Egy Európa Kiadó-koncert 1989 elejéről – avagy két (első osztályú) vidéki srác kalandjai Budapesten (Naplótöredék)

Lehota Roland írása

Lehota Roland írása

Nem tudom már, hogy 1989. február végére vagy esetleg március legelejére esett a koncert napja, de azt tudom, hogy pénteki nap volt. Azért is emlékezetes a nap, mert egy nappal korábban, azaz csütörtökön érkeztünk fel, mint ahogy a koncert megrendezésre került volna. Egy éjszaka a Keletiben, aligha felejthető ebben az időben. Nem felejtem el ezt a két napot az utazás és a megérkezés körülményei, sem amiatt, hogy eddigi életem legjobb koncertélménye volt. De maradjunk talán a furcsa előzményeknél.

A 80-as évek végén indult HOL-MI néven egy kulturális ajánló műsor, mely főleg a fiatalokat célozta meg a tartalmas szabadidő eltöltését segítve. Ekkoriban – mivel nem volt internet – hiánypótló volt ez a műsor, hiszen leginkább újságokból, plakátokról és szóbeli közlés alapján lehetett tájékozódni egy-egy érdekes eseményről. Egy kisvárosban, Kazincbarcikán, ahol én is éltem, szinte lehetetlen volt arról hírt szerezni egy tizenhat-tizenhét évesnek, hogy mikor és hol lesz Európa Kiadó-koncert. Annál is inkább, mert az együttesnek – tudomásom szerint – igencsak Budapestre koncentrálódtak a koncertjei. A lényeg, hogy az említett műsorban csokorba szedték a programokat, és láss csodát, egyszer az is elhangozott, hogy a KEK-en (ekkor még nem tudtam, mi ez) E. K.-koncert lesz. A tévéműsor január végén volt, tehát eléggé messze a koncert időpontjától.

Nem egyből határoztam el, hogy elmegyek rá, hanem érlelődött bennem a gondolat, hogy talán el kellene menni. Szóltam is Európa Kiadót kedvelő barátomnak a nagy hírről, majd fel is vetettem, hogy valahogyan el kellene rá menni. Eldöntöttük, hogy nem lehet ilyen alkalmat kihagyni, már csak a naptárban kellett utánanézni, hogy melyik napra fog is esni a nagy esemény.

Csütörtökre esett, ami problémát jelentett, hiszen tanítási nap volt, és abban az időben még igencsak kevesen kerülték az iskolát. Mi sem akartuk ezt tenni, de úgy nézett ki, hogy a késői kezdés miatt megkockáztathatjuk a délutáni indulást, s talán még a koncert végeztével valahogy hazavergődünk, és esetleg pénteken már ott is vagyunk a gimiben.

Hogyan sikerült a szülőket rávenni, hogy elengedjenek? Nem tudom. Valószínűleg látták rajtunk, hogy úgyis elmennénk, de így legalább voltunk annyira rendesek, hogy tudattuk távollétünk okát.

Szóval elérkezett a várva várt nap. Rettentő izgalmas volt így elindulni, hogy tulajdonképpen a városon kívül nem is tudtuk, hogy hova megyünk. Annyit sikerült Mihály barátomnak kiderítenie, hogy a KEK az nem más, mint a Kertészeti Egyetem Klubja, de hogy merre is van a Keletitől, ahova meg fogunk érkezni, azt homály fedte. Mindenesetre bíztunk magunkban; ketten voltunk, s az ifjonti hév nem ismert akadályokat.

Már a vonaton elkezdtünk sörözni, nemsokára egész jól éreztük magunkat, gyorsan ment az idő, vicces dolgok jutottak az eszünkbe. Vitt a vonat, s biztosnak látszott, hogy meg is érkezünk. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy az eddig csak kazettáról ismert kedvenc zenekart végre élőben is láthatjuk, egész utunkat áthatotta a kellemes izgatottság.

Budapest_Keleti_pályaudvar_felvételi_épülete_1985_(Azonosító_18151)

Megérkezés a Keletibe, ahonnan meglepő határozottsággal a metró felé vette az irányt Mihály barátom. Amikor azonban a mozgólépcsőig értünk, kiderült, nem tudja, hogy igazából merre és meddig kellene mennünk. Legjobb ötletnek tűnt megkérdezni valakit, hogy merre is van a Kertészeti Egyetem klubja. De ki is tudhatná a le-fel áramló tömegben célpontunk helyét, miért is kellene azt tudnia az átlag pesti embernek? Ám szerencsénkre feltűnt két (ráadásul csinos) alternatív stílusú lány.

(Ó, hát meg merném én őket szólítani?… Két alternatív pesti nő!)

Barátom azonban nem sokat teketóriázott, mindig is élelmesebb (de nem szeretem ezt a szót!) volt nálam, megszólította őket. Rövid beszélgetésük sikerrel ért véget, tudták, hogy hol van a klub, és el is magyarázták. Hogy innen merre vezettet az utunk, nem tudom (valószínűleg a hetes buszra szálltunk), de elérkeztünk végül a Kosztolányi Dezső térre, majd a Feneketlen-tó mellé…

feneketlen2Az egész környék megnyugtatott, a viszonylag kevés ember és a tó környezetével emlékeztetett a mi csónakázótavunkra. A kimagasló, hatalmas, kéttornyú templom a környék régies házaival azonban mégiscsak más volt, mint egy ötvenes években szocialista-realista stílusban épült város. Valami jóleső érzés töltött el a tó körül sétáló emberek láttán. Miután átvágtunk a tó mellett, nemsokára sikerült is megtalálni az egyetem épületét. Egy probléma azonban akadt: az egyik kifüggesztett plakáton, mely az Európa Kiadó-koncertet hirdette, nem az a dátum volt, amire számítottunk, hanem egy nappal későbbi. Addigra tehát, míg elhatároztam, hogy el kellene menni a koncertre, már csak homályosan maradt meg a koncert kezdési időpontja. Úgy láttam, hogy azért a barátom nem annyira haragudott ezért a tévedésért. Legalábbis hamar túltette magát első meglepetésén, és hamar a megoldáson gondolkozott, ahogy én is ezt tettem. Jobb nem jutott eszünkbe, a Keletiben aludtunk.

**

Ebben az időben még nyitva volt a nagy váróterem éjszaka is, pihenőhelyként a hajnalban utazóknak, vonatról lemaradtaknak, éjszakai szállásul pedig hajléktalanoknak. Hogy milyen arányban voltak előbbiből és utóbbiból, nehéz megmondani, de nagy népszerűségnek örvendett ebben az időben a terem, mondhatni dugig volt, nem volt könnyű széket találni. Ha pedig talált is valaki ülőhelyet, akkor jobb volt, ha nem nagyon állt fel onnan, mert könnyen a helyére ültek. Ha a szemünket le is hunytuk néha, aludni nem volt tanácsos: egy embernek, aki úgy gondolta, cipő nélkül kényelmesebb a pihenés, miután levette és maga mellé helyezte azokat, reggelre csak a hűlt helyüket találta. Ordítozva próbálta számon kérni a hajléktalanokon eltűnésüket.

Ebben a „hangulatban” ébredtünk; jónak láttuk minél hamarabb továbbállni. Mivel aludni jóformán semmit sem aludtunk, indítványoztam, hogy menjünk el metróval a Pillangó utcáig; emlékeztem rá, hogy itt parkosabb részek vannak padokkal, amelyeken egy ideig nyugodtabban pihenhetünk, mint amennyire a Keletiben lehetőségünk volt. Napfényes idő volt, télikabátjainkat kigombolva pihentünk itt órákat. Nem tudom, a nap hátralévő idejében mivel töltöttük az időt, annyi biztos, hogy nagyon ki kellett „centiznünk” a pénzünket, bármit is akartunk vásárolni éhségünk csillapítására.

pillangoEmlékezetes volt az az idő, amit a Kertészeti Egyetemtől nem messze töltöttünk el. Órákkal a koncert előtt ott voltunk a klub környékén, már csak azért is, mert különösebb programunk nem volt, s jónak látszott minél közelebb lenni a koncert színhelyéhez, nehogy lemaradjunk a várva várt eseményről valami oknál fogva.

A kellemes tavaszias idő késő délutánig is kitartott, még este se kellett különösebben begombolkozni. Ahogy ültünk a csendes, elhagyatott budai téren, különös, jó érzés fogott el ismét, és talán barátomat is. Volt valami hihetetlen az egészben, hogy ott vagyunk karnyújtásnyira egy olyan eseménytől, amelyre kimondatlanul már rég óta vártunk, de mégis, sok mindennél fogva, nem is gondolhattunk a beteljesülésére. De most ott voltunk, s minden azt sugallta, valami nagyszerű dolog fog történni velünk.

Lassan szállingózni kezdtek az emberek a koncert színhelye felé, mi is felkerekedtünk. Az egyetem előtti utcán furcsa emberek gyűltek össze, tapintható volt, hogy itt valami komoly esemény készülődik. Egyrészt voltak újhullámosak vagy alternatívak (ez utóbbi kifejezés inkább a 80-as évek végén jött divatba), s legnagyobb meglepetésemre díszmagyarba öltözött emberek kis csoportját is fel lehetett fedezni, ez utóbbit először láttam utcán. Igazából nem is értettem, hogy hogyan kapcsolódik ez az Európa Kiadó-koncerthez.

Pénzünk annyira ki volt számítva, hogy a fizetős ruhatárra már nem volt elég, a visszaútra való forintjainkhoz pedig nem akartunk nyúlni. Ez idő tájt azonban nem volt ritka a pénzkéregetés azon fajtája, mikor is „valaminek a kipótlására” kértek pénzt a fiatalok, talán még egy kicsit jó fejségnek is számított, volt benne valami anarchista motívum a pénztársadalommal szemben, de azért mégiscsak volt benne valami kínos. Mindenesetre minden további nélkül ki is pótolták a pénzünket az elsőre megszólított koncertlátogatók. Szóval sikerült bejutni a koncertterembe.

***

Több mint ezer ember zsúfolódott be az egyébként tágas terembe. Mi hátul, a színpadhoz képest jobbra helyezkedtünk el, ahol már nem volt olyan sűrű a tömeg. A zenekar váratott magára, a meghirdetett húszórás kezdés helyett húsz perccel később lépett az első zenekari tag az emelvényre. Találgattuk, vajon ki lehet. Tudtuk, hogy Menyhárt Jenő gitáron játszik, de valahogy nem hosszú hajúnak képzeltük. (Mint jól is sejtettük, hiszen Gasner János volt, aki színpadra lépett.)

A közönség feszülten várta a kezdést, voltak viszont olyanok, akik elég jól elszórakoztatták magukat. Tőlünk jobbra különösen feltűnt egy négy-öt főből álló kisebb csoport, akik énekeltek, közülük is a legharsányabb volt egy nálam is magasabb, hosszú hajú huszonéves. Énekükből egy-egy töredék jól hallatszódott:

„… Ez Frisco, nem, ez diszkó / Ne mond rám, hogy kegyetlen fickó…”

Ekkor még nem is sejtettem, hogy a 80-as évek vége meghatározó zenekarának, a Neuroticnak a szövegét hallom. Barátom sem ismerte ezt a számot, ő úgy értelmezte, hogy biztos gúnyolódnak az Európa Kiadó új zenéjén. Akkoriban még harc dúlt az egyes stílusok között, nem volt ritka, hogy a közönség egy része egy zenei váltást árulásként vett.

Aztán csak elkezdődött a koncert. A hosszú hajú gitáros (Gasner) a legjobb felvezető gitárszólót produkálta, amit valaha hallottam, annak ellenére mondom ezt, hogy nem voltam oda a hosszú gitárszólókért. És lassan megjelentek az együttes további tagjai, majd a közönség soraiból szinte ordítva hangzottak fel a jól ismert URH-sorok, a Szavazz rám kezdősorai. Jenő viharzott a színpad felé a közönség soraiból, majd egy ugrással fenn termett rajta, s amilyen hangerővel elkezdte, ugyanolyannal folytatta. Ezer fokon égő kezdés, a közönség nem hiába várt nagy dobásra. Az URH egyszerűségével szemben itt egy grandiózus produkciót láthattunk „nagyzenekarral”, ahol a dobok és a vokál nagy szerepet játszottak a hangzásban. Majdnem olyan volt, mintha az URH számát egy funkyegyüttes dolgozta volna fel, persze Menyhárt Jenő sajátos előadásával megspékelve. A Szavazz rám után a Kalandor vagyok és szélhámos következett szintén teátrális előadásmódban, immár fúvósokkal is kiegészülve a zenekar, hogy még inkább egy ünneplésre készülő funkyzenekar benyomását keltsék az előadók, de egy rockosabb gitárhangzást még is megtartva. A nézők közül egyesek virágot dobtak a színpadra, Jenő azonban kérlelhetetlen volt, visszadobta azokat egy jelentőségteljes, flegma köszönömmel, jelezve, hogy ez nem az a produkció, amit virággal lehetne honorálni.

Nem volt rövid koncert, és ebből adódóan az egészet azért mégsem lehetett végig olyan magas hőfokon játszani, mint ahogy kezdtek, mégis az énekes újra és újra nekirugaszkodott, hogy a „mennyország kapuján dörömböljön”, sőt nemegyszer túllépett határokat: Gasner Jánosnak kétszer, Tóth Zoltánnak (Spenót) legalább egyszer eltépte a gitárhúrjait. Egyszer a földre is lezuhant Menyhárt, de mosolyából ítélve inkább tudatos hatáselemnek szánta. (A koncerten egyszer merészkedtünk előre a színpad felé, azonban nem sokáig maradtunk ott, a nagy tömeg és a „vadulás” miatt: néhányan verekedni kezdtek a felfokozottságban, meglepetésemre ‒ vagy talán annyira nem is lepődtem meg ‒ feltűnt a szilaj huszonéves is köztük, akire annyira felfigyeltünk a terembe való belépésünkkor.)

Alapvetően az új anyagra épült a lemezbemutató, de azért előadtak olyan régi „klasszikusokat” is, mint a Jó lesz nekünk (ez felkerült a tavaszra kiadott lemezre is), természetesen új hangzással. A hosszúra nyúlt buli végére lassan indulni kezdtek kifelé az emberek, már talán csak azért is, mert fogyni kezdett a levegő a teremben. Az állhatatosabbak még maradtak, és a zenekar még egyszer visszajött a színpadra, hogy eljátssza a Mocskos Időket (Hello, Baby), hogy újra csúcsra vigye a nézőket, de immár utoljára, hiszen ez volt a produkció záróakkordja. A közönség nagy része táncra perdült, már akiben még maradt elég szufla.

A teremből való kimenet után egy jelenetre lettem figyelmes: egy fekete srác – nyilván itt tanuló diák – a Jó lesz c. számot próbálta énekelni az egyetem aulájában. Érdekes volt, hogy pont ez a dal maradt meg legjobban benne.

Megint homályos, hogy az este hátralévő részét hol töltöttük, arra viszont élesen emlékszem, gyalog mentünk vissza a Keletihez barátommal, egymáshoz alig szólva, kifáradva az elmúlt másfél nap történéseitől és a hosszú gyaloglástól. Azonban még mindig a szerzett élmények hatása alatt voltam, amely elszánttá tett. Olyasmi történt velem, ami eddig sohasem: egyedülálló tapasztalatot szereztem valami olyanról, amit az iskolákban nem lelhettem fel. Az őszinte szó és akarat diadala volt ez, melyek szemben álltak a tizenéves koromban annyira elhatalmasodó tanácstalansággal, mely a tinédzserek életének természetes velejárója koronként, másrészt olyan szellemiséggel találkoztam, amely erőteljesen állt szemben az oly régen hallgatásra kényszerített ország lelkületével.

A vonaton, hazafelé, álltunk a tél végi napsütéses, szokatlan meleget élvezve, merthogy ülőhelyünk sokáig nem akadt. Az ablakot lehúztuk és kifelé bámultunk, majd egymáson nevettük: a kényszerű, padon töltött pihenő most „jött ki”: vörös volt a fejünk.

Négy első osztályú vidéki srác a Fő téri szökőkútnál a 80-as évek végén

Fotók: Fortepan, Husonyica Gábor gyűjteménye, MTI, S. Varga Ilona – Alion fotó, illetve a szerző archívuma

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .