1970 januárjában költöztünk Kazincbarcikára. Az Építők útján kaptunk lakást, de mivel az új otthonunkban akkor csak széntüzeléses vaskályhával lehetett fűteni, a központi fűtéshez szokott négyéves kisfiunkat egyelőre a Dunántúlon lakó nagymamánál hagytuk. Majdnem egy évig tartott ez az állapot. Közben lakásunkat olajkályhákkal szereltük fel, amely egyenletesebb fűtést eredményezett. Ezért karácsony közeledtével úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy az ünnepekre hazahozzuk kisfiunkat, aki már nagyon vágyakozott utánunk, és izgatottan várta az első barcikai karácsonyt. Mielőtt érte mentünk, feldíszítettük a karácsonyfát, a neki szánt ajándékot is alátettük, és megkértük a szomszédunkat, hogy másnap délutánra fűtsön be minden helyiségben, nehogy az apró emberke megfázzon.
Nagy volt az öröm, amikor megérkeztünk érte, s miután kiörvendeztük magunkat egymás láttán, kisfiunk azonnal indulni akart Barcikára. Alig tudtuk meggyőzni, hogy még egyet aludni kell a nagymamánál, s csak másnap reggel utazhatunk. Éjszaka többször is felébredt, és ilyenkor mindig megkérdezte: nincs még holnap reggel? Végre reggel lett, és elkezdtünk készülődni, miközben a nagymama jó nagy adag útravalót készített számunkra. Az úton aztán kiderült, hogy szükség volt az előrelátásra.
Pestről a miskolci gyorsvonattal utaztunk tovább. A fülkében utazott egy szimpatikus vasúti tiszt a feleségével, akikkel kisfiúnk pillanatok alatt megbarátkozott és mesélni kezdett nekik a nagymamáról, valamint a kis barátairól. Közben pedig hol szendvicset, hol süteményt, hol almát kért a feleségemtől. A vonat el sem indult a Keletiből, amikor már elkezdett enni, és Nyékládházát is elhagytuk, amikor még mindig evett. A vasutas házaspár tréfásan meg is jegyezte, hogy ha ennyit eszik majd otthon is, akkor nem is a fiukat hozzák haza a szülei, hanem egy kis evőgépet. Ezen jót nevetett, majd a világ legtermészetesebb módján azt válaszolta: Tetszik tudni, azért eszem én ilyen sokat, mert a nagymamám azt mondta, meg a tv-ben is láttam, hogy Barcikán nincsen hús, nem lesz mit enni, hiszen a disznókat az utcán vágják le. Akkora nevetést tört ki erre a fülkében, hogy még a szomszédok is átnéztek megtudakolni: mi az az érdekes, amin ilyen jót lehet nevetni. Bevallom, én nem értettem ezt az egészet, mivel nem ismertem az előzményeket, nem láttam a szóban forgó tv-adást. A vasutasék magyarázták meg, hogy nem sokkal korábban valóban volt a tv-ben egy riport Barcikáról, amelyben bemutatták az utcai disznóölést is. Négyéves kisfiunk ezt úgy értelmezte, hogy Kazincbarcikán nincs ennivaló, s ezért amíg lehet, jól teletömi a kis pocakját.
Nagyon fáradt volt már, mire hazaérkeztünk, de amikor meglátta a feldíszített és kivilágított karácsonyfát, egyszeriben elmúlt minden fáradtsága. Csak órák múlva tudtuk ágyba dugni, annyira örült az ő első barcikai karácsonyfájának. Nem akarta elhinni, hogy az most csak egyedül az övé, senki másé. Azóta persze már nagyon sok karácsonyt ünnepeltünk együtt, de mindannyiszor visszatért az első barcikai karácsonyunk emléke.
