A Dózsa György Úti Általános Iskolában az 1997. március 27-én tartott honismereti konferencia egyik programját képezte a „Magyar vagyok, magyarnak születtem” történelmi-helytörténeti-irodalmi komplex megyei pályázat eredményhirdetése. A beérkezett sok-sok pályamunkából a helytörténeti kategóriában díjazott, és térségünkhöz kapcsolódó három pályamunkát ismertetjük az alábbiakban.
Összeállítás Mályinka helyneveiről
(A pályázó: Kulcsár Levente, a Mályinkai Általános Iskola 7. osztályos tanulója, aki 2. helyezést ért el. Felkészítő tanárok: Kulcsár Zsigmondné és Tóth Lászlóné.)
Ez az alig 700 lelket számláló kis község a Bükk hegység lábánál fekszik, hegyek koszorúzta dimbes-dombos völgyben. Télen a hófödte hegycsúcsok, tavasztól őszig a zöldellő erdők látványa teszi csodálatossá.
Már régebben feltűnt nekem, hogy az idősek a falu egy-egy részét nem a jelenlegi utcanevek szerint emlegetik, hanem ahogyan azt régen elnevezték. Nagyapával az erdőben vagy a szőlőben kirándulgatva megismerkedtem a településünket körülvevő kis tájegységek nevével. Most elhatároztam, hogy összegyűjtöm ezeket a neveket. Segítségemre volt nagyapa: id. Kulcsár Zsigmond 76 éves, Mihály O. István 78 éves, Mihály O. Bertalan 51 éves mályinkai lakos, és természetesen apa, aki szintén itt született. Volt középiskolai tanár, Kühne László geográfiai tanulmányokat végzett a Bán völgyében és így Mályinkában is 1937-ben. Összevetettem Kühne László feljegyzéseit a megkérdezett idős helybeliek elmondásával, és megállapítottam, hogy a helynevek évtizedek óta nem változtak, legfeljebb egy-egy ejtésbeli változás fordul csak elő.
Például: Huszon mála – Haszon mála, Csallató kő – Csattató kő, Vics oldal – Vicsodal, Farkas gyakra – Farkas nyak.
A Kühne-tanulmányból megtudtam, hogy a helynevek ómagyar, illetve ószláv nyelvre utalnak. Községünk neve is ószláv eredetű. Van, aki azt mondja, hogy a „malin” ószláv szóból ered, ami eper vagy málna szót jelent. De valószínűbb a dédesi várhoz való kapcsolata: “Hajdanában mivel a dédesi várhoz tartozó majorság volt, kis kiterjedése és kevés számmal lévő lakosai miatt majorkának, s innét később Májinkának, vagy mint most Mályinkának nevezték el… A községnél semmiféle irományok nem léteznek mibül kitünnék az, hogy a (Dédesi) község hány éve létezik, mert az anya könyv is 1763-ról szól, s akkor kezdődött, annyi azonban bizonyos, hogy a dédesi vár 1567-ben pusztíttatott el a Török által és a nevezett Mályinka már akkor mint a vár ura Kávásy László majorja létezett… Különféle, de mind magyar helyekről népesíttetett az neveikről is beismerhető: mint legnagyobb számmal létező Kulcsárok, Csernelyek, Mihály, Módos, Pogonyi.” (Kühne).
A község kis település ellenére gazdag helynévanyaggal rendelkezik. A nagyon változatos felszíni formák (domborzat), a növények, a víz, az állatfajták nevei szép számmal fordulnak elő már egy ilyen kis terület dűlőneveiben is. Ezek a nevek elárulják nekünk őseink település-földrajzi és gazdaság-földrajzi viszonyait, s elárulják a régi birtokviszonyokat is.
Az összegyűjtött dűlőnevek, helynevek a következők:
Növényzet: Nyírjes, Nyár új hegy (Nyáriju/h/ hegy), Hársas, Szilasfő, Vice rét (“Vica” ószláv szó = fűzfa), Rövid ortás, Kis ortvány, Kankós szőlő, Puszta szőlő, Kenderföld, Kukoricaföld, Alsó erdő, Alsó rét, Felső erdő, Kis berek kertek, Kis szőlő, Kapi nagy szőlő, Kis gaz, Jó berke, Koponya szőlő, Körtvélyszer, Kis parlag, Nagy parlag, Nagy szőlő, Nádas, Szederjes, Falusi erdő, Káposztás kert.
Víz: Mocsolya, Kerekhegy sara, Király kút, Pisze kút, Szén kúta, Pece, Három forrás Vízfő, Mária forrás.
Település: Vásárhely, Verebcze vár, Dédes, Szállás völgy, Régi temető, Kis vár, Szentlélek.
Régi földbirtokok: Pap-rét, Pap-tag, Tanító-tag, Tilalmas erdő (gróf család erdeje volt), Rácz tanya, Szabó föld, Bogdány, Babré, Pál Mikó (Pámikó) lápa, Pál Mihály (Pámihály) ortás, Bankóné, Barát rét, Gór rét, Gulyás vagy csordás föld, Molnár rét, György diák tető, Tamás diák hídja, Iskola kert.
Egyéb: Begyeleg, Kis háború, Nagy háború, Nyilas, Pados, Ragyános, Szándék, Szénégető, Tubóka, Kötél, Baróc, Tekse, Katus, Huszon (Haszon) mála, Dőlő, Falu földje.
Településünk utcáit helyettesítő nevek: Faluvég, Felvég, Kákás, Utca, Pece, Róka köz, Vár pada, Pallag, Hajigás, Malom part, Harangláb, Csurgó, Demeter, Mihály szög, Csernely udvar, Orvos udvar, Kenderföld, Kukorica föld, Kis kövecske, Nagy völgy, Kopasz, Sóhely, Szabó domb, Belegrád, Lápa kert, Alsó kert, Levente tér, Felső-Középső-Alsó vízfogó, Tó.
A községben összegyűjtött helynevek megegyeznek a Borsod Megyei Levéltár Úrbéri térképének 1855-ös és 1877-es kiadásával. A megyei könyvtárban található Pesty Frigyes által 1864-ben kiadott „Borsod vármegye leírásá”-ban is a korábban felsorolt nevek találhatók, itt ezek régi nevét zárójelbe tettem. Érdekessége ennek a könyvnek, hogy a Bükk hegységet Bikk hegységnek nevezi, és a benne lévő fákat Bikkfának. Éppen úgy, mint az itt élő idős emberek.
A helynevek magyarázatánál a könyvben a következőket olvastam, illetve hallottam: Királykuta völgy: „ez egy kaszáló, ennek közepén igen jó forrás, honnan a vár urai szokták hajdanában szomjúkat enyhíteni.” Nádas: “a rajta termő nád miatt neveztettek.” Háború bérc (völgy): “nevét hihetőleg a völgyben történhetett háborúról vette, mert a völgyben nagy két halom van, hova bizonyosan az elhullottakat temették, ezt leginkább az igazolja, hogy ott nem régiben egy rozsdátul meg ett 3 fontos agyú golyó találtatott.”
Vásárhely: „erre az mondatik, hogy még Dédes vár létezett, csakugyan vásár helye vólt.” Nyár új hegy: “nyárfa erdő.” Hársas: “nagyobb része hársfákkal díszlő erdő.” Mocsolya: “rajta lévő kenderáztató hely.”
Kővágó: “a benne lévő kőbányáról kapta nevét.” Ortás: „(Rövid ortás, Kis ortvány, Pály Mihály ortás) Az erdő kivágása után termőfölddé lett terület.” Pallag: „sokáig parlagon hagyott földrész.” Várpada: „onnan a várra lehetett látni.” Kenderföld: kendert termesztettek rajta. Csikorgó: rossz, köves, kavicsos út volt, csikorgott a kerék. Csorgó, Vízfogó: forrás, ahová vízért jártak. Malompart: a malom melletti terület. Farkas gyakra: gyakran láttak farkast. Szentlélek: a kolostorról kapta a nevét. Látókövek: messzire el lehetett látni. Kerekhegy: a hegy(ek) aljáról kapta a nevét. Első, második… lapos: a hegyek tetején szélesen, laposan elnyúlik. Orvos, Mihály udvar, szög: több rokon-család lakott egymás mellett. Körtvélyszer: sok volt rajta a körtefa. Déllő: patak, ahova délben hajtották a marhákat. Csinált út: fákat vágtak ki, hogy szekérrel lehessen rajta járni. Csapás: az állatok kijárta út.
A gyűjtés során nagyapámtól hallottam a Mária forrásról a következőket: Ez a forrás a Látókövek alatt kerül a felszínre. Ennek a tiszta vizű forrásnak a vizét gróf Serényi János már az 1930-as években bevezettette a még ma is álló Vadászkastélyba. A forrást egy kis házzal vette körül és csak az ajtó alatt lévő túlfolyóból, “csorgóból,, csobogóból” lehetett a turistának (vándornak) inni. Ebből a forrásból van a Csondró, majd a Kemesnye patak.
Az ajtóra a következő versike volt felírva:
“Vize, magyar kőből fakad,
Vándor, ha enyhíté ajkadat,
Ne siess el, fordulj hátra,
Előtted a Magas Tátra.
Hallgasd a forrás csobogását,
Vésd szívedbe sóhajtását.”
Sajnálom, hogy nem sikerült minden név eredetére bukkannom. A nevekből sejteni lehet, hogy rét, kaszáló, legelő, vagy hegy, hegyoldal lehet, vagy lehetett. A kutatást nem fogom abbahagyni, hiszen pályamunkám során lettem csak igazán kíváncsi a nevek titkára.
A kender feldolgozása
(A pályázó: Kulcsár Levente, a Mályinkai Általános Iskola 7. osztályos tanulója, aki 2. helyezést ért el. Felkészítő tanárok: Kulcsár Zsigmondné és Tóth Lászlóné.)
Szülőfalum Mályinka. Nagyon szép helyen fekszik, a Bükk hegység koszorúzta völgyben. Édesapám, a nagyszüleim, a dédszüleim, de még azok elődei is itt születtek, s szerettek itt élni. Nagyapa is, mama is, apa is büszkén beszél szülőfalumról, a falu régi életéről, a hagyományokról. Szívesen hallgatom ezeket a történeteket.
Margit mama még most is gyakran sző-, no nem vásznat, mint régen, hanem mintás szőnyeget. Nagyapa segít neki. S közben olyan sokszor meséltek már arról, hogy is szőttek, fontak régen, amikor még ők is fiatalok voltak.
Ezt szeretném most az ő segítségükkel bemutatni.
Fél évszázaddal ezelőtt a falu életében fontos dolog volt a szövés-fonás. Vászonruhában jártak. A törölközők, lepedők, terítők mind-mind vászonból készültek. A munkához szükséges köteleket is maguk készítették. Mindehhez kender termesztésére volt szükség. A kender természetes feldolgozása, különösen az asszonynépnek egész évben adott munkát.
Minden falu határában volt kenderföld. A virágos kendert már júliusban „kinyőtték”.
A markonként kihúzgált. kendert néhány napig szárították, majd „kívékbe” kötötték. 3-4 marék volt egy kéve. A magvas kendert csak nyár végén nyőtték, s a magját egy mosószékhez csapkodva kicsépelték.
Következett az áztatás. Két helyen is ázhatott a kender: a Mocsolyában és a Nádasban. Felosztották egymás között a helyet. A kévéket egymás mellé fektették a gödör vizébe. Ahol mélyebb volt a víz, ott több sort is raktak egymásra. Majd két rudat fektettek rájuk keresztbe, azokra követ tettek nehezéknek. A virágos kendert két hétig, a magvas kendert négy hétig kellett áztatni. Áztatás után a vízparton szárították. A vízből kivett kévéket a tövénél széthúzva lábra állították. Ez volt a “baksállás”. Olyan volt minden kéve, mint egy kis sátor. A gyerekek bújócskát, fogócskát játszottak köztük. A száradás közben a kellemetlen illat is elpárolgott.
A további megmunkálás a “vágással” kezdődött. Ez a rostok közötti szár összetörése volt. A kihullott, összetört szál volt a “pozderva”. Ezt papír helyett használták fel a tűzgyújtáshoz. Ezután az összetört kendert “elcsapták”. Vagyis egy-egy marékkal kézbe vettek és csupasz talpukkal taposták. Ezután következett a „simítás”, vagy „tilolás”. Ez hasonló volt a vágóeszközhöz, csak a két deszkalap és a tiló között keskenyebb volt a rés. Fehér por hullott ki, ez volt a „tiló ajj”. Még ez sem volt elég! Az elsimított kendert elvitték a malomba, ahol még puhábbra törték.
Következett a „gerebenezés”. Ezen a „szegrózsás rostfésűn” átfésülték a kender rostját, a “szösz”-t, amit osztályoztak. A hosszú szálú „szálát” csomákba, „koszoróba” fonták. Ez volt a „fej”. Ami a gerebenen maradt, az volt a „csepü”, ami zsáknak és kötélnek való anyag volt. Ezt hívták „palántosnak”.
A hosszú téli estéken a lányok, asszonyok fonóházba jártak fonni. Vidámak voltak ezek az esték. Meséltek, mókáztak, daloltak, egyszer-egyszer táncra is perdültek, hiszen nem hiányoztak ezekről az estékről a legények sem. Lesték a fiúk, mikor gurul ki egy-egy orsó a lányok kezéből, amit természetesen ki kellett “váltani”. Itt szövődtek leginkább a komoly szerelmek, a házasságok.
A fonás „talpas guzsalyon”, vagy „kerekes guzsalyon” (rokkán) történt. A szöszt díszes szalaggal kötözték a guzsalyra, az ujjaik között sodortak belőle fonalat, miközben az orsót kézzel pörgették, illetve a kerekesen lábbal hajtott kerék pörgette a „fejfokot”, amire feltekeredett a fonal. A fonalat kézi „motolla” segítségével 6-8-10 „pászmás” darabokra hajtogatták. A pászmákba hajtogatott fonalat „lúgozni” kellett, hogy fehéredjen. Legalább egy fél napig állott a lúgzókádban. „Pállugot” használtak. Hamvasba helyezet fahamura forró vizet öntöttek, s ebből lett a pállúg. Mosás, száradás után a szobában felállított vetélőre felgombolyították a fonalat. A forgó, amelynek 4 szárnya volt, vízszintesen forgott körbe egy lábakon álló tőke vagy tengely körül. A szárnyakra tekeredett spirál alakban a fonal. A vászon szélességéhez mért számú fonalat tekertek fel, hisz ez a fonal került rá a “szátyvára” (szövőszék).
Tavasszal került sor a szövésre, ami hosszú hetekig tartott. Nem volt könnyű munka a fonal feltekerése, a “nagyzugalyra”. Feszesen kellett állnia. A fonal csévélése, felvetése a vetőfákra az egész család segítségét is megkívánta. A fonalat a nagyzúgolyra csévélték, majd a kész vásznat, rongypokrócot pedig az alsó kis zúgolyra.
A szálából font fonalból szőtték a lepedőket, törölközőket, konyhai törlőket, a bő szárú vászongatyához, vászoninghez valókat, az asztalterítőket (hamvasokat). Egy részüket színes fonal beszövésével, csíkokkal díszítették. Ügyességet kívánt az úgynevezett „felszedett” vásznak szövése. Ilyenkor a mintát soronként kellett befűzni, “felszedni”, és így szőni. Később pamutot húztak fel a szátyvára, ebbe szőtték a fonalat. Ez volt a finomabb, félpamutos vászon. Ez puhább, vékonyabb, fehérebb volt a tiszta vászonnál, talán innen adódik a „hamvas” elnevezés, amit az itt élők ma is használnak. A “hamvas” szó ma már nemcsak lepedőt, s a batyuskodáshoz használt vásznat, hanem mindenfajta terítőt jelent.
A csepüből font fonalból szőtték a zsákvásznat, s az óli hamvast, amit a háztájiban, a mezőgazdaságban használtak. Csepüből sodorták a madzagot, kötelet. Szövés közben a durvább fonalat “gyükerkefével” lisztből, krumpliból készített “kenőccsel” kenték, hogy könnyebben átcsússzon a “nyisten” és a “bordán”.
A szövés-fonás befejező munkálata volt a mosás. A patak hideg vizében áztatták. Mosószéken súlyokkal ütögették, „súlykolták”. Minél többször mosták, annál fehérebb lett. Szárítás után egy sodrófára tekerték és mángorlóval hengergették (vasalták). A vászon csodálatos módon kisimult. Így felhengergetve rakták el a szekrénybe, ládába. Ez volt az eladó lányok stafírungjának egy része.
Egy könyv lapjait is kitöltenék, annyit mesél a szövésről-fonásról mama. Én csak röviden írtam róla. Úgy vettem észre, örömmel, szívesen csinálták ezt, hiszen csak úgy csillog a mama szeme, ha erről beszél. Pedig már fáradt, beteges.
Köszönöm, hogy bemutatta, s elmesélte nekem!
(A két pályamunkáért a Mályinkai Általános Iskola a zsűri különdicséretében részesült.)
Népi kovácsmesterség Borsodban (Edelényben)
(A pályázó: Szemán Katalin, a II. sz. Általános Iskola Edelény, 8. osztályos tanulója, aki 3. helyezést ért el. Felkészítő tanár: Nagy Béláné)
Nem mindennapi mesterséggel ismerkedtem meg, amikor meglátogattam Hodossy Gyula bácsit. Mestersége kovács, de érdekes módon kapcsolódik össze a pásztorművészettel. Édesapjától átvett hagyományos módszerekkel készíti a pásztorélet kellékeit, szerszámait.
Ahogy a kapun beléptem, kis műhelyébe irányított, ahol a sok évtizedes munkától feketéllenek a falak. Látszik, hogy egyre többen érdeklődnek munkája iránt, mert rutinosan úgy mondta történeteit, hogy hallgatója nyugodtan jegyzetelhessen.
Gyula bácsi mesélt pár szót nagyapjáról és apjáról is. Nagyapja – Hodossy Gyula – vándorkovács volt. Huszonhat éves koráig járt-kelt, hogy végre letegye a mestervizsgát és letelepedhessen. Apjának, Hodossy Lajosnak is kovács volt a mestersége. Dolgozott Miskolcon, Ózdon, Pesten, Munkácson, majd Sáppusztán is, mint uradalmi kovács. Később Edelényben telepedett le. Még 1922-ben kezdett juhászkampókat készíteni. A juhászkampókat rézből öntötte, amihez a nyersanyagot a juhászok adták, de ő is összeszedte és újrahasznosította a töltényhüvelyeket, amik még a háborúból maradtak vissza. Azokat a szerszámokat is maga készítette, melyekkel dolgozott, sőt kampó és fokosmintákat is.
Hodossy Gyula kovácsmester, a népművészet mestere. 1926. április 15-én született Finkén. Hatan voltak testvérek, de egyedül csak ő mutatott hajlandóságot, hogy a kovácsmesterséget tovább vigye. A kovácsmesterség fortélyait édesapjától sajátította el. Még nem volt 19 éves, amikor 1945 januárjában málenkij robotra vitték a Szovjetunióba, ahonnan csak 1947-ben került haza. Később az edelényi Szovjet Bánya és Erdőgazdaságnál helyezkedett el. Majd 1950-ben a Diósgyőri Gépgyárban dolgozott. Onnan 1957-ben eljött Edelénybe, édesapjának segédkezett. 1959-ben a helyi termelőszövetkezetben folytatták a munkát. 1963-tól az edelényi bányaüzemnél kereste kenyerét, mint külszíni kovács. 1973-ban betegség miatt nyugdíjazták.
Gyula bácsi eredeti mestersége patkolókovács. Ebbe a mesterségbe beletartozik a borona, szekér, stráfkocsi, lovaskocsi, sima henger, szöges henger, eke készítése, javítása. De ezenfelül készít még juhászkampókat, fokosokat, kolompokat, csengőket.
Egy 7 kg-os kisharang volt az a legnagyobb tárgy, amit eddig öntött. Készít kis csengőket is.
Juhászkampókból háromfélét készít: bojtár, szolgálati és ünnepi kampót. A mintájuk is különböző. Van kosfejes kampó, tulipándíszítéses, sőt a turulmadaras fokos is megtalálható. A mester viharcsatot is készít. Ez arra szolgál, hogy a vihar ne vigye el a pásztorok fejfödőjét, de ma már csak dísznek használják.
Egy-egy kampó, kolomp, csengő vagy fokos készítése nagyon bonyolult és időigényes munka. Ezekhez a dolgokhoz bizony más-más alapanyag szükséges. Általában olyan anyagokkal dolgozik Gyula bácsi, amihez hozzájut. Így például: barkóca, somfa, réz, ón. Az utolsó kettőhöz nagyon nehéz hozzájutni, sőt van, amikor ónt nem is tud szerezni. Faszén is csak nagyon körülményesen jut a felhasználandó anyagok mellé.
A kampókészítés munkamenete: a minta elkészítése homokba, a szárítás, öntés, kidolgozás és díszítés. Régebben a kampó ára egy választott bárány vagy 5 kg sajt, esetleg annak az ára volt. Az öntőmunka is nagyon nehéz, de nemcsak fizikailag. Ugyanis minden mintát külön kell elkészíteni és leönteni. Ez a munka eléggé időigényes. Ennek a mesterségnek is megvannak a maga szerszámai: kalapácsok, köszörű, reszelő stb.
Gyula bácsi egy óriási fújtatóval szítja a tüzet, ahol az ónt, a rezet olvasztja. Sokat dolgozik kis műhelyében, amit apjától örökölt. Kolompokat, csengőket önt, javít. A rendszerváltozás óta nem nagyon viszik portékáját. Ugyanakkor egész évben dolgozik, megrendelésre. Még vasárnap is a műhelyében szorgoskodik felesége jelenlétében, aki a munkában segédkezik Gyula bácsinak. Neki csak a húsvét és a karácsony az ünnep.
Édesapjával készített egy sorozat kolompot, amit aztán kiállítottak a Hortobágyi Pásztormúzeumban. Míg apja élt, minden évben együtt látogattak el a hortobágyi hídi vásárra. Most már csak a felesége kíséri. Örököse nincsen, mert két lánya született. De ha volna valaki, aki kitanulná, szívesen átadná a mesterségét, még a műhelyét is ráhagyná. Ha azonban senki nem vállalkozik erre, és Gyula bácsi meghal, akkor vele hal ez a mesterség is.
Hodossy Gyula 1973-ban elnyerte a „Népi Iparművész” címet. A mester jellegzetes munkája a háromgyűrűs csengettyű. Évekkel ezelőtt egy riport is készült Gyula bácsiról a „Százoldalas Szabad Földben”, Három gyűrű, egy csengettyű” címmel.
A műhelyben – egy kis táblán – négysoros József Attila-idézet áll:
“A csengettyűcsinálást
felfedezni csak az tudta,
aki kedvese kék szemét
elfeledni sohasem tudta.”
Végtelen türelem és szenvedély kell ehhez a munkához. Sok időt, nehéz fizikai munkát igényel. Gyula bácsi szívesen emlékszik vissza a régi időkre. Teljes szívből végzi munkáját. Nagy fáradsággal, de kitanulta a kovácsmesterséget, és csengői, kolompjai hangjának híre bejárja az országot. Mióta ő mesterségét végzi, azóta Soprontól Debrecenig, északtól délig másolják a csengőket, de a hangot nem tudják ellopni!
