Felejthetetlen tanáraink: Kara Mihály tanár úr emlékére

Kajdacsy Tibor írása

Kajdacsy Tibor írása

Nem a szegedi „Magna Cum Laude” basszusgitárosáról, Kara Misiről, se nem az 1890-ben Budapesten született, Firenzében képzett grafikus, festő, szobrász Kara Mihályról, hanem az egykor Kazincbarcikán élő, nagy tiszteletnek örvendő Kara Mihály nyelvtanárról szól ez a történet…

Számtalan év, inkább évtized telt el azóta, hogy Misi bácsit megismertem, tanítványa lehettem…

Misi bácsi nyelvzsenijét, tanári képességét, szeretettel visszaemlékezve, mindmáig csodálom.

Általános iskolás korú gyermekeimet nyelvekre szerettem volna tanítatni, így kerültem kapcsolatba a tanár úrral, Misi bácsival. A srácok unszolására jómagam is tanítványa lettem, így korábbi nyelvismeretemet kicsit felfrissíthettem.

A tanár urat közelebbről megismerve, ámultam képességén. Szerényen, saját bevallását tekintve éppen nyolc nyelven beszélt. Ízig-vérig tanárember volt, aki helytelen magyar szót, mondatot hallva, akár egy boltban is spontán javította…

Tanárként, éppen ahová helyezték, a nebulóknak nyelveket okított. Orosházán gimnáziumban, Szegeden a főiskolán, Szerencsen a gimnáziumban, majd Encsre helyezve, az alsóvárosi iskolában a gyerekeknek cirill ábécét tanított.

Megunva a vándortanítós éveket, újságban olvasta a BVK álláshirdetését, ahová nyelvtolmács kerestetett. Jelentkezett, felvették, ezt követően félév alatt öt nyelvből (angol, német, orosz, cseh és finn) nyelvvizsgát tett.

Amikor a BVK-hoz japán mérnökök érkeztek, a nyelvi nehézségek leküzdésére, megkönnyítve ezzel a személyes kommunikációt, nyugdíjazása előtt japánul is remekül megtanult.

Visszatérve személyes élményeimre: gyermekeimmel németre „adtuk a fejünket”. Misi bácsi hihetetlen türelemmel, az írásbeli helyességre, pontos kiejtésre odafigyelve, oktatta számtalan városból hozzá járó tanítványát, gyermeket. Hetente 40, néha 50 órát is adott, precíz beosztással, óraműpontossággal történt mindez. Ha kis étkezőjének falai a sok idegen szót visszaadhatná, most nem lenne ennyi felsőfokú végzett, aki ennek hiányában, áhított diplomájáért reménytelenül senyved…

Történt egy alkalommal, hogy az autómhoz kerestem egy beszerezhetetlen alkatrészt, ésmegkértem Misi bácsit, hogy kísérjen el a miskolci Zsarnai (egykori lengyel) piacra. A lengyel, orosz és még ki tudja, milyen nációjú árusokkal gond nélkül szóba elegyedett, hosszan beszélgetett.

Tanítási módszere kiváló volt, a szavakat, amíg nem volt tökéletes a tanítvány kiejtése, többször visszamondatta, magyar jelentését megmagyarázta, pl. Fernsehapparat – távolbalátó készülék, azaz televízió.

Egy alkalommal kislány tanítványa sírva panaszolta szüleinek, hogy a tanár bácsi kiabált vele. Mivel akkoriban nem volt szokás, hogy a papa kérdezés nélküli lepofozás céljából megkeresse a tanárt, a szülők csak úgy „natúr” megkérdezték Misi bácsit az okokról, aki elmondta, a gyerek nem tudja visszamondani a hallott szavakat – ekkor derült fény a kislány enyhe hallássérültségére, amit addig a családban senki nem vett észre.

A tanár úrnak minden egyéb földi hívságnál előbbre való volt a tanítás, özvegyemberként a főzést felesleges időpocsékolásnak tartotta. Alkalmanként megajándékoztam vendéglátós dolgozók és hozzátartozóik vagy a tanulók számára biztosított étkezési jeggyel, mellyel a Béke étteremben lehetett étkezni. Egy alkalommal telefonon keresett az étterem vezetője: – Tiborkám, pár napja a nagyapád tanulójeggyel ebédel nálunk, természetesen kiszolgáltuk. Megkérlek azonban, ha erre jársz, cseréld ki az ebédjegyeket…

Tévedésből a tanulóimnak szóló jegyet adtam Misi bácsinak. Nem tudom, neki feltűnt-e, de ha észre is vette, ilyen aprósággal nem foglalkoztatott….

Az én nyelvgyakorlásom jobbára kávézás melletti, bensőséges beszélgetés formájában zajlott, korkülönbségünk ellenére baráti viszony alakult ki közöttünk.

Zoltán (dr. Kara Zoltán) fia is remekül beszélt nyelveket, sokszor a tanítványok okításába is besegített.

Igazi nyelvzsenijét leányának, Ildikónak a fia, dr. Somfai Kara Dávid örökölte.

Dávid az MTA Néprajzi Kutatóintézet munkatársa, közel 20 nyelven beszél. Egykor válogatott atléta, 400 méteres sprinter, ma Belső-Ázsia-kutató, aki sámánszertartásokról hozott hírt a nyugati világba, így kis hazánkba. S akire a nagypapa bizton büszke lenne….

(„A szerk.” megígérte, hogy egy cikk/interjú keretében Dáviddal is megismerkedhetünk majd. Ha netán én elfelejteném emlékeztetni rá, önök, kedves Olvasók, feltétlen kérjék tőle számon! 😀  – a szerző.)

This slideshow requires JavaScript.

2 hozzászólás

  • margo.bartos

    Kedves Tibor!-
    „FELEJTHETETLEN TANÁRAINK”
    Sorozatindító /?/ megemlékezésed Kara Mihály tanár úrról , -akit,sajnos személyesen nem ismertem-nagyon tetszett.Tetszett az ötlet is,hogy legalább pár sorban megemlékezzünk azokról a tanárokról,akik
    munkásságuk,emberségük révén örökre megmaradnak emlékezetünkben.
    Írásod példáját követve,
    szeretnék én is néhány sorral kapcsolódni ehhez a témához.

    „In memoriam Lehoczky Zoltán”

    Lehoczky tanár úr fizikát tanított a Ságvári Endre Gimnáziumban.Mint egykori diákja, a legnagyobb szeretettel és tisztelettel írom le az alábbi sorokat.
    Sajnos,mindezt Ő már nem olvashatja,de ha léteznek az emberi értelmet meghaladó csodák
    /ezért fizikából most biztos egyest adna/,remélem,hogy az éteren keresztül hozzá is eljutnak a szavaim.
    A tanár úr igen szigorú,valójában vajszívű,nagy empátiával és a diákjaival szembeni elkötelezettséggel,toleranciával megáldott egyéniség volt. Lehet,hogy nem minden diák gondolta így: gyerekésszel tanárokról nem igen könnyű elfogulatlan véleményt alkotni.

    Én,csak a második félévkor kerültem át egy miskolci gimnáziumból,meglehetősen gyatra fizika tudással. Az első órán beültetett az első padba,amely szinte összeért a tanári asztallal és felmérőt íratott velem.Mondhatom,gőzöm nem volt az egészről,különösen a példa megoldások terén.Pár másodpercig szégyenkezve,lemondóan,de konok tekintettel néztem rá,majd zavaromat leplezendő a papír fölé hajolva elkezdtem……lerajzolni a tanár urat. Ilyet is csak egy tizenhat éves vakmerő fruska képes megtenni..Ő mindvégig látta elmélyült ténykedésemet.
    Óra végén elkérte a papírt és fennhangon csak ennyit mondott:” Úgy látom,ezen még dolgozni kell egy kicsit”. Ettől a pillanattól,egy kicsit szövetségesnek éreztem.
    Bár jó tanuló sosem voltam nála, a jóindulatát mindig éreztem.Egyébként sem akart a lányokból
    mindenáron fizikusokat képezni.

    Úgy,negyedikben,év vége felé ún. nagydolgozat írás előtt,sok rossz jegy után,kicsit össze kellett szednem magam,ezért megkértem egy fiú osztálytársamat korrepetáljon kicsit.
    Előző napi,éjszakába nyúló ,maratoni példamegoldó gyakorlással ötös dolgozatot írtam.
    Csalás ki volt zárva,mert a padok között sétálgató tanár úr hamar észrevette buzgó tevékenységemet és fölöttem megállva -szerintem-nem hitt a szemének. Értékelésnél
    szigorúan csak ennyit mondott:” ha még egyszer egyesre mer felelni, megbuktatom!”

    Már jóval érettségi után,az utcán összetalálkozva-én éppen egy helyes sráccal sétáltam-,
    örömmel,hangos tetszésnyilvánítással üdvözölt:” látja,M…ka,ilyen fiút képzeltem maga mellé!”
    /Még ez is fontos volt számára?!/

    45.éves érettségi találkozóra készülve,osztálytársnőmtől azt kértem,amennyiben lehetséges,
    feltétlenül szervezze be a tanár urat,mert nagyon szeretnék vele találkozni.”Ha Ő nem lesz ott,
    el sem megyek”, mondtam félig-meddig viccesen. Rövid idővel a találkozó előtt értesültem róla, …a tanár úr tragikus körülmények között elhunyt…..
    Nem mentem el.
    ……………………………………………………….

    Fiúk, lányok! Ne felejtsetek el időben köszönetet mondani !!!!!!!
    ……………………………………………………….
    Tibornak köszönet a lehetőségért,hogy ezt megírhattam!
    Egy ,volt Ságváris diák:VM.

  • Tibor Kajdacsy

    Kedves VM!

    Hálásan köszönöm írásomat értékelő, elismerő szavaidat. Őszintén megvallom, a történetet nem igazán szántam sorozatindító cikknek, életem során, számtalan tanárom volt, de erre sajnos jómagam sem gondoltam.

    Ebben felismert kezdeményezésedet, ötletedet hihetetlenül jónak, írásodat példaértékűnek tartom. A város neves-, és emlékezetes pedagógusai tényleg megérdemelnék, hogy egy-egy írásban visszatekintsünk rájuk.
    Megtisztelsz vele, hogy kis történetemen felbuzdulva, egykori neves gimnáziumi tanárodról megemlékezve, közreadsz egy remek írást.

    Annak ellenére, hogy jómagam máshol értem, jól ismertem Lehoczky Zoltán tanárurat. Komoly, joviális tanáremberként maradt meg emlékezetemben. Egy ilyen rajzos történet, ismerőseimen keresztül, hozzám is eljutott. – Még az is lehet, hogy „valaki” a Te példádat követte!

    Az egyik 67-ben érettségiző osztály, városszerte ismert diákja, Mazsolaként rajzolta le a tanárurat,
    aki az említett esetben is észlelte tanulója grafikai ténykedését, óravégén elkérte az „alkotást”, mosolygott rajta, a rajzot is megtartotta. Ebből a jó képességű rajzolónak, hátránya soha nem származott…

    Kedves VM, én tartom megtisztelőnek, hogy írásomhoz csatoltan, egykori tanárodról, még azon sem restelkedve, hogy nem voltál egy fizika-eminens, osztottál meg velünk egy igazán emlékezetes történetet. Remélem ezen felbuzdulva, sokan követik kezdeményezésedet.
    Gratulálok a szép íráshoz, sajnálva anonimitásod!
    Üdv: Tibor

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .