A közelmúltban a Duna televízió „Hétköznapi hősök” bemutatására tett közzé felhívást. Az Újkazinci Baráti Kör dr. Eke Istvánt és édesanyját javasolta, kihangsúlyozva az édesanya szerepét, aki fáradhatatlanul, nagy szeretettel gondozza imádott fiát. A Duna televízió méltónak vélte, hogy példaként mutassa be a család áldozatokkal teli mindennapi kihívásait. A riportra 2016. április 1-jén, a 10 óra 20 perckor kezdődő Család-barát magazinban kerül sor.
Eke István 1960-ban született, és egy gyermekkori betegség következtében kényszerült tolószékbe. Szülei óriási áldozatok árán biztosították számára azokat a lehetőségeket, amelyeket a vele egykorú, egészséges gyermekek megélhettek. Felnőttként hasonlóan, számtalan országba elvitték, hogy idegen kultúrákkal is megismerkedhessen.
Én a 70-es évek elején ismerkedtem meg vele, illetve ismertem meg, mégpedig a futballpályán. Pisti nem sportolt, de soha egy meccs sem múlhatott el nélküle, ha már nem volt ott a kapu mögött, arra nemcsak a játékosok, hanem a szurkolók is felfigyeltek. A barcikai csapat mellett másik nagy szerelme a Vasas volt. Szülei autóval minden elérhető mérkőzésre elvitték, még külföldre is kísérték a két csapatot.
Gyermekként a Pető Intézetben tanult, a középiskolát Kazincbarcikán végezte. Nagy nehézségek árán jogot végzett, ledoktorált. Jó tanuló volt, a nehézséget arra értem, hogy a sikeres felvételi vizsgája ellenére sem vették fel az egyetemre, mondván, hogy „nyomorék”. Kérésére a szülei találtak számára olyan egyetemet, ahol ez nem jelentett gondot, sőt az sem, hogy az édesapja is beült vele és ő jegyzetelt neki.
Nagyon rövid ideig Kazincbarcikán dolgozott, majd Piliscsabára került, hogy megpróbálkozzon az önálló élettel, egy olyan helyen, ahol a speciális emberek saját apartmanlakásokban önálló életet élhetnek, minden úgy van kialakítva (még a kocsma is 🙂 ), hogy az, az önálló életre alkalmas legyen számukra, és mindemellett még dolgozhatnak is. Itt is csak rövid időt töltött, mert közbeszólt az újabb betegsége.
István Piliscsabán ismerkedett meg a lélek sportjának nevezett bocciával (bocsa). Teljesülhetett egyik nagy vágya, hogy sportolhat. Nagy erőfeszítések árán kiváló eredményeket ért el. Bekerült a magyar válogatottba. Válogatott sportolóként részt vett világ- és Európa-bajnokságokon ‒ azt hiszem, ezt Barcikán nem is tudják róla…
Sajnos egy újabb betegség következtében megszakadt úgy sportolói, mint jogi pályafutása. Hosszú szenvedés után már teljesen képtelenné vált az önálló életvitelhez. Időközben édesapja is elhunyt, édesanyja maradt egyedüli támasza, aki hamarosan betölti a 81. évét.
Közös erőfeszítések árán újra felépült, de már az eddig is korlátozott kezét nem tudta, nem tudja használni. Telefonos kommunikációra is képtelen. Kapcsolattartásra a számítógépet használja, de azt sem hétköznapi módon. Sajnos a lakását is ritkán tudja elhagyni, a leküzdhetetlen lépcsők miatt.
Édesanyja puha mamuszokat vásárol számára, aminek a talpát kivágja, hogy István a lábával, talpával tudja a számítógép egerét, billentyűzetét irányítani. Így levelezik, tartja a kapcsolatot barátaival, ismerőseivel. István végtelenül életvidám, humoros, jó kedve miatt a Baráti Körben mindenki kedvencévé vált.
Édesanyja példaértékű támasza, 80 évesen is, egyedül mindent megteremt és megtesz, hogy gyermeke teljes értékű életet élhessen ‒ sajnos mindenféle támogatás nélkül, mert István még közgyógyellátásban sem részesül…
Fotók: Gál Gábor, Szűcs Mara, illetve archív felvételek
Büszke vagyok arra, hogy mindkét embert személyesen is ismerhetem, aktív tagjai az Újkazinci Baráti Körnek. Kitartásból- küzdésből – jeles!