Hogyan került a Balaton a higanyba – de legfőképpen mi köze ennek Barcikához?

Lehota Roland írása

Lehota Roland írása

Tizennyolc felé közelítettem, vagy már túl voltam rajta, nem tudom pontosan, mivelhogy a múlt egyes részletei bizonyos halványsággal mutatkoznak, ha az ember huszonöt évvel ezelőtti eseményre próbál visszaemlékezni. Ugyanakkor, ha pontos dátumot nem is tudok, a „régi kép éles még”, vagyis egyes részletek különösen rögződnek a múltból, ha valamiért fontosnak tartjuk azokat. Több koncerten megfordul az ember fiatalkorában, de némelyek – talán mert nem jelentettek akkora élményt – kihullnak az emlékezetből, egyesek viszont élményszerűen felidéződnek egy adott pillanatban. A felidéződésnek különböző apropói lehetnek. Jelen esetben egy honlap, mely Víg Mihállyal, a Balaton és a Trabant együttesekkel foglalkozik. Az emlékek pedig a 90-es évek elejére vezetnek vissza, a Balaton kazincbarcikai koncertjére…

Szóval a dátum. Az 1990 szinte száz százalék, viszont hogy tél vége (azaz amelynek 1989 végén volt az eleje) és a tavasz kezdete, vagy december, a tél eleje 1990-ben a helyes dátum, nem tudom. Vannak, akik az URH együttes nagy összeállása (tehát 1990. november 10.) utánra teszik, vannak, akik ez előttre. Mindenesetre, a Higanyfesztivál egyik fő szervezője (Fogarasi Péter), ha nem is emlékszik pontosan a dátumra, esküszik, hogy az első szabad választás előtt volt, már csak azért is, mert politikai felhangjai is voltak az eseménynek… Valami nekem is rémlik erről. Maradjunk annyiban, hogy 1990-ben járunk, s a helyszín Kazincbarcika, még pontosabban Kazincbarcika-Berente.

Történt – még a 90-es évek előtt –, hogy a BorsodChem, hajdani nevén BVK (Borsodi Vegyi Kombinát) területén nagy mennyiségű higany került a földbe. Hogy mit is jelentett ez a környezetszennyezés? Az ember csak találgathatta. Víg Mihály (a Balaton zenekar alapembere) később elhangzott mondatai („Tudjátok, mi az a higany? … Lenyomtok egy csövet a földbe: és kijön a mágnes.) pont ezt a tanácstalanságot rögzítette. A hétköznapi ember nem tudhatta, hogy milyen következményei is lehetnek ennek. Az átkosnak is nevezett korszak egyik „sajátossága” volt, hogy amíg lehetett valamit titkolni, addig ezt meg is tették, különösen a nagy üzemeknél. A sajtó pedig azokban az időkben a párt által cenzúrázott volt, még ha tudomást is szereztek volna újságírók egy hasonló eseményről, minden bizonnyal a szerkesztők nem engedélyezték volna a hír közlését vagy a téma körüljárását. A kilencvenes évek elején azonban már – úgy látszott – nem lehetett titkolni a nagyobb nyilvánosság előtt sem a higanyszennyeződés tényét.

VigMihaly01

Víg Mihály

De nekem nem is a koncert miértje volt a legfontosabb (bár az is fontos volt), hanem az, hogy létrejöhetett egy fesztivál, amelynek keretében alternatív zenekarok léphettek fel Barcikán, és köztük is, ami igazán érdekelt: a Balaton együttes. Nagy meglepetésnek számított ez akkoriban, hiszen az alternatív együttesek legjobbjai Budapesten léptek fel elsősorban a 80-as években. (Néha azért eljutottak Miskolcra is, többször volt Európa Kiadó-, Bizottság-, Kontroll-koncert, sőt egy ízben URH is…) Tulajdonképpen hihetetlennek is tűnt, hogy épp Kazincbarcikán fog játszani az együttes. Kétségeim is voltak, hogy ez ugyanaz a Balaton-e, amelyet én a másolt kazettákon hallgattam. Ezzel a kétellyel közelítettem a Szabó Lajos utcában lévő pincehelyiségbe, ahol a jegyeket elővételben meg lehetett venni.

víg mihály2

Hatalmas testi kiterjedésű ember árulta a jegyeket a helyi ellenzék részéről. (Azon nem lehet csodálkozni, hogy politikai tőkét akarhattak kovácsolni az eseményből, mivel ez nagy hírverés is volt a rosszul működő régi rendszer ellen is egyben.) A kiragasztott plakátokon a Balaton kezdőnek, 16 órára volt kiírva, mely időpont megint csak erősítette a gyanúmat, hogy ez a Balaton nem az a Balaton. Rá is kérdeztem tehát a jegyet árulónál, hogy vajon a fellépő a budapesti zenekar-e. Bár a tekintélyes súlyú ember nem tudott végleg megnyugtatni, mégiscsak egyre jobban bízni kezdtem benne, hogy az általam kedvelt zenekar fog fellépni. (Hogy milyen módon szerzett tudomást a koncertről Balaton-kedvelő, épp előfelvételisként katonai szolgálatát töltő barátom? Nem rémlik, de az igen, hogy a fesztivál napján katonatársával egyetemben megjelent „koncertre készen”.)

Mint említettem, a színhely Berente lett. A 80-as évek előtt született barcikaiak jól tudják, hogy nem önálló település volt ez akkoriban, hanem Barcika egy településrésze. Az eredetileg az Egressy Béni Művelődési Házba hirdetett esemény tehát átkerült a kisebb, de a gyár közvetlen szomszédságában lévő berentei művelődési házba. A hírek arról szóltak, hogy az Egressy dolgozói egzisztenciájukat féltve (!) nem vállalták a rendezést (ez megint a politikai vonatkozás mellett szól, hiszen rendeztek már úgynevezett „balhés koncerteket” az Egressyben a 80-as években; elég csak a Beatricére gondolni, mely zenekar majdnem minden megyéből ki volt tiltva, de Barcikán „simán” felléphetett). Viszont, ha belegondolunk, a gyártól nem messze lévő művelődési ház mégiscsak szimbolikusabb helyszín, a kérdés csak az volt, hogy beférnek-e az emberek a kicsi művelődési házba. Úgy nézett ki, hogy beférnek.

Mikor lebuszoztunk a helyi járattal, mely kb. negyven percenként indult, azt láttuk, hogy egyáltalán nincs telt ház. A másik észrevétel az volt, hogy nem csak Barcikáról jöhettek a koncertre, hanem valószínűleg Miskolcról is. (Az említett szervező szerint viszont Pécsről is jöttek, olyan nagy számnak számított a Balaton fellépése, amely állítólag az első volt Víg Mihály ’87-es megtérése óta, azaz Víg Mihály visszatérésének lehettünk tanúi.)

A várt koncert viszont nem tizenhat órakor kezdődött. Megtudtuk az ajtóban álló jegyárusítóktól, hogy a Balaton húsz óra környékén fog fellépni. Miután a barátok is megvették a jegyüket, szétnéztünk, hogy mi a helyzet benn. A bejárati ajtó közelében álló lejmolós, hírhedt barcikai figurák látványa nem sok jóval kecsegtetett, azonban úgy látszott, „jól elvannak”, nem kezdték el a szokásos szövegüket.

Az idő kellemes volt, a nap is kisütött. Kis bóklászás után nagy elánnal közeledő, hat-hét fős csapatot vettünk észre a lenti utcából, a társaság közepén egy olyan százharminc-száznegyven kilós, fenyegető külsejű (megint egy igen nagydarab!) emberrel a társaság közepén. Jobbnak láttuk nem keresztezni az útjukat. (Csak sokkal később tudtam meg, hogy az együttes az Ápolók volt, amely együttesről tudni kell, hogy barcikai alapítású zenekar, és már ’83 körül „furcsa”, alternatív zenét játszottak, megelőzve ezzel sok vidéki város zenekarát a stílust tekintve. Ha jól tudom, a későbbiekben róluk is olvashatunk majd e hasábokon 🙂  )

Végül úgy döntöttünk, hogy nem maradunk nyolcig, visszamegyünk a városba, annál is inkább, mivel akartunk egy üveg bort venni, és valami jó kis helyen elfogyasztani azt (a Tardona-patak melletti jól kiválasztott részen), hogy nyugodtan „bemelegíthessünk” a koncertre. Az ilyen borozásokhoz őszinte beszélgetések társultak az őszinteséget nélkülöző korban. Mégis, hogy miről is beszéltünk akkor, ne kérdezzék. A lényeg, hogy eléggé elmerültünk különböző témákban, olyannyira, hogy hét óra után pár perccel kaptuk fel a fejünket: most már indulni kellene.

Igen ám, de busszal már nem értünk volna oda időben, állapítottuk meg az autóbusz-végállomásra felgyalogolva, hiszen a következő járat csak este nyolc után indult. Jött az ötlet, hogy akkor talán taxival kellene menni. A baj csak az volt (mobiltelefon akkor még nem lévén), hogy hogyan érjük el az akkortájt egyetlen barcikai taxist, és hogy egyáltalán ki tudjuk-e fizetni. A végállomáson szolgálatot teljesítő “információs ember” hívta nekünk a taxist. Nem kellett sokat várakozni (nem nagy város ez a Barcika végül is!), begördült a barna színű Wartburg a jó hatvanas, barna keretes szemüvegű sofőrjével a pályaudvarra. Puhatolózva megkérdeztük, hogy mennyiért is vinne le minket. A taxis végigmért bennünket, majd két- vagy háromszáz forintot mondott, ami akkor nem volt olyan kis pénz, főleg nem nekünk. Jó, ez megoldható, volt a válasz, és már szálltunk is az autóba, majd röviden felvázoltuk, hogy miért is sietünk. Az idős taxis ugyan nem kapcsolt fénysebességre, sőt nem is mondanám, hogy komolyabban gyorsított volna, de azért csak sokkal gyorsabb volt ez, mintha gyalog mentünk volna. Ám végül nem a színhelyre vitt minket, hanem a 26-os út berentei gyalogosátjárójához, mondván, hogy ezzel pénzt tudunk megtakarítani. Nem vitatkoztunk, fizettünk, kiszálltunk, majd szaladás a gyár között húzódó átjárón, amitől viszonylag tényleg nem volt már túl messze a művelődési ház. Szerencsénk volt, a koncert még nem kezdődött el.

Az előző zenekar már befejezte a koncertjét, világos volt a nem túl nagy teremben. Harminc-negyven ember szállingózott befelé, szellősen megtöltve a kis művelődési ház színpadja előtti teret. A dobhoz Magyar Péter érkezett, akit az Európa Kiadó Popzene c. lemezének borítójáról tudtam „beazonosítani”, vele együtt egy fiatal, ismeretlen jött, aki a basszusgitár vezetékét csatlakoztatta az erősítőhöz. Mellettem nem sokkal a gimnáziumunkban végzett „tesitanár” formált a kezeiből a madárhangok utánzására alkalmas kéztartást, s belefújva furcsa hangokat adott ki, mikor a színpad mellőli ajtón kijött egy szakállas férfi, akiről jó okunk volt feltételezni, hogy Víg Mihály. Legalább hangulatot csinál – gondoltam magamban a testnevelő produkciójáról, s néhányan tapsolni is kezdtünk biztatásként.

Magyar Péter

Magyar Péter

Villany lekapcsol, s nemsokára a másolt kazettákról ismert számok szólaltak meg a színpadon, melyek közül leginkább a „Barna vagy szőke nő” maradt meg legjobban bennem.

Két-három szám hangozhatott el, amikor az említett ominózus kérdés-válasszal (Tudjátok, mi az a higany?) szólította meg a közönséget az énekes-gitáros. Hangja a jól ismert „melankolikus-érzékeny” tónuson kívül arról tanúskodott, hogy nem csak egy pohár bort ivott már meg, sőt nyugodtan mondhatom, hogy a részeg ember jellegzetes hanghordozását lehetett felismerni. Kicsit aggódni kezdtem a produkció miatt, de bizonytalannak inkább a basszusgitáros tűnt, olyan benyomása volt az embernek, mintha nemrég ismerkedett volna meg a számokkal, és nagyon figyelnie kell, hogy jól adja az alapokat. A dobos Magyar viszont megbízható alapnak tűnt a zenekarban. Mindenesetre élveztük a koncertet, végre valami szellemiség költözött a „szűk levegőjű” városba. A néhány jól ismert szám után Víg, miután több bekiabálás is elhangzott az eljátszandó zenékre vonatkozóan (többen Beatricét kértek, amit én meglehetősen anakronisztikusnak éreztem, s kicsit féltem is, hogy átmegyünk a „rock városába”), néhány akkordot játszott a „Térden állvából”, s annak szövegében is az őszinte szó kevés gondolatot hangsúlyozta mintegy iróniaként. Majd a közönség soraiból a Hello, baby című Európa Kiadó-számot kezdték el követelni, amit Víg engedelmesen el is kezdett játszani a maga lassabb, melankolikus stílusában, mindenesetre érdekesen.

Fennállt a veszély, hogy szétesik a koncert, amikor a Laucsek nevű (szintén volt gimnazista) híres-hírhedt, kis fickó pattant fel a színpadra, és elkezdte énekelni az Európa Kiadó-dalt. Víg Mihály nem hagyta abba a koncertet, de – nagyon humorosan – a vehemens, volt gimnazistát megelőzve az Ugrálni akarok, vadul ugrálni soroknál úgy énekelte, hogy Ugrálni akar, vadul ugrálni, mely nagy derültséget váltott ki a közönség soraiban. Szerencsére Lau nem erőltette, hogy továbbra is neki kellene énekelnie, megelégedett nagy produkcióként a Kiadó számával. A koncert tovább folytatódott immár Balaton-számokkal, a hangulatot fokozta a Rock and roll (Most már biztos, hogy igaz az a sóhaj…), mely utolsó dal lett a nem túl hosszú programban.

Víg Mihály ezek után – megköszönve a hallgatóknak a tapsot – leindult a színpadról. Mielőtt viszont leért volna a kis lépcsőn, a közönség egy része körbevette, és nem akarták továbbengedni. Nem durvaság volt ez a közönség részéről – rá akarták bírni, hogy zenéljen még tovább –, és mosolyogva fogadta ezt a közvetlen gesztust. Ám rövid alkudozást követően mégis elhárította a buzgó közönség ez irányú kérését, úgy látszott, lelkileg ennyi fért bele ebbe a koncertbe, de az is lehet, hogy az utolsó fellépő miatt (akire nem emlékszem, hogy kik voltak) sem akarta „tovább húzni” az időt. Még egy kicsit ténferegtünk a „nagy élmény” után a nézőtéren (egy sört még meg is ittam, amit nézőtér hátsó részében lehetett kapni műanyagpohárba kiöntve), majd az egyik rendező beszólására, hogy mindjárt indul az utolsó busz Miskolcra, két társammal, Sanyival és Angyalos Lacival kifelé indultunk a művelődési házból. Na, nem a miskolci buszhoz indultunk, mi Barcika belvárosába tartottunk.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Este tíz óra elmúlhatott, már nem indult a városba helyi járat, vagy nagyon sokat kellett volna várni a még indulóra. A lényeg, nem indultunk vissza az átjárón, hogy esetleg a 26-os úton elkapjunk egy a városba tartó buszt, hanem egy ötlettől vezérelve (Sanyi ötlete volt) elhatároztuk, hogy átkelünk a Berentét Barcikától elválasztó dombokon, amelyeken jómagam még sohasem keltem át, bár a Tardona-patak felé eső dombokat jól ismertem, hiszen gyerekkorom kalandos vidéke volt ez. Fiatalos lendülettel nekiindultunk az éjszakában az egyáltalán nem túl bizalomgerjesztő, sötét, erdős dombokon. Vélhetőleg a fiatalságunk mellett az emelkedett hangulat, amellyel a koncertről kijöttünk, fontos tényező volt, hogy elindultunk a szokatlan útvonalon. (Egy kis beszélgetés azért még megelőzte az utat. Ez – természetesen – a Balaton fellépésével kapcsolatos volt. Mindhárman még a koncert hatása alatt voltunk, egyértelmű látszott, hogy nagy élményként éltük meg az eseményt. Sanyi barátom a fausti pillanat jelentéséről érdeklődött nálam, mely bizalom, hogy válaszolni tudok a kérdésére, meglehetősen jólesett. Egy parodisztikus szöveg is kikívánkozott Víg Mihály stílusával kapcsolatban: Éégnek a fények, de ez mestersééges.)

Az átkelés sikeresnek bizonyult. Valahol a régi temetőnél kászálódnunk ki, onnan betonút vezetett tovább. Még az erdei út elején elhatároztuk, hogy elmegyünk valahová, és a Hová menjek ma: Diszkóba vagy templomba? (Európa Kiadó-dalszöveg – a szerk.) kérdésre hamar megszületett a válasz. A templom ekkor már zárva volt, és táncolni se igen lehetett volna ott, úgyhogy kizárásos alapon a Soul diszkó felé vettük az irányt, amely a legkedveltebb és leginkább központi diszkó volt akkortájt Barcikán, ráadásul az Egressy Művelődési Házban tartották, ahova elvileg a Higanyfesztivált szervezték volna.

A lelkesedés egyáltalán nem volt szűnőben bennünk, valahogy nem lehetett még hazamenni, viszont a diszkóbelépő az eddigi kiadások után problémát okozhatott volna, főleg úgy, hogy ha még bent is ittunk volna valamit. Jött az egyszerű, „forradalmi ötlet”. A művelődési ház termének, ahol a diszkót tartották, nagy, oldal irányban nyitható ablakai voltak (melyek annyira jellegzetesek voltak a hasonló intézményeknél abban az időkben), „adódott”, hogy esetleg az adott pillanatban az egyik megnyitott ablakon besurranjunk. Az akció végrehajtásához csak a megfelelő pillanatra vártunk: bizonyos időközönként füst lepte be a termet, köszönhetően a diszkótechnikának. Egy ilyen alkalommal hopp és hopp, benn voltunk ketten, majd Sanyi is sikerrel abszolválta a feladatot. Mintha mi sem történt volna, vegyültünk el a táncolók között, akik közül ugyan többen látták bejövetelünket, de hát nem volt az olyan nagy dolog akkoriban, mások is közlekedtek így, talán bennünk volt még, hogy a kultúra ingyenes, és megvolt a fiatalok közötti cinkosság is, ahogy talán még ma is megvan.

Hogy ne nyújtsam tovább a koncertbeszámolót, talán még egy dolgot említenék a diszkóban történtekből. Jellemző volt még ezekre – az innen nézve – régebbi időkre, hogy a diszkókban kérésre betettek egy-egy akár nem diszkó stílusú zenét kis társaságok nagy örömére. Az egyik ilyen zene a Depeche Mode volt, amire ugyan mi is táncoltunk, de különösebben nem tudtuk a „depesesek” lelkesedését osztani. Majd jött egy Metallica-szám is a heavy metálosok nagy örömére, ám mi megállapodtunk, hogy a kemény zenére (ilyen az, ha az ember ihletet kap!) népi táncolni fogunk. Igen ám, de ezt a három-négy bőrbe öltözött igencsak zokon vette, fenyegetően közeledtek a tőlem pár lépésnyire táncoló Sándor barátomhoz és Angyalos Lacihoz, akik egészen elszállva cifrázták a lépéséket, nagy nevetések közepette. „Le lehetett venni a szituációt”, úgyhogy én is közelebb húzódtam Sanyiékhoz, az erőviszonyokat kiegyenlítődő. Ekkor inkább beszélgetősre fogták a Metallica-fanok. Mondanivalójuk lényege az volt, hogy társaim „megsértették a Metallicát” (érdekes módon nem nekem mondták, hanem a hatvankilós barátaimnak), ám én ennél a pontnál szálltam be a „konfliktusba”, és az „ugyan, mennyetek már” mondataimnak, úgy látszik, varázsereje volt, mert távolodni kezdtek az eddig fenyegetően körben álló fazonok, akik mondjuk egy fejjel alacsonyabbak voltak nálam. Az incidens után azonban már nem sokáig maradtunk, elindultunk hazafelé, alapvetően kellemes érzésekkel. Mert hát igencsak színes este kerekedett azon a bizonyos napon. És az időjárásból kiindulva: talán mégiscsak tavasz kezdetén történtek ezek a dolgok.

Fotók: Trabant, Balaton, Víg Mihály (Facebook-csoport), Kalydy Dóra, Takács Zsolt 

Videó a Pagonyból: Fesztikörkép

Hozzászólás