Egy kazincbarcikai csoport IBUSZ-utazása Isztambulba – 1978

Kajdacsy Tibor írása

Általában igyekszem olyan történeteket közreadni, melyeknek valamilyen szinten résztvevője voltam, és mindenképpen kötődnek a városhoz, annak eseményeihez. Az alábbi történethez bár szomorú események is kapcsolódnak, ennyi év távlatából talán kicsit mosolyra is fakaszt maga a „kirándulás”, hiszen – többnyire – így (társas)utaztunk mindnyájan anno…

A városban remek IBUSZ-kirendeltség működött az Ifjúmunkás tér sarkán, az egykori Építők úti buszmegállóval szemben. Kiváló társas utakat szerveztek a bolgár tengerpartra, Krakkóba, a Felvidékre vagy Kárpátaljára. Munkács például kedvelt célpont volt, remek húsklopfolót vagy irhakabátot lehetett hozni…

Szervezésükben kazincbarcikai és környéki, valamint néhány miskolci útitársunkkal 1978 májusában keltünk útra Bukarest érintésével a törökországi Isztambulba. Kazincbarcikáról busszal érkeztünk a Ferihegyi repülőtérre. Néhány óra várakozás után egy „éltes férfikorban” lévő, kissé viseltes IL-18-as gépen szálltunk a román főváros felé. Nejemmel a szárnyak felett kaptunk ülőhelyet, azok rezonanciája miatt gyakran volt olyan érzésünk, hogy a madarak szárnycsapásaihoz hasonlatosan haladunk.

Az Iljusin IL-18 gépek sorozatgyártása a moszkvai Znamja Truda repülőgépgyárban 1959-től 1978-ig folyt. A Malév 1960–1983 között üzemeltette ezt a típust. Az 1970-es évek végén már csak 5 példánya repült! Ezek egyikén szállhattunk!

Egy kis utazástörténelem

A 70-es évekig személyi igazolványhoz csatolt betétlappal utazhattunk, majd az 1972. január 1-jétől bevezetett ún. piros útlevéllel, mely a baráti, szocialista országokba szólt, korlátozás és külön kiutazási engedély nélkül. 1984-ig, az egységes útlevél bevezetéséig lehetett használni. A nyugati országokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, csak rendkívüli engedéllyel és kötöttségekkel kelhettünk útra ezzel.

1978. október 26-án a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa rendeletben mondta ki, hogy törvényes jognak tekinthető az utazáshoz való jog. Ez persze nem jelentette azt, hogy innentől kezdve bárki bárhová elutazhatott, viszont 1978-tól már nem kellett vízum Ausztriába, 1988-ra pedig minden szomszédos szocialista országgal megköttetett a kishatárforgalmi egyezmény, és ekkor vezették be a világútlevelet is, illetve szűnt meg a kiutazási engedély. A teljesen szabad utazást az 1989-es útlevéltörvény tette lehetővé.

Ezekhez a feltételekhez alkalmazkodva szervezték utazásaikat az irodák a 70-es, 80-as években. A város egykori IBUSZ-kirendeltsége, annak vezetője és munkatársai remek utak szervezéseiről voltak ismertek. Személyes jó kapcsolatot ápoltam a vezetővel, az ott dolgozó hölgyekkel, sajnos az eltelt közel 40 év távlatából neveikre már nem emlékszem.

Folytatva a történetet…

Néhány óra múltán Bukarestben landoltunk, ahol nem éppen kedves vámosok vettek kezelésbe bennünket. Ezen a tortúrán túljutva, busszal haladtunk a szálláshelyünk, egy aránylag elegánsnak mondható szálloda felé, sajnos a nevére már ennek sem emlékszem.

A buszból számtalan romos, felújítás alatt lévő épületet láttunk, de az idegenvezető kérdéseinkre mélyen hallgatott arról, hogy egy évvel korábban, 1977. március 4-én, 22 óra tájban, a Richter-skála szerint 7,2 erősségű földrengés sújtotta a várost és több román települést. Ezek a tények hírzárlat miatt még itthon sem voltak túlzottan ismertek!

A szállodában érdeklődtem a történtek felől, a román nyelv ismerete híján a német nyelvvel sem jártam eredménnyel, ám az egyik folyóson egy idősebb hölgy alkalmazottat megszólítva, szerencsémre magyarul válaszolt, mint kiderült, Erdélyből származott. Ő mondta el: 30-40 tömbház dőlt össze, 100-on felüli rongálódott meg, több mint 500 halottat találtak másnap és kb. háromezer sérültet.

Korabeli kép a földrengés utáni állapotról (Forrás: Maszol.ro)

Egy 2015. március 7-én megjelent tudósításából kiderül, hogy jelentősen több volt az áldozat, nagyobb károk keletkeztek, az érkezett segélyek, anyagi támogatások javarésze visszaélések miatt elveszett…

Íme a részletes leírás!

Könnyű szívvel hagytuk el Bukarestet, már komfortosabb géppel, egy Tu-134-essel repültünk Isztambulba. A török reptéren nem sokat totojáztak velünk, buszra ültünk, és irány a város, a szálláshelyünk.

A szállodánk

A kaotikus közlekedési állapotokat látva nem hittünk a szemünknek. Járdán, forgalommal szemben, mindenki dudálva, nyitott kisbuszokra menetközben fel-le ugrálva, hihetetlen közlekedési helyzetekkel szembesültünk, de háromnapi ott tartózkodásunk alatt egyetlenegy balesetet sem láttunk.

Az első nap Isztambul nevezetességei, a Hagia Szophia és a Kék Mecset megtekintésével telt.
A Hagia Szophia több mint ezer évig keresztény templomként működött! Az épület óriási méretei: a 31 méteres átmérőjű és 55 méter magas főkupola lenyűgözött bennünket. A török birodalomból mintegy 100 mester és 10 000 segítő 5 év alatt építette fel. A templom belsejét negyven félköríves ablak árasztja el fénnyel. Érdekesség, hogy a fő tartópilléreket habarcs nélkül, homokkő hasábokból, ón kötőelemekkel illesztették egybe.

Ahmed szultán dzsámija, a Kék Mecset többek között arról nevezetes, hogy hat minaretje van, ezen kívül csak Mekkában vannak hasonlók. Nevét a belső falait borító kék csempéről kapta. Bennünket egy oldalsó bejáraton engedtek be, két imaidő között. Belépni csak mezítláb (zokniban) lehetett, a nők számára kendő vagy sál volt kötelező, melyet a fejükre és a vállukra terítettek, hacsak nem akartak az ott osztogatott hidzsábba (hijab) bújni.

Majd ezt követően fakultatív városnézésre indultak útitársaink. Mi meglátogattunk egy piacot.

Másnapi program: a Topkapi Palota és a várva várt Nagy Bazár látogatására került sor.

A régi város hét dombja közül a legelsőn, vagyis a Palota Ponton áll, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Boszporuszra, a Márvány-tengerre és az Aranyszarv-öbölre is. A palotát II. Mohamed építtette, az Oszmán Birodalom adminisztrációs központja, valamint több mint 400 évig a szultán rezidenciája volt. Gyönyörűen megőrzött szobákból, gazdag művészeti kerámia-, kegytárgy- és fegyvergyűjteménnyel rendelkező múzeumot láthattunk.

Utastársaink szinte mindegyike már azt a pillanatot várta, hogy anno a török hódításhoz hasonlóan a Nagy Bazárt bevehesse, megszállja… Elérkezett ennek az ideje is!

Utólag jobban belegondolva, a bazár sokkal többet nyújtott, érdekesebb volt, mint elsőre gondoltam. Az csak az egyik része a dolognak, hogy itt mindenfélét árulnak, olyat is, ami nem is létezik. De maga az épület, a szerkezete és a benne található rejtett dolgok még izgalmasabbá tették.

A sikátorok labirintusában sok érdekességet találtunk. Volt ott pl. belső dzsámi is, ahová lépcső vezet felfelé, ide szívesen invitálták a potenciálisnak látszó vásárlókat és a szép asszonyokat, főként a „magányosakat” – „egy teára”! Valamelyikre mi is feljutottunk, remek kilátás volt a bazár teteje felett a városra.

Belül bolyongva sok mindent találtunk, bár gondolom, már kívülről tudják az Olvasók: irha- és bőrkabátok garmadája, trébelt réztárgyak, lámpák, dobozok, selyem, keleti szőnyeg meg mindenféle.

Nem is beszélve a pomponos papucsokról és anyósjárművekről, az aranyhegyekről, ékszerekről.

Csak arra kellett vigyázni, hogy ne kapkodjuk el a vásárlást, míg körül nem néztünk, mert később megbánhattuk!

Úgy emlékszem, egy emelkedőn felfelé menve jutottunk az aranyművesek utcájába, ez az Öreg Bazár a Fedett Bazár közepe. Ez volt az első hivatalos bazár Isztambulban, miután a törökök elfoglalták. Ellentétben a bazár többi részével, itt nem az utca került lefedésre, hanem ez egy hatalmas csarnok, benne kis bódékkal. Az aranyművesek utcája a legfelső szinten volt, ahol az arany úgy volt a kirakatokban, mint máshol a sütemény, telis-tele ékszerekkel, karkötőkkel, gyűrűkkel, nyakláncokkal.

A látvány leírhatatlan. Míg kívül, az utcán folyamatosan zajlott az üzleti élet, addig ez inkább egy múzeumra hasonlított.

A Nagy Bazárt erős falakkal vették körül ‒ tehát teljes biztonságot nyújtottak a közel 4000 bolt felbecsülhetetlen értékű árukészletének.

Amikor az árusok felismerték a magyar nyelvet, azonnal felragyogott a szemük. Elmesélték, hogy sok évvel ezelőtt volt egy magyar barátnőjük, ráadásul tudják, hogy a magyarok mennyire szegények…

Útitársaink jó hangulatban alkudozgattak, vásárolgattak, de illetlenség volt kíváncsiskodni, ki, mit, hol és mennyiért, majd a vámnál kiderül! Igyekezett mindenki kihasználni a vásárlásra szánt időt.

Néhány történet

Útitársaink között volt egy csinos, szőke középiskolai tornatanárnő, aki a Topkapi után a Boszporusz partjára, egy kicsit lengébben, kifeküdt napozni. A török pasik szeme majdnem kiesett a látványtól. Imádták a szőke, hosszú hajú és combú hölgyeményeket. Ennek híre mehetett a bazárban, mert azt sem tudták, hogy kényeztessék vásárlása során.

Egy házaspár aranygyűrűt szeretett volna vásárolni, komoly engedmények után, szemérmetlenül tovább alkudoztak. Az árus bepöccent, kirohant az üzletek előtti közlekedőre, majd földhöz vágta a gyűrűt, és útitársainkra mutogatva ordította, üzgürű-büzgürű… A pár jobbnak látta lelépni onnan, mivel erre a hangzavarra a többi kereskedő is kitódult a boltjából.

Személyes élmény, a török árusok őrülten érdeklődtek az orosz cuccok, fényképezőgép, filmfelvevők, órák iránt. A FED-4-es gépemre többen is szemet vetettek, végül a bazárból távozás előtt úgy döntöttem, barterben otthagyom. Kaptam érte a fiam számára egy irhakabátot, ami itthon a fotómasina dupláját érte.

A piacon vásároltunk egy görögdinnyét, de az olyan tök volt, hogy ihaj. Szemetest nem találtunk a szobában, nem akartuk másnapra otthagyni. A szálloda mögött bádogviskószerű építmények voltak, éjféltájban meggondolatlanul kidobtam, valami tetőre eshetett, mondanom sem kell, olyat szólt, mint egy ágyú… Lekapcsoltuk a világítást, vártuk a fejleményeket, de szerencsére nem történt semmi.

A történetekre vámolás után még visszatérek…

Harmadik napon a szállodai reggeli után egy rövidebb csoportos városnézés volt a program, majd ez fakultatívvá vált, szétszéledt a társaság, többen visszatértek a Nagy Bazárba…

Délután újra találkoztunk, a Boszporusz-hídon Ázsiába repítettek bennünket, na nem repülőszőnyegen, hanem a megszokott autóbuszunkkal.

Útban Ázsiába

A hídról pazar panoráma tárult elénk. Kevés olyan szép fekvésű vidéket láttam, mint a Boszporusz két kontinens határát képező tengerszoros. Ez a két part a XIV‒XV. század történelmét, erődrendszerét tekintve, stratégiailag igen fontos hely volt.

Isztambul ázsiai oldalán megismerhettük a II. kerületi Üsküdart. Az óváros utcáin jót csatangoltunk, el is tévedtünk, de nagy várakozással tekintettünk az előre beharangozott, esti „Karavánszeráj” (Kervansaray – Restaurant Night Club) mulatóbeli programra, már ez járt az eszünkben.

Egy könnyű vacsorát követően kezdődött a műsor, keleti táncosok, zene, de a fő attrakció a hastáncosok produkciója volt. Előre figyelmeztettek bennünket, a fellépőket, kiváltképp a táncosokat nem szabad érintenünk, mert ezért védelmezőik akár le is lőhetnek. Mindezt figyelmen kívül hagyva, az egyik „baba” csábos tekintete, táncikája annyira megfogott, hogy úgy éreztem, egy életem, egy halálom, én mégis megteszem. A nejem a fotón mögöttem ül, akkor úgy éreztem, ha kilőnek, akár itt helyben egy pár könnyet is ejthet értem… Nejem nagy bánatára megmaradtam!

Éjszaka jó hangulatban érkeztünk vissza a Boszporusz-hídon Ázsiából Európába.

Ezzel véget is ért isztambuli utazásunk. Másnap reggel egy Tu-134-es repülőre szállva, romániai leszállás nélkül repültünk kis hazánk felé.

Budapest légterébe érkezve, a nagy köd miatt nem kaptunk leszállási engedélyt. A város felett kb. 15-20 percig köröztünk, csak ezt követően kezdhettük meg a landolást, majd földet értünk. A gép, amíg Budapest felett karikázott, többször megsüllyedt, ezt a repülésben felhajtó erő változásaként „átesésnek” nevezik.

Ebből adódóan, valamint a vám előtti izgalmak miatt, mint akinek „vaj van a fején”, tisztelet a kivételnek, stresszben volt a társaság. Belegondolva, abból a szűkös vámkeretből, hogy is tellett annyi mindenre…

Férfiasan bevallom, 31 évesen a vámolásnál jöttem rá, a hölgyek jártassága, csalafintasága mellett kispályás vagyok…

Visszatérve a történetekre:

Vámolásnál két folyosó között választhattunk. Ha a zöldet választotta valaki, de nagyobb csomagja volt, zavartan, gyanúsan viselkedett, netán nem volt szimpi, azt a pirosra parancsolták.

Itt annak volt szerencséje, aki pókerarccal rendelkezett, valamint jártas volt a lehetőségekben!

Nagy csodálkozásunkra az egyik útitársunk irha- és bőrkabátból mondhatni kereskedelmi mennyiséget hozott, vámolás előtt egy hordárral félrevonult, csak a jó ég tudja, hogy csinálta és mennyiért, de az áru már a vám másik oldalán várta. Ezt követően útitársunk a zöldön simán átballagott.

Tanulság: nem költötte el miden pénzét, így erre a tranzakcióra is volt keret.

Társaink javarésze túljutott a vámon, mi is a zöldfolyóson mentünk át, ketten voltunk, két gyermek- és egy női irhakabátot, valamint egy bőrdzsekit hoztunk.

Ezt követően váratlan fordulat történt, egy másik útitársnőnk hihetetlen mennyiségű arannyal tűnt fel, próbált átsétálni a vámmentes folyosón. Mikor a vámos meglátta, összecsapta a kezét, és felkiáltott, asszonyom, magán annyi ékszer van, mint karácsonyfán szaloncukor, hogy gondolja ezt?

A hölgy a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolt: Uram, ezeket az ékszereket a férjemtől kaptam, iránta érzett kegyeletből senki kedvéért nem vagyok hajlandó levenni!

Vámos: Ki az Ön férje?

Hölgy: Már nincs férjem, mivel tavaly a hazautazásunkkor a repülő Romániában lezuhant velünk, a férjem a kettétört gépből a lángok közé zuhant, és ott lelte halálát…

Egy pillanatra a megdöbbenéstől hihetetlen csend lett. Vámos: Asszonyom, maga is a gépen utazott? Igen, jött a válasz. Ezt követően a vámosok részéről záporoztak a kérdések, mondanom sem kell, az ékszerek firtatásáról, a vámról többet egy szó sem esett.

1977. szeptember 21. – a Malév egyik Tupoljev Tu-134 típusú repülőgépe (HA-LBC) Bukarest/Urziceni leszállás közben katasztrófát szenvedett, a nyolctagú személyzet, valamint 24 utas az életét vesztette.

Ezzel a szomorú eseménnyel fejezem be utazásunk történetét. (Az elhunyt férj taxis volt Miskolcon.)

Az alábbi linket megnyitva, egy túlélő orvos és pszichiáter házaspártól olvashatják el a hiteles történetet.

Az alábbi két részben közölt történet, egy kicsit más megközelítésben, nagyon érdekes…

2 hozzászólás

  • Radó Iván

    Ez az írás tele van szakmai (repülés) hibákkal. Ami azért baj, mert így az olvasók azt hiszik, rendben van. De nagyon nincs.

    • Históriás

      Kedves Iván! Köszönjük az észrevételét! Megosztaná velünk a hibákat, hogy módosíthassuk akár a cikket is? Köszönettel: Takács Zsolt – szerkesztő

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .