István bányamérnök idejében tárták fel. Ekkor épült meg a Terv-tárót a Központi Szénosztályozóval összekötő függőpálya is. Bombicz István az egyetem elvégzése után került hozzám Herbolyára. A másik fiatal mérnök, Üveges János, szintén Herbolyán kezdte meg pályafutását. Az ő idejükre esik a Tardona-patak közelébe eső külszíni bánya telepítése és leművelése. Az üzem közben vállalati státust kapott, s igazgatóvá Lengyel Gyulát nevezték ki.

16 km-es keskeny nyomtávú vasút kötötte össze Tardona községet a kazincbarcikai szénosztályozóval, illetve vasútállomással. Ezen szállították a tardonai bányászokat a Terv-táróra és műszak után haza, de a tardonai nem bányászlakosok is ezt használták, ha Miskolcra kellett utazniuk.

A herbolyai telepen élő bányászcsaládoknál békesség uralkodott. Az előirányzott termelést csak úgy lehetett teljesíteni, ha a bányászok vasárnap is dolgoztak. Ehhez erő kellett, és a család összefogása. A szakmai tudást igénylő munkát, például a feltáró vágatok, zsompok építését, légaknák kiképzését a telepi bányászok végezték. A széntermelő munkára inkább a falusi, tardonai bányászok vállalkoztak.

A tardonaiak legtöbbjének néhány hold földterülete volt, amit példásan megműveltek. Így nem csoda, hogy a kettős jövedelmek következtében a község újjáépítése már az ötvenes években megkezdődött.

Szeretnék külön megemlékezni a szentistváni kubikusokról, akik kb. húszan voltak. Ők az utak, hidak és a vasút karbantartását végezték. Valódi mesterek voltak, pl. a frontfejtések új mezőbe való telepítésében is eredményesen vettek részt. Az áttelepítések mindig vasárnapra estek, s hétfőn reggel a front már termelésre készen állott.

Három éven keresztül 1956. július 1-jéig voltam a Terv-tárón. Ekkor áthelyezéssel kerültem a miskolci egyetemre. A három év, a rendkívüli szellemiségű munkások, a természet leírhatatlan szépsége együtt kitörölhetetlenül belevésődtek emlékezetembe, erőt, energiát adtak a további munkámhoz és a nyugdíjas éveimhez.

♦

Dr. Pethő Szilveszter nyugalmazott egyetemi tanárt a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés 1996-ban Alkotói Díjjal tüntette ki tudományos, pedagógiai és közéleti tevékenységéért és a bányászat területén végzett gyakorlati munkásságáért.

A bányamérnöki diploma megszerzése után a Veszprém megyei Urkúton, majd me­gyénkbe kerülve Kurityánban, Felsőnyárádon, Sajószentpéteren és Herbolyán dolgozott mint üzemi főmérnök, majd Sajókazincon vállalati főmérnökként. 1983-ban kandidátusi, 1993-ban pedig a műszaki tudományok doktora címet sze­rezte meg. 1958-tól nyugalomba vonulásáig a Miskolci Egyetemen oktatott, s 1972-től nyilvá­nos egyetemi tanár. Hazánk képviseletében részt vesz az Ásványelőkészítési Nemzetközi Tudo­mányos Bizottság munkájában. A Miskolci Egyetem Sportkörének társelnöke és a B.-A.-Z. Megyei Közgyűlés egy szakbizottságának tagja.