1981 szilvesztere csütörtökre esett. A tél hagyományosan hideg volt, a Magyar Televízió délután műsorra tűzte Szamuil Marsak A bűvös erdő című mesejátékát, ezzel egy időben pedig a Napfény vendéglőben már az esti vendégek fogadására terítettek.
Valami különös, örömtől részegült izgatottság úszott a levegőben. Sorra kerültek egymás mellé az evőeszközök, poharak, lassan a damasztszalvéták is elfoglalták helyeiket a porcelántányérok ölében, s valamikor fél öt tájékában az iroda ajtaja mögött megcsörrent a telefon.
A pincér, akit hívattak, sietve igyekezett a készülékhez. Igazából ott sem kellett volna lennie. Bár őmaga vállalta be egy héttel korábban a szilveszteri műszakot, most mégis máshol lett volna a helye. Nem is olyan messze…, de véletlenül sem akadt egy segítőkész kolléga sem, aki akkor, ott helyettesítse őt.
Ha pedig már így alakult, akkor engedtessék meg neki, hogy munkavégzés közben érte csörögjön az a telefon, és az a valaki a vonal másik végén gratulációval teli hangon értesítse: kislánya született.
Gál Miki, a kolléga és barát elsőként üdvözölte a hírt, s mivel elképzelhetetlennek tartotta, hogy az újszülött és a kismama egészségére ne koccanjon pohár, még abban az örömteli órában ünneplésbe kezdett. Majd jöttek a többiek: Kótay Andor és Nagy Oszi. Az újdonsült apuka – talán előre sejtve valamit – hallgatást kért a zenész cimboráktól kislánya születéséről. De egy dobostól azt kérni, hogy ne dobolja világgá az örömhírt? Nos, meg kell hagyni, meddő próbálkozás! 😀
Így történhetett, hogy az érkező vendégek – akiket a pulton cukrozott poharakban Martini fogadott – idő előtt értesültek az örömteli eseményről, s a vékony, szőke pincérnek minden asztalnál poharat kellett emelnie kislánya tiszteletére.
Vajon előfordulhatott, hogy egy ilyen mozgalmas este végén mustár került az éjféli fánk tetejére, és lekvár a virsli mellé? Még ez sem kizárt! Egy biztos, hogy azon a szilveszteren születtem, s ezen emlékezetes decemberi nap révén én is a legendás vendéglő történetének részévé váltam.
A Napfény pedig azóta is ragyog… ragyog édesapám múltjának egén, beszűrődik az én jelenembe, édesanyám arcát pedig – sajnos – már véget nem érően melengeti.
Ettől függetlenül a „jelenléte” érték. Minden sugarával vidámságot lop a lelkünkbe, és megfoghatatlan nyugalommal tölti el azt.
