Fő a folytonosság: 40 éve is a rendszer ellen lázadtunk, meg most is – interjú K. Farkas Sándorral

Takács Zsolt írása

Takács Zsolt interjúja

A 70-es évek közepén egyre terjedő punkmozgalom híre, zenéje pár év késéssel átjutott a vasfüggönyön is, és bár akkora zenei forradalmat nem robbantott ki, mint Nyugaton, azt sem állíthatjuk, hogy teljesen hatástalan lett volna. Fiatal srácok (és lányok) kezdtek lázas zenekaralapításba, néha szó szerint is úttörők… Kazincbarcikán is korán, már 78-ban feltűnt egy zenekar, amely szembement a 70-es évek felszínes, bombasztikus zenéivel, a diszkóval vagy a kemény rockkal – és főleg az akkorra már kicsit nevetséges 60-as évekkel, a hippi kultúrával. A TRZ, a későbbi Júdás zenekar alapító-énekesével, a banda vezéregyéniségével, K. Farkas Sándorral beszélgettem.

Ülünk a budapesti Örs vezér téri kocsmában, és próbálom felidézni a zenekarral kapcsolatos emlékeimet. Hetedikes lehettem az általános iskolában, amikor a kézről kézre járó kazetta hozzám is elkerült, és otthon végre betehettem a magnóba – gondosan ügyelve arra, hogy a szülők lehetőleg hallótávolságon kívül legyenek… Amit persze külön művészet megoldani egy panellakásban… Elemi erővel hatott a megszólaló zene, azt az érzést váltva ki bennem is, hogy igen, ilyet én is tudnék – és legfőképp szeretnék csinálni. Sokunk példaképei lettek ezek a barcikai srácok. Később úgy alakult, hogy a tagokkal ismeretségi-baráti viszonyba kerültem, sőt egyikőjükkel, a gitáros-énekes Gecse Sándorral (Samu) (1962-2014) két közös zenekart is alapítottunk. Ám az általam leginkább csodált, de akkor már csak legendákból ismert K. Farkassal, hiszen addigra már elment a városból, sajnos soha nem találkoztam – egészen mostanáig.

A TRZ volt az első zenekarod?

Előtte voltak ilyen általános iskolai próbálkozások, ez nem tudom, mennyire érdekes vagy nem érdekes, de tulajdonképpen igen, ez volt az első. Az általánosban csak úgy, „név nélkül” próbálgatunk zenélgetni az osztálytársaimmal, például Vágó Zolival. Ő klarinétozott, később zenetanár lett a gimiben. Egy másik osztálytársamnak volt egy hegedűje, azt kölcsönkaptam, azt is nyúztam egy darabig. Én tulajdonképpen fuvolázni szerettem volna megtanulni, mert nagyon tetszett a Jehtro Tull meg a Mini, de a zeneiskolában nem volt fuvolára hely. Lehettem volna viszont tubás vagy harsonás, na, ez egyik sem tetszett, ellenben a szaxofon jó lett volna, de az sem jött össze. Így gitározni kezdtem tanulni a zeneiskolában, de klasszikus gitáron. Ez végül is jó volt, mert megtanultam az alapokat.

Azért az ritkaságnak számíthatott, hogy egy általános iskolás az általad említett zenekarokért rajongjon…

Mindig is nagyon szerettem a rockzenét. Mi tulajdonképpen a Szabad Európán nőttünk fel. A Tavasz utcában laktunk, a barátomnak volt egy kis táskarádiója, a Teenager partyt hallgattuk, Cseke Lászlóval. Visszhangzott az egész utca… “Itt Cseke László beszél, a Teenager partyt hallják.” Ha megjelent egy rendőr, vagyis kettő, mert kettesével jártak, akkor gyorsan levettük a hangerőt. Szóval én már a 60-as évek végétől belebolondultam a zenébe.

A középiskolában már közelebbről is összehaverkodtam zenészekkel, például az eddásokkal, ők sokat játszottak gimis szalagavatókon, a 8 Kéz zenekarból meg Csonka Zsolti volt a nagy barátom, a billentyűs, velük is jó kapcsolatba kerültem.

A gimiben diszkókat csináltam, szalagos magnóval. Volt egy Boney M-lemezem, azt feltettem 6 órakor, ám mivel senki nem táncolt, utána jött az AC/DC… Aki később mégis táncolni akart, mehetett haza… 😆

Aztán jött a punkőrület, Jugoszláviából is hoztak be rengeteg lemezt, a Sex Pistolst viszont egy barátom révén Németországból sikerült beszereznem.

A 70-es vége felé járunk. Samuval ekkor kerültél kapcsolatba?

Igen, Samuékkal a gimiben közben nagyon sokat beszélgettünk ezekről a zenékről, hogy én kerestem őket vagy ők találtak valahogy rám, már nem tudom, de a lényeg, hogy zenekart alapítottunk, és elhatároztuk, hogy természetesen ilyesmi punkzenét akarunk csinálni.

Herbolya felé, ahol az ÉRV van, abban az utcában lakott a Géczi Bertalan nevű dobos, a szülei házában próbáltunk. A Bacsa Gyuszi basszusgitározott, ő később a Palermo Boogie Gang tagja lett, mint billentyűs, a fiatalabbak esetleg a Hiperkarmából ismerhetik. Samu gitározott. Elmentem hozzájuk, mondtam, hogy akkor majd én énekelek, vannak ötleteim. A volt osztálytársam, Kálna Tibi írt egy baromi jó szöveget, ez volt a Nézem a falat… Mondtam, csináljuk csak meg ezt, és akkor megmutattam, hogy szerintem ennek hogy kéne szólnia, így végül össze is jött az egész. Gondolkodtunk, hogy a zenekarnév mi legyen, javasoltam a TRZ-t, Törj Rombolj Zúzz, volt is egy ilyen számunk később. A név nagyjából Iggy Pop Search and destroy című számából ered.

Később jött a Rajkó Zsolt billentyűs, ő is a Tavasz utcában lakott, onnan ismertem, illetve neki az osztálytársa, a Répási Zsolti jött el basszusgitározni Bacsa Gyuszi helyett. Ekkoriban csináltuk a Dögölj meg! című számot is. Hirtelen felindulásból megírtam, megcsináltam hozzá a három akkordot, megmutattam Samunak, aztán összeállt a zene. Így ment ez akkor…

A dobosunk szülei viszont egy idő után már nem nézték jó szemmel ezt az egészet, azt mondták, részükről a zenekarnak vége… Pedig igazi garázsrockot játszottunk 😆 Bár akkor még azt se tudtuk, mi az…

Nagyon kevés fellépésünk volt TRZ-vel, a gimiben, Herbolyán a művházban játszottunk, néha a 8 Kéz előtt. Ezt a fajta zenét, amit csináltunk, nehéz volt akkoriban elfogadtatni.

trz

TRZ. Bacsa Gyula, Rajkó Zsolt, Géczi Bertalan, K. Farkas Sándor, Gecse Sándor

Nemcsak a dobos szülei részéről lett vége, a dobos is más lett…

Jött a Nagy Peti! Ekkor változtattunk a nevünkön is, és lettünk Júdás. A név onnan eredt, hogy nagyon szerettem a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát. Kicsit keveredtek a zenei stílusok… És mivel volt már akkor Judas Priest is, ezért írtuk kezdetben Y-nal a nevünket – bár az a veszély nem állt fenn, hogy összekevernek minket…

A Nagy Petiék garázsában próbáltunk. Az is egy garázs. Tényleg tipikus garázszenekar voltunk. 🙂

A Júdással már több fellépésünk volt, játszottunk az eddásokkal Miskolcon a Gárdonyiban, Barcikán a Radnótiban, a gimiben, és Múcsonyban is. Az Egressyben az előcsarnokban léptünk fel – a nagyterembe nem engedtek be minket. De rendes volt a művház igazgatója, ami volt felszerelésük, azt kölcsönadták.

Aztán jött Cugh Peti, ő Samunak volt az osztálytársa, meg a Taju (Rigó László), elment a Répási Zsolti. Két gitárossal erősödött a zenekar. Peti meg mindig is klasszul dobolt. Nagyon érezte a ritmust, volt olyan számunk, ami az ő dobszólójára épült, de ez nem az a hagyományos dobszóló volt. Mondtuk neki, hogy engedje el magát, majd megyünk utána. Megpróbáltuk színesíteni a dolgot, ugyanakkor megmaradni annál a végtelenül egyszerű zenénél. Szerintem ezek a számok ma is vállalhatóak, esetleg egy-két mondatot a szövegekben át lehetne szerkeszteni, finomítani. 17-18 évesek voltunk, amikor írtuk. Mindent magunknak kellett kitalálni. Így utólag visszagondolva, jó lett volna, ha valaki segít szövegileg, zeneileg helyretenni a dolgot, bár akkor lehet, hogy elveszítette volna azt a nyers erőt, ami benne volt…

Egyébként csináltunk olyan dolgokat is, hogy egyszer, amikor Herbolyán léptünk fel, elhívtuk a Slamót az EDDA-ból egy beszélgetésre. Ő nem játszott, csak dumáltunk vele, illetve válaszolt a közönség kérdéseire.

Büszkén gondolok vissza erre az egészre, szerintem majdnem hogy mi voltunk az elsők, akik ezt a fajta zenét elkezdték csinálni Magyarországon. És azért az szenzációs volt, hogy ezt az eddások cuccán tudtuk nyomni…

Hogyan álltak hozzátok a gimiben, illetve hogyan fogadta a zenét a közönség?

A gimiben kicsit mi amúgy is, mint az „ellenkultúra képviselői”, kilógtunk a sorból, nem nagyon szívlelték a dolgot, néha a kirúgás veszélye fenyegetett, de hát ilyen világ volt…

A közönség többnyire vevő volt rá. Egyszer Miskolcon úgy kellet kimenekülni a koncertről… Páran szóltak, hogy itt vannak a rendőrök, a Pataky (Pataky Attila, az EDDA énekese – a szerk.) is odajött hozzánk, hogy most azonnal szaladjunk, mert az egyik rajongónk elég nagy balhét csinált a közönség soraiban. Dulakodás, lökdösődés alakult ki, valószínűleg pogózott, ami akkor még nem volt elfogadott. Mentünk ki a hátsó bejáraton, ott állt a rendőr, és azt mondta: „Hallja, mekkora balhé van bent, jobb is, ha mi most elmegyünk, mert a zenekart mindjárt elviszik!” Nem gondolta, hogy mi vagyunk azok… Megköszöntük, mondtuk neki illedelmesen, persze, mi sem szeretjük ezeket a dolgokat. Akkor a Peti a csomagtartóban utazott haza a Samu Moszkvicsában… Féltünk, hogy megfullad szegény srác, egész úton kopogtattuk, hogy Peti beszélj, beszélj! Túlélte, túléltük.

Csak legendaként hallottam, hogy egyszer a nagy kedvenc Iggy and The Stooges vagy Ramones koncertjeihez hasonló műsort adtatok…

Mint ahogy te is mondtad, az egy legenda… Azért a kevés koncertjeinkbe mindent beleadtunk. Múcsonyban volt egyébként. Taju már az első számnál elvesztette a pengetőt, a nélkül játszott, szerintem körme nem maradt a végére… képzelheted, hogy nézett ki a keze…

Fiatalok voltunk, nagyon szerettük ezt a zenét, meg akartuk mutatni, hogy van mondanivalónk a világról. Utólag ma már lehet, hogy azt mondják, nem is voltak annyira kemények azok a szövegek, de akkor…

Akkor az ellen a rendszer ellen lázadtunk – érdekes, most meg egy másik ellen… Így megmaradt a folytonosság 😉

Volt egy Júdás-kazetta a „kunbéla” suliban, ami kézről kézre járt. Akkor még nem nagyon volt senkinek másolós magnója, így szépen ki kellett várni, hogy sorra kerüljön az ember. Sőt, szerintem némi protekció sem ártott a nagyobbaknál, hogy egy napra megkapja valaki…

Nem tudom, te melyiket lobbiztad ki magadnak, van egy koncertfelvétel is, az is elég jó. A másik meg a „stúdió”. Az Avason az összes számot felvettük annak idején Samunak valami zenekaros ismerősénél, nem lettek olyan jók, de legalább azok megvannak… Meg egyszer Samu mondta, hogy menjek fel hozzá, feljátszotta az összes számot, én meg énekeljem fel. Egyet sikerült, a Nézem a falat. Elment az egész nap. Jó, borozgattunk is közben… Abban maradtunk, hogy felvesszük az egészet, de sajnos ez már nem valósulhat meg…

Annak idején Samuval azért volt jó együtt dolgozni, mert ha volt egy kis ötletem, azt ő ki tudta bontani, tudott hozzátenni egy olyanfajta pluszt, amitől már rögtön másképp szólt az egész. Aztán a többieknek is, mindenkinek volt valami ötlete, számon belüli ritmusváltások például, a vége pedig egy jó kis közös munka.

A régi Júdás-számok nagy részét én írtam. A szövegét is, a zenét is. Amikor például a Beatrice még Ramonest meg Boomtown Rats-számokat nyomott eredetiben, mi a Sex Pistolst is magyarul énekeltük. Lefordítottuk a New York című számukat. Úgy voltam vele, hogy az élet elég rövid ahhoz, hogy mások számaival tetszelegjünk, csináljunk saját számokat inkább.

Egyébként úgy is határoztátok meg magatokat, mint punkzenekar?

Hát talán zeneileg igen, hiszen szerettük a Ramones‒Sex Pistols‒Stranglers vonulatot, de nem voltunk kifestve, külsőségekben azért annyira nem voltunk punkok. Talán csak a biztosítótű volt evidens, mint minden akkori magyar punk számára. Jobb lett volna egyszerűen csak kemény rockzenekarként meghatározni magunkat, de akkoriban ez a P. Mobil meg a hasonlók voltak, zeneileg teljesen más stílus. Jó, az sem lebecsülendő, ha valaki kőkemény rockot játszik a kőkemény szocializmusban, de azért a punkzene teljesen más volt. Radikálisabb. Annak a stílusnak azért jelenhettek meg lemezeik, ennek, illetve az undergroundnak nem…

Egy amerikai barátunk mondta, aki az egyik fotót is csinálta: a világon három zenekar van, a Beatles, a Sex Pistols és a Júdás – akkor hallott minket először. 🙂 Teljesen le volt taglózva, hogy ő eljött San Franciscóból, és nem hitte volna, hogy itt a vasfüggöny mögött ilyen zene is van. A szöveget nem értette, de lefordítottuk neki…

yudas

Júdás. Gecse Sándor, Rigó László és K. Farkas Sándor

Meddig voltál a Júdásban?

81, 82-ig. 82-ben vonultam be, de én már egyébként előtte eljöttem Pestre. Visszajárogatni fárasztó lett volna, meg hát a zenéléshez ott kellett volna lenni, úgyhogy kiléptem. Nem akartam akadályozni a további munkát. Kivitelezhetetlen lett volna részemről, hogy minden hétvégén lemegyek próbálni, esetleg fellépni… A többiek utána még játszogattak valamennyit, de tulajdonképpen az egész zenekarnak vége lett. Samu nem sokkal utána elkezdett új zenekart szervezni.

Én utána még játszottam a Lavina zenekarban, Pataky beajánlott a Piramisba Soméknak, de hát nem volt nekem olyan hangi adottságom, mint Révésznek, nem is én lettem az énekes…

Most megint zenélek, vannak ötleteim, a zenekar kicsit olyan, mint a Júdás ‒ az ember nem bújhat ki a bőréből…

Érdekes így visszagondolni az egészre. Minden más volt.

És hogy gondolsz vissza Barcikára?

Most visszajárogatni jó érzés, hiszen ott töltöttem a gyerek- és fiatalkoromat, a gimnáziumi éveket. Rengeteg ismerős van, akik ott maradtak, velük is jó találkozni. Maga a környék is egyébként nekem tetszik, de eljöttünk onnan, még nagyon sokan rajtam kívül azóta is, mert nem láttuk ott a perspektívát.

Pedig hát a fiatalok városa volt…

Na, igen, persze, de ez már egy hosszabb beszélgetés lenne… 😉

Akkor, 17-18 évesen úgy gondoltam, ez a helyes, és nem bántam meg, hiszen azóta is itt vagyok Budapesten.

Azt egy kicsit sajnálom, hogy azt a zenét akkor nem tudtuk továbbvinni, tovább csinálni. Nem voltak olyan lehetőségek, mint mondjuk most. Bár a falat most is, azóta is lehet nézni…

img078

Nézem a falat
Hogy milyen volt korszakom
Hazudok, de nem tudom…

yudas03

Rózsaszínű álmokba ringattam magam
Nyugodt lett a szívem, az örök nyugtalan
Úgy éreztem, hogy az élet végre szép
De az álom után jött az ébredés…

judas02

Tegnap még fény volt a szemekben
Most sötétség honol a lelkekben
Mindenhol korlátok, falak…

judas01

Itt a te helyed, semmit sem tehetsz
Így mondták ezt nekem
Megkötve kezem, kábítva fejem
Mindenki ellenem…

💡

A történet itt nem ér véget. Folyt. köv… (?)

 

 

Hozzászólás