Egy kis történelem

Kismarton Zsolt írása

Azért gondoltam arra, hogy egy kis áttekintést adjak a Kazincbarcika környéki területek történelméről, hogy láthatóvá tegyem, hogy egyes események hogyan és mikor váltották ki a környék fejlődését, átalakulását. Azért is fontos ezt megtennem, mert a régészeti emlékek előkerülésére is magyarázatot ad, valamint tisztázni lehet egyes helyek eredetét és funkcióját. Fontos abból a szempontból is, mert ezek alapján megkereshetőek azok az „alappontok”, ahonnan településeink történetét érdemes újrakezdeni, azaz a falvak élete „tiszta lappal” újraindult. (Rossz kifejezés, de majd érthetővé válik a későbbiek folyamán.) Ennek a résznek az összeállításához segítségül hívtam dr. Borovszky Samu: Borsod vármegye története (1909) könyvének első kötetét*, valamint a (3) és a (20) forrást. Megjegyezném, hogy ebben a fejezetben még Berente is szerepel. 1711-től az internetet is igénybe kellett vennem…

Területünk történelme még az őskorba vezethető vissza, hiszen már az ősember megtelepedett a Tardona-völgy bejáratánál. Mamutmaradványok kerültek elő a BVK, a Szénosztályozómű, a Tardonai út környékéről, és egy 4000 éves település nyomai a kórház építésekor.

A legújabb kutatások alapján ezen a környéken mamutvonulási terület lehetett, és az ősember a Sajóivánka felé elterülő első hegylábról figyelte a csordát, ahonnan lecsapott a kiszemelt áldozatokra.

Bronz-, réz- és vaskori leletek is kerültek elő a területről, a felső-barcikai Felső-rétekről, a Kórházdombról, cseréptöredékek mindkét helyről, valamint Sajókazincról és a Tardona-patak folyása mellől.

Ezek után az ókor már csöndben telt el a területen…

A középkor már sokkal mozgalmasabb: településeink első írásos emlékei a XIII. század elejére tehetőek, de ez nem meglepő, hiszen bizonyosan lakott területek voltak már ezt megelőzően is a falvaink. IX‒XI. századi – Magyarország jelenleg ismert legrégebbi! ‒ vasolvasztóját emelték ki a Vécsetal-völgyben 1973-ban, valamint egy XII. századi ablakmaradvány került elő a felső-barcikai református templomból 2007-ben.

Az első feljegyzések megjelenése sem meglepő. Az 1241‒1242-ben tartó tatárjárás mindent felégetett a területünkön, így minimális maradt annak az esélye, hogy a településeinkről országos szintű dokumentum fennmaradhasson. Egyébként a vármegye nevét viselő Borsod várát – most Edelény területén található ‒ a tatárok annyira elpusztították, hogy teljesen a jelentőségét vesztette.

Borsod vára – most már Edelény területén (Fotóforrás: felsofokon.hu)

Mindenesetre az első alappontunk a XIII. század eleje, ahol településeink neve már meg van említve. (Akaratból nem írok évszámokat, hiszen ennek nincs jelentősége a fent említett okok miatt.)

A XIII. századtól a XVI. századig létezett Kazincz megerősített földvára – a Várdomb ‒, ahol a legutolsó kutatások szerint valószínűleg kezdetben őrhely, később búvóhely volt a környéken lakók számára.

A tatárjárás után épült Diós-Győr – akkori nevén Nagy-Győr – és Dédes vára is, melyekhez a településeink tartoztak. (Még két vár épült – például Ónodon –, de ezek a településeink szempontjából nem lényegesek.) Tehát ebben az időszakban a falvak egy-egy várhoz voltak besorolva, ahova bizonyos kötelezettséggel is tartoztak. (Harcos jobbágyok, várbörtönőrző jobbágyok stb.)

A diósgyőri vár megerősödése után nyugodt időszak következett be a környékünkön, mert királyi – majd királynői ‒ vár lett, így nagyon sok kedvezményben részesültek a Borsod vármegyében lakó jobbágyok is. Ennek volt a következménye, hogy a Dózsa-féle parasztfelkelésben ugyan nem vettek részt a borsodi jobbágyok, de a leverés után a megtorlásban már igen.

Egy kis probléma azért már előtte is akadt a környéknek: a huszita hadvezérek – Valgata és Komorovszki – az 1457-es években elfoglalta Vadna és Galgócz erősségét, és innen fosztogatta a környék településeit és a Sajó völgyén Gömörbe utazókat. Ennek Mátyás király vetett véget, amikor is 1458-ban – Rozgonyi Sebestyént megbízva ‒ elpusztította Vadna várát. Mivel még Galgócz állt, az egyik megszökött huszita hadvezér – Komorovszki – ide menekült, és tovább rabolta a környéket. 1459-ben Mátyás király személyesen vezetett hadával – ezek voltak az első hadászati sikerei! ‒ elpusztította Galgócz várát is, és véglegesen kiűzte a területről a huszitákat.

Diósgyőr vára a régi 200 forintos papírpénzen

Kazincz már ebben az időszakban fontos szerepet töltött be: ún. fárai iskolát üzemeltetett, ahol a diákok már olyan képzést kaptak, hogy akár egyetemre is mehettek. (Mostanában gimnáziumnak neveznénk.) A kazinczi iskolán kívül Borsodban csak Miskolczon, Diós-Győrött, Kazán, Szendrőn és Ónodon üzemelt ilyen iskola. Az iskolák vezetői minden esetben a plébánosok voltak.

A környék alapvető felforgatásában a törökök játszottak szerepet. A török idők alatt mindegyik falunk többször is elpusztult, így Berente lakatlan volt 1585‒1586-ban, valamint 1687‒ben, Felső-Barczika 1677-ben, Alsó-Barczika 1556-tól majdnem a teljes időszak alatt, majd 1677-ben is, Sajókazincz 1554-ben – még Sajó-Szent-Péter is! ‒, de 1504-ben, 1552-ben és 1659-ben is majdnem teljesen kipusztult a falu. (1504-ben Pusztakazincznak hívták a települést.)

Méltatlanul elfeledett várunk a dédesi vár: Amikor 1567 április elején Hasszán temesvári basa hatalmas seregével megjelent a vár alatt, a védők 15 napig tudták a várat tartani. Miután a helyzet reménytelenné vált, Bárius István a központi torony alá hordatta az összes megmaradt puskaporát, és egy olyan hosszú, lassú égésű gyutacsot helyezett el és gyújtott meg, hogy a várat védelmező katonák biztonságosan el tudták hagyni azt. Ezt a török észrevéve örömujjongás közepette vette be a várat. Ekkor robbant a puskapor, 400 törököt megölve. Hasszán dühében a várat földig romboltatta, azóta sem épült újjá. Ez azért is volt nagy cselekedet, mert a Dédes várától nagyobb siroki várat a védők még azelőtt elhagyták, hogy a török odaért volna… (Megjegyzés: A méltatlan utókor azóta sem nagyobb állagmegóvást, sem feltárást nem végzett a várban, a felújítását már nem is említve.)

Tehát egy újabb alappontunk helyét találtuk meg, ez pedig a XVI. század második fele, amikor is az összes falu – többé-kevésbé – elpusztult. Ez a „tiszta lap” a számunkra, hiszen a pusztulás után betelepedő új lakosok már szinte mind reformátusok voltak. Eklézsiák alakultak: Kazinczon 1576-ban – idetartozott még Alsó- és Felső-Barczika is –, 1597-ben pedig Berentén.

Berente egyébként is nagy változáson esett át, a település felköltözött a völgybe a törökök zaklatása miatt a Sajó-partról. (Sajóivánka ugyanebben az időszakban költözött a domboldalra a Csukás-tótól.)

A reformáció megerősödése olyan szintű volt, hogy 1596-ban Kazincznak prédikátora, Szent-Péternek meg 1611-ben már káplánja is volt. Tehát a „tiszta lapunkra” felkerülhetnek a reformátusok.

Megjegyzést érdemel, hogy az 1500-as évek elején már ún. járások vannak a vármegye területén, ennek egyike a Szent-péteri járás – mint város –, amihez a településeink mindegyike tartozott. (Ezen kívül még három járás alakul meg a megyében.) A vármegye székhelye Miskolcz városa lett.

A törökök a XVII. század végéig annyiszor elpusztítják a vármegyét, hogy a negyedik – vatai – járást kénytelenek 1596-ban megszüntetni, mert a fenntartása lehetetlenné vált. Ez nem volt egyedi eset, így megjegyezném, hogy több évtizedre Borsod vármegyéhez tartozott Csongrád vármegye – 1647-től a török kiűzéséig –, valamint egy rövid időre Heves vármegye is. (Önállóságukat elvesztették.)

A török hódoltságtól a lakosság ellehetetlenült. Nemcsak a füleki, a hatvani vagy az egri pasa sarcolja a környéket, hanem a császár és a nemesek is. Emiatt Kazincz még küldötteket is indított XVII. század elején Budára.

Dédes várának maradványai

Mivel a törökök folytonosan zaklatták a környéket, így nem csak Miskolcz városában tartottak megyegyűlést, hanem a vármegye különböző helyein, így Kazinczon is 1689, 1690, 1694, 1697, 1698 és 1702-ben. A vármegye gyűléseit alapvetően Miskolczon, majd később még Aszalón, Szendrőben, Ónodon és Sajó-Szent-Péteren tartották. Ha ezek a helyek nem feleltek meg, akkor került előtérbe a többi település. Kazinczot csak Boldva ‒ 11-szer –, Edelény – 9-szer –, Sajó-Vámos – 7-szer – és Sajó-Keresztúr – 7-szer – előzi meg, még ettől elmarad Eger is a háromszor megrendezett vármegyegyűlésével! (Megjegyzés: Az Eger pataktól keletre eső területe Egernek Borsod vármegyéhez tartozott, ahogy Bélapátfalva, Szilvásvárad, Nagyvisnyó stb. is!)

Az 1600-as években Felső-Barczikát Egyházas Barczikának is hívták.

1659 december 19-én egy csata dúlja fel a környéket: az egri törökök portyázásuk során Szendrő környékére is eljutottak. Amikor Szendrő kapitánya ennek a hírét vette, üldözni kezdte a törököket. Puszta-Kazincznál csaptak össze, ahol a magyarok súlyos vereséget szenvedtek. Maga Hatvani András várkapitány is elesett a csatában.

A török hódoltság megszűnése után szerveződött újra a rendszer, így újabb alapponthoz jutottunk, az 1690-es évhez, amikor településeink újra benépesültek. (Emlékeztetőül: elpusztult Berente 1687-ben, Felső- és Alsó-Barczika 1677-ben, és majdnem puszta lett Kazincz 1659-ben.)

Még 1715-ben is csak 6 jobbágyot számoltak össze Barczikán, és 22-t Kazinczon.

1727-ben megépült Miskolczon a vármegyeháza, és ettől kezdve a vármegyegyűléseket már itt tartották.

Ettől az időponttól kezdve sem rózsás településeink helyzete: lázadások, felkelések, megtorlások, járványok tizedelik a lakosságot. Ha ezek a megfelelő pusztítást nem végezték volna el, akkor a vallási összetűzések kerültek előtérbe. (Persze ez annak volt köszönhető, hogy az ország nagyhatalmú urai, valamint vármegyeurai és a helyi nemesek milyen vallást képviseltek.) De a magyar nép már csak ilyen: összetűzésbe keveredtek a felső-barczikai reformátusok a kazincziaiakkal, így 1791-ben saját eklézsiát alapítottak, és leváltak Kazinczról. (Alsó-Barczika Kazincz filiája maradt.)

Kazincbarcika környéke az I. Katonai Felmérés idején (Térkép: mapire.eu) (XVIII. század vége)

A XVIII. század elején kezdenek a területeinkre bevándorolni azok a szegény olasz zsidók, akik a XIX. század közepétől oly nagy szerephez jutnak falvainkban. (A XIX. század közepéig magyar urak birtokolták településeink területét.)

Az 1753-as felmérés alapján Berentén, Kazinczon és Barczikán is volt malom. (A kazinczi malom az Ó-patakon állt – Tardona-patak –, 1676-ban leégett.)** Jó minőségű bort mértek a kazinczi szőlőből, és sokkal rosszabbat a barczikaiból.

Az 1784-től 1787-ig tartó népszámláláskor már 484 ember élt Barczikán, 973 Kazinczon és 407 Berentén.

Az XIX. század legjellemzőbb háborgatói a természeti csapások. Áradások, járványok, viharok, tüzek stb. tizedelik a lakosságot és az állatállományt. Az 1848‒1849-es szabadságharcot a helyi lakosság támogatta, adományokat is adott, de harcok a környéken nem voltak. Egyedül csapatátvonulásokat ért meg helységeink lakossága.

Az 1860-ban megjelent Pesty Frigyes-féle Helységnévtár Alsó- és Felső-Barczikát mint „összvesített” községként írja le. Ezt megerősíti egy 1851-es térkép is, ahol már mint Barczika szerepel egy térképen, természetesen azért megjelölve Alsó- és Felső-Barczikát is.

Kazincbarcika környéke az II. Katonai Felmérés idején (Térkép: mapire.eu) (XIX. század közepe)

Az 1867-es kiegyezés után Kazincz, Barczika és Berente mint kisközségek alakultak meg, így 1871-ben kazinczi körjegyzőség jött létre, amihez Barczika és Ivánka is csatlakozott. (Berente az alacskai körjegyzőséghez csatlakozott.) 1887-re felépült a Széchenyi utcában a Tanácsháza, és ezt foglalták el a körjegyzőség dolgozói.

Ne felejtkezzünk el arról sem, hogy 1871-ben megnyílt a Miskolcz‒Bánréve‒Fülek vasútvonal is, ami Barczika fellendüléséhez vezetett.

Eddig az időpontig a reformátusok hegemóniáját semmi sem veszélyeztette. 1851-ben Barczikának 415 lakosa volt, ebből 265 református és csak 8 római katolikus. Sajókazinc lakossága ugyanakkor 1308 fő volt, ebből 813 református és csak 82 római katolikus. Berentének 405 lakosa volt, ebből református 246, és római katolikus 128. Ebben az időszakban még az összes földbirtokos magyar volt.

1889-ben Kazincz felvette a Sajókazinc nevet.

Az 1894-es év – a bányák megnyitása Herbolyán – drasztikus népességnövekedést okozott Sajókazinczon. Az 1851-es felméréshez képest 1900-ra Sajókazincon 1849-en laktak, míg Barcikán 559-en, Berentén pedig 729-en. A bányászok bevándorlása ellenben már rányomta bélyegét a lakosság vallási összetételére: Sajókazincon 996 reformátusra már 647 római katolikus jutott, míg Barcikán 334 reformátusra 153 római katolikus, Berentén pedig 192 reformátusra már 489 római katolikus! A bányák beindulásával az alapvetően mezőgazdasági települések képe is megváltozott, már voltak vasutasok és bányászok is. A bányászok mindig az igényeknek megfelelően éltek, így ha nyáron nem volt bányászkodásra lehetőségük, akkor földet műveltek, állatokat tenyésztettek.

Az 1870-es években a földbirtokosok között már feltűntek a Lichtschein család tagjai, akik 1893-ra a környék legnagyobb uraivá váltak. (Kivétel ez alól Berente, ahol a Négyessy-Szepessy család lett a meghatározó földbirtokos.)

Kazincbarcika környéke az III. Katonai Felmérés idején (Térkép: mapire.eu) (XIX. század vége)

Az I. világháború nem érintette településeinket – kivéve, hogy az állomás épületének a jobb oldalát egy gránáttalálat érte ‒, a Tanácsköztársaság is csak annyiban, hogy az átvonuló román csapatok kegyetlenkedtek a sajókazinciakkal.

A világháború utáni a trianoni békeszerződés nagy csapásként érte hazánkat. Ez érintette a településeinket is, hiszen a természeti kincsei felértékelődtek. Újabb bányák nyíltak, majd 1923-ban megnyílt a Villanytelep, azaz a „Kiserőmű”. Ekkorra megépült a Hőerőmű-lakótelep is, és a továbbiakban Új-telep, avagy Új-Barcika néven illették. Így már három részből tevődött össze Barcika. Ez a fejlemény újabb lökést adott Barcikának, már ide is iparosok telepedtek be – a hőerőmű üzemeltetői –, akik jól kerestek, és már nem foglalkoztak mezőgazdasággal. Az életükhöz szükséges élelmet Barcikáról és Sajókazincról szerezték be.

Mivel 1920-ban megnyíltak a bányák Berentén is, így ugyanaz a folyamat játszódott le ezen a településen is, mint Sajókazincon.

1920-ban a Nagyatádi-féle földreform következtében mindegyik településen házhelyeket alakítottak ki, valamint községi legelőt. (A sajókazinci legelőt bővítették.)

1933-ban újra megnyitották Barcikán az Új György-tárót, újabb bányászokat vonzva a településre.

1937-ben az összes nagybirtokos a környékünkön már izraelita vallású, sőt a bányák többségét is ők birtokolták. Kivételképpen Berentén továbbra is a Négyessy-Szepessy család a nagybirtokos.

1941-ben, a II. világháború előestéjén Sajókazincon 2015 fő élt, ebből 1109 református és 726 római katolikus volt. Barcikát 1314-en lakták, ezek közül 614 református és 562 római katolikus volt. Berentét 1127-en lakták, ezek közül 288 református és 772 (!) római katolikus volt.

Kazincbarcika környéke az 1941-es katonai térképen (Térkép: mapire.eu)

A II. világháború már közvetlenül is érintette településeinket: 1944-ben a németek a Kaczola-bánya előtti réten – az ún. Laposban – katonai repteret hoztak létre fegyverraktárral. Innen jártak a gépek a bevetéseikre. 1944 decemberében a közeledő fronttól a helyi lakosok a pincéikbe menekültek. A németek a visszavonuláskor felrobbantották a vasúti hidak egy részét, valamint mindent elkövettek, hogy az előrenyomuló orosz csapatok mozgását megakadályozzák. A németek Herbolya felé ásták be magukat, valamint géppuskát telepítettek a felső-barcikai református templom tornyába. Herbolyán harc nem alakult ki ‒ ugyanis a németek elhagyták a fészküket, és Sajókaza felé elmenekültek ‒, a templom tornya pedig találatot kapott. Megint eltalálták a barcikai vasútállomás épületének a jobb oldalát is – a történelem megismételte önmagát… Polgári áldozat nagyrészt csak a véletlenből adódott: Sajókazincon négy főt tartanak nyilván, az egyik esetben egy eltévedt gránát okozta két ember halálát.

A front elvonulása után nemzetiségre való tekintet nélkül az összes halottat eltemették – főleg a környező temetőkben –, és már december 15-én ki is nyitottak a boltok.

A lakosokban nagy veszteséget a környékünkön nem okozott a háború, de anyagilag teljesen tönkretette őket. A helyi lakosok – miután elmentek a katonák – a házaikat kifosztva találták.

Annál nagyobb volt az izraelita lakosság vesztesége: aki tehette, még a deportálások elől elmenekült, a többieket gettókba hurcolták. Csak 14-en tértek vissza a háború után.

1946-ban államosították a bányákat, és földosztás kezdődött el a területünkön. 1947-ben – hosszú vita után – egyesült Barcika és Sajókazinc ideiglenesen Sajókazinc néven, majd 1948-ban felvette a Kazincbarcika nevet. 1950-ben alakult meg a közös tanács a körjegyzőség helyén.

1949-ben döntött a kormány a „Borsodi kooperációról”, és ez az utolsó alappontunk a történetemhez…

Összefoglalásképpen: mint látható, a történelem folyamán mindig Kazincz – Sajókazinc – volt a legnagyobb, legtöbb lakossal és a legbefolyásosabb szereppel rendelkező településünk. Ha nem lett volna olyan közel Sajószentpéter, nagy valószínűséggel már jóval korábban várossá fejlődött volna. De eljött az 1950-es év, és a település fejlődésnek indult…

*: Három könyvet tervezett dr. Borovszky Samu Borsod vármegyéről. A második a szatmári békétől 1909-ig szólt volna, a harmadik pedig egy-egy település történeti leírását. Ez a két könyv sohasem jelent meg…

**: Az 1676-ban leégett kazinczi malom után már nincs információ arról, hogy újat építettek volna. Az 1753-as dokumentum alapján feltételezhetjük, hogy mégiscsak újraépítették a Tardona-patakon a malmot. Mivel Kazinczon a XVIII. század végén, majd 1844-ben, 1870-ben és 1871-ben is tűz pusztított, így elképzelhető, hogy az újjá épült malom ekkor véglegesen megsemmisült. Ennek azért van jelentősége, mert a későbbiekben Kazinczon már malom nem található a térképeken.

Hozzászólás