Epizódok településeink múltjából

Századunk ’30-as éveiben csendes, nyugodt falucska volt Barcika. Az emberek tették a dolgukat: akinek volt, a saját földjén gazdálkodott, a nincstelenek napszámba jártak, mások a vasútnál vagy a bányában keresték a kenyeret.

Egy időben ellentétek állították szembe egymással a falu lakóit. Egy részük a paphoz, a többiek a tanítóhoz pártoltak. Híre ment ugyanis, hogy a pap elégedetlen a tanítóval, és ezért mást akar helyette. Persze hogy ez nem tetszett a tanító-pártiaknak, és sokféleképpen kifejezésre is juttatták a pappal való egyet nem értésüket. Például nem engedték gyerekeiket az alsóbarcikai egyházi iskolába, ahol a pappártiak gyerekei tanultak, vagy a falu utcájának egyik oldalán a pap-, a másikon a tanítópártiak közlekedtek. Egyszer verekedésig fajult a két fél között feszülő ellentét.

Szüreti mulatságot tartottak Felsőbarcikán az egyházi iskolában. A tanítópártiak is szerettek volna részt venni a bálon, azonban a rendezők nem akarták őket beengedni. Valamiképpen azért csak bejutottak, sőt, egyikük a cigánybanda fejénél zenét próbált rendelni, hogy arra táncoljon a menyasszonyával. A pappártiaknak ez már sok volt, nem engedték, hogy a cigányok az ellenfélnek játsszanak. Erre a két tábor hívei összekaptak, dulakodni, majd verekedni kezdtek. A rend csak akkor állott helyre, amikor az egyik bálozó belelőtt a termet megvilágító villanylámpába, és a sötétség leple alatt egymás hegyén-hátán elhagyták a termet.

* * *

Következő történetünk 1943 januárjának első napjaiban játszódott, és hőse egy, a frontról szabadságon lévő katona volt. Itthon, Felsőbarcikán találkozott egyik bajtársával, akivel a fronton is összehozta néha a sors. A találkozást ünnepelték meg egyikőjük barcikai pincéjében, no meg olyan búcsúfélét is tartottak, mivel másnap már vissza kellet menni a frontra. Addig-addig iszogattak, míg be nem csíptek, és jó hangulatban indultak haza a pincéből.

Azon a télen sok hó esett Barcikán és Sajókazincon is. A falu főutcáján a községháza felé tartottak, amikor a hátuk mögött dudaszó figyelmeztette őket, hogy térjenek ki az útból. Mivel nem engedelmeskedtek, az autó megállt, a vezetője kiszállt belőle és puskát fogva rájuk, mondta, hogy “Részeg disznók, térjetek ki az útból!” Mint frontot járt hadfiak, nem ijedtek meg, no meg az elfogyasztott bor is bátorította őket; hősünk pisztolyt fogott a sofőrre. Ezt látván, az autó utasa is kiszállt a kocsiból, és bemutatkozott: – Vitéz Borbély-Maczky főispán vagyok, a 2. hadtest parancsnoka. – Erre hősünkből nem csak az alkohol, de a bátorság is elpárolgott. Vigyázzba vágta magát, és katonásan jelentette: – K. L. tizedes, nagyságos főispán úr parancsára.

Ezzel a jelenet itt be is fejeződött. A főispán ugyanis megfordíttatta és a Selmeczi-féle borozóhoz vezettette a járművet, ahol a Sajókazincon állomásozó katonai egység parancsnoksága székelt. Megparancsolta, hogy kísérjék be a tizedest (a társa közben “felszívódott”), akit nemsokára már megbilincselve csendőrök kísértek Sajókazára az őrsre, majd másnap Miskolcra, ahol a haditörvényszék 40 napi elzárásra büntette. Emiatt nem tudott visszamenni a frontra. A negyven nap elteltével leszerelték, és – fiatal felesége nagy örömére – végleg hazaengedték.

* * *

Hősünknek máskor is meggyűlt a baja a hatóságokkal. Szeretett ugyanis ezt-azt fabrikálni, s néha fegyverféleségek is kikerültek a keze alól. Ez a hatóság tudomására jutott, és nem is maradt el a büntetés.

Egyik alkalommal a falu legényei – szokás szerint – a templom előtti kis téren tartózkodtak, amikor két csendőr közeledett feléjük. Hősünkért jöttek, hogy bekísérjék a sajókazai őrsre. Amikor ezt közölték vele, a kerékpárját hozzájuk vágta, és elinalt a helyszínről. Ekkor a csendőrök nem mentek utána, de nem is hagyták annyiban az ügyet.

* * *

Kovács Lászlóné, szül.: Susorányi Erzsébet – Erzsike néni – elmondja, hogy Sajókazinc lakói a ’30-as és a ’40-es évek elején vasárnaponként délután hogyan szórakoztak. Az útjuk ebéd után a Sajó-partra a futballpályára vezetett, ahol a helyi futballcsapat játékát nézték meg, biztatva a fiúkat. A faluban élő Tamók Gyula bácsi maga köré gyűjtötte a futballmeccsre kíváncsi gyerekeket, és különféle rigmusokat mondatott velük. Amikor például Edelény csapatával játszottak, a gyerekkórus ezt szavalta:

Tempó Edelény, nem vagy nagylegény.

Vagy:

Tempó EMESE, nem vagy semmise.

A meccs után nem mentek mindjárt haza, hanem a főutcán sétáltak és daloltak. A lányok összefogódzva mentek, őket legények követték, és gyakran dalolták a következő dalt:

Amott megy az úton három barna lány,
Közepében megy az én kedves babám.
Az az enyém, aki most rám nevetett,
Az csalta meg az én árva szívemet.

Amikor már kisétálták magukat, Berentei Bertalan Széchenyi utcai házának kertjében kötöttek ki, ahol fúvószenekar játszott, a fiatalok pedig dalolva és táncolva vigadtak. Így gyűjtöttek erőt a következő heti munkához.

* * *

A legtöbben a Lichtschein-birtokon dolgoztak. Napszámban kapáltak, egyeltek, gordonyoztak, vagy aratáskor az aratópárok – egy kaszás és egy marokszedő – bandába verődve dolgoztak. A földbirtokos nem fizetett sokat. Meg is mondta a napszámosoknak, hogy “Nálam dolgozhatsz, éhen nem halsz, de nem is gazdagodsz meg.” A feleségétől, aki még zsugoribb volt, akár éhen is hallhattak volna. Ha a kertjében dolgoztak, még a lehullott gyümölcsöt sem engedte megenni nekik. Mindig daloltatta őket, s ha észrevette, hogy valaki felvett a földről egy szem gyümölcsöt, mindjárt rászólt, hogy “lopol?”

Káposzta, káposzta…

Barcikán a szénbányászat és a vasút megjelenéséig főképp a mezőgazdaságból éltek az emberek. Az állattenyésztés mellett jelentős volt a földművelés és a növénytermesztés. Valamikor a gabona volt a fő termék, de a ’30-as évektől már jelentős volt a káposzta termesztése és piaci értékesítése is. Viga Gyula etnográfus kutató, a miskolci Herman Ottó Múzeum igazgatóhelyettese a kazincbarcikai néprajzi kutatásai alapján írja: „… Pénteki napon a Búza téren volt néha 20 barcikai szekér is!” Székely Tamás felsőbarcikai lakos – gyermekkori emlékei alapján – mondja: “A káposzta felvevő piacaként Miskolcon kívül Múcsony és Szirmabesenyő is nagy jelentőségű volt. A «tót» lakosság körében a hosszú téli böjt miatt szinte minden család több mázsa káposztát “taposott”. A felsőbarcikaiak bizony faluztak a káposztával. Az említett helyeken kívül a Szárazvölgy falvait, Alacskát, Sajókeresztúrt, Boldvát, Disznóshorvátot (Izsófalva) is évente rendszeresen bejárták. Ha a miskolci piacra mentek, éjfélkor kelni kellett, hogy a lovakat megetessék, és 2 óra tájban egyszerre 3-4 fogat együtt indult el a 12-13 mázsás teherrel, hogy 6 órára a városba érjen. A faluzáshoz elég volt a kora reggeli indulás is: a közeli Múcsonyba vagy Sajószentpéterre az ökrös fogatok is eljutottak.

A káposzta jövedelméből mindig elsődleges volt az adó és egyéb pénzbeli kifizetnivaló. Emlékezetem szerint nálunk, de sok más családban is, csak az utolsó szekér árát költhették el az asszonyok a család lábbelijének és ruházatának pótlására.” Arról, hogy milyen volt a ruhaviselet Felsőbarcikán a ’30-as-,’40-es években, szintén Székely Tamást idézzük: “Igen szerény volt minden család ruhatára. A «vasárnapló» ruhákat évtizedekig hordták, a «felkapó», vagy «jövő-menő»-nek nevezett ruhából «husoló» lett, és az újonnan vásárolt «kártony» vagy «barket» lépett a helyébe. A férfiak nyári «cejg» és téli «stonksz» nadrágját ritkábban kellett cserélni, mert azt a kopástól kékfestő «surc»-cal igyekeztek védeni. A Putnokon vásárolt «kékkötő»-ket mindennapi használatban «bőkötőként» az asszonyok is viselték.”

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .