„Csak a foci, a foci, a foci…” – mondja Kálmán Vilmos, és ahogy hallgatom beszélni a múltról és a jelenről, efelől egy szemernyi kétségem sincs vele kapcsolatban. Katalin asszony egy finom ebédjét követően kettesben elindulunk a kertvárosi Taki sörözőbe, hogy megnézzük azt az albumot, mely tele van a KVSE-meccsek fotóival, újságcikkeivel. Lapozgatjuk, beszélgetünk, rácsodálkozunk egy-két fényképre és tudósításra – és sajnos gyorsan eltelik az óra: Vilinek indulnia kell edzésre, várják a fiatalok…
Kazincbarcika előtt fociztál valahol?
Igazolt játékos nem voltam. Én egy kis faluból, Tiszaszalkáról származom, ott utánpótláscsapat nem volt. Egy csapata volt a falunak, a felnőttcsapat, ott nem engedtek még játszani…
Nyilván nehéz bekerülni oda egy „óvodásnak”…
Tudásom alapján befértem volna… De az egyik rokonom is ott játszott, és nem engedte, nehogy szétrúgjanak… Ott az egyértelműen kemény foci volt – falusi viszonylatban persze… Viszont reggeltől estig fociztunk a korombeliekkel. A pálya 50-60 méterre volt tőlünk, a szülői háztól, úgyhogy amikor meghallottam a labda döngését, nem lehetett megfogni otthon, már nekem a pályán volt a helyem. Mióta az eszemet tudom, futballoztam, igazolt játékos viszont csak Kazincbarcikán lettem 1966-ban.
Azért futballoztál, mert az összes gyerek ezt csinálta, vagy volt valami szorosabb, családi kötődés, indíttatás?
Család részéről nem volt, szerintem a génjeimben van… Meg mi, gyerekek, mivel tölthettük volna az időt? Nyáron fociztunk, atletizáltunk, kézilabdáztunk, télen pingpongoztunk, sakkoztunk. Sportoltunk, mozogtunk, de én azért mindig is a futballt imádtam.
Hogyan kerültél Barcikára?
A két nővérem 1952-től, vagyis már a születésem óta itt dolgozott, ide mentek férjhez mind a ketten. Mivel Kazincbarcikán jobbak voltak a továbbtanulási lehetőségek, így egyértelmű volt, hogy itt tanulok tovább én is. A 105-ös sz. szakmunkásképzőbe jártam. Nem is engedték, hogy kollégiumba menjek, nehogy esetleg valahova „elkanyarodjak”, bár nem hiszem, hogy ez megtörtént volna, de én náluk laktam három évig, amíg iskolába jártam. Vigyáztak rám, hogy futballista legyek, pontosabban hogy szakmám legyen, hiszen akkor még az volt a cél. Anyukám mindig azt mondta, „fiam, csak arra vigyázz, hogy szakma legyen a kezedben”, akkor még ez volt a „divat”…
Mindenesetre jól vigyáztak rád, hiszen, ha jól tudom, kitűnővel végeztél…
Igen, és nagyon büszke voltam rá. 32-en voltunk egy osztályban, és egyedül voltam kitűnő.
De azért közben már itt is hallottad a labda döngését…
Amikor idejöttem Barcikára, a sógorom kérdezte, hogy akarok-e futballozni? Mondtam, hogy természetesen. Elvitt az akkori KMTK-klubba.
Az hol volt?
A régi rendőrséggel szemben, az első emeleten. Tudod, hol volt a régi rendőrség? A Lenin úton, a sarkon azt hiszem, akkor fűszerbolt volt. Ahol a Munkácsy-szobor is van. Akkor volt egy megbeszélése az ificsapatnak, Szalánczy Béla bácsi volt az edző, a sógorom ismerte, és annyit mondott: „Béluskám, hoztam neked egy gyereket!”, aztán otthagyott, hazament. Én utána már a magam lábára álltam. Így kezdődött a karrierem 1966-ban.
Akkor még nem volt meg a KVSE-pálya. Hol fociztatok?
Az edzésekre a Hőerő pályájára jártam. Elég kacifántos volt oda eljutni, meg onnan hazajutni, buszjárat nem nagyon volt, csak ímmel-ámmal. A 26-os úton, ha leszálltunk a buszmegállóban, még át kellett vergődni a síneken – ez nem volt valami egyszerű mutatvány, de mentünk! Mentünk, mert szerettük. Engem akkor sehogy nem tudtak volna eltántorítani ettől. De nemcsak engem, a többieket se!
Akikkel együtt kezdtél, később ők is focisták lettek?
Ismertebb focista egyikük sem lett, de voltak kiemelkedő képességű játékosok. Akkoriban rengeteg focista volt, meg kellett küzdeni a csapatba kerülésért, én is csereként kezdtem az ifiben, később fértem be az „utazókeretbe”. Abból a korosztályból az I. csapat kapujáig hárman kerültünk: Farkas Zoli, Bárczay Sanyi és én. De csak én maradtam meg hármónk közül.
Tizennyolc évesen már a felnőttcsapatban rúgtad a bőrt…
A keretben benne voltam. Emlékszem, szerdai nap volt, az első csapatnak le volt kötve egy edzőmérkőzése az MVSC-vel, de a miskolciak valamiért nem jöttek el. Az E csapatnak volt egy húszas kerete, de ahhoz, hogy 11-11 ember játsszon, még kellett két ember. Farkas Zoli meg én kimentünk meccset nézni, így kapóra jöttünk, berántottak, hogy menjünk öltözni, mert játszani kell. Rúgtam két gólt. Egyet kapásból bal lábbal, a másikat meg úgy, hogy bal oldalon lementem, és kicseleztem a kapust… Másnap az edzésen odahívott a nagycsapat edzője, Molnár Bandi bácsi, és azt mondta: „Kicsi, te mától kezdve a kettőbe jársz edzésre!” Nem az egybe, a kettőbe. A kettőt megint végig kellett járnom, ki kellett vívni azt, hogy az egybe kerüljek.
De végül is bizonyítottál. Könnyen elfogadtak az öregek?
Könnyen alkalmazkodom, ezért sikerült magam elfogadtatni, de ezért tenni kell: úgy kell viselkedni, úgy kell dolgozni, úgy kell futballozni… Egyébként remek futballisták közé kerültem, Lipcsei Imre, Szitka Béla, Fülöp Lajos, Varga Miki, Ráczi Attila, Ködmön Gyuri, Ambrus Bandi, Verbovszki Ernő, Szűcs Lacika. Bent maradni már könnyebb volt. Tudtam, hogy innentől kezdve csak tőlem függ.
Nagyon jó barátok voltunk, együtt jártunk mindenhová a civil életben is, például szilveszterezni. Úriemberek voltak – és nem csupán a pályán.
Emlékszel az első bajnokidra?
Hogyne! Az első bajnokim Sátoraljaújhelyen volt, kikaptunk 3:1-re, salakpályán. Azt azért tudni kell, hogy Újhely sohasem volt extra csapat, de onnan pontot elhozni mégis bravúrnak számított. Salakon szétnyomtak mindenkit. Itthon viszont, füves pályán, rúgtunk nekik hatot…
Miért salakon játszottatok?
Mert csak az a pályájuk volt… úgy hívták, hogy dohánygyári pálya, közvetlenül a dohánygyár mellett volt. Ők ahhoz szoktak hozzá, ott is edzettek, mi meg féltünk a salaktól… olyan volt, mint egy csiszolóvászon…
Itt rúgtad az első gólod?
Nem, azt Budapesten rúgtam a Keltex ellen. Akkor még ilyen csapat is volt: Kelenföldi Textil. Az én gólommal nyertünk 1:0-ra, de nem csak ezért emlékezetes számomra a meccs. Akkoriban úgynevezett kalóriapénzt kaptunk, 400 forintot egy hónapra, fejenként, de előtte nem igazán ment a csapatnak, ezért megvonták, és úgy adták volna csak vissza, ha ezt a meccset megnyerjük. Örültem, hogy én rúgtam a gólt, így kis túlzással mondhatom, a többiek meg annak örültek, hogy pénzt raktam a zsebükbe…
De nemcsak kalóriapénzt kaptál, közben dolgoztál is. Ez az akkor szokásos fedő állás volt? A fiatalabb olvasók kedvéért: a személyi igazolványba akkoriban még be kellett írni a munkahelyet, hogy például igazoltatáskor ne vigyen el a rendőr közveszélyes munkakerülésért (kmk), viszont olyan foglalkozás nem volt, hogy labdarúgó…
Így van, de én 17 éves korom óta valóban dolgoztam a BVK-ban, és nem fedő állásban, hanem 6-tól 2-ig jártam munkába a központi karbantartó műhelybe mint gépszerelő.
Kivételeztek veled azért?
Inkább azt mondanám, hogy másként kezeltek. Például ha hétfőn bementem, csak a meccsről kellett beszélnem – ilyenkor a munka „természetesen” nem ment… 76-77-ben nyertünk bajnokságot, addig jártam be naponta. Volt persze munkaidő-kedvezmény, egy idő után hétfőn nem kellett bemenni – így nem tartottam fel a kollégákat -, kedden 9-ig kellett dolgozni, szerdán 12-ig, csütörtökön megint 9-ig, pénteken 12-ig, és akkor minden második hét szabad szombat volt. Ha szombaton be kellett menni, akkor is 9-ig. 10-től viszont mentünk edzeni, de a komolyabb edzések délután voltak. A csapat zöme a BVK-ban dolgozott, a gyár megtehette akkor, hogy alkalmazott minket…
Nyilván a kollégák is kimentek a meccsre, de nem csupán ők. Épp az előbb néztük az albumban, hogy az egyik mérkőzésen ötezren voltak kint, pedig nem is volt olyan jelentős összecsapás.
Három-négyezer néző alatt akkoriban nemigen volt meccs. Élmény volt kijárni a stadionba. Biztos emlékszel, vasárnaponként szinte kihalt a város, jöttek családostul, sokan szépen kiöltözve.
Emlékszem, a Lenin úton megindult a tömeg, jöttek a Napfényből, a J-ből, a K-ból. Apukának előtte sör, a gyerekeknek 50 filléres fagyi… A főiskolától a pályáig már végig ott álltak a szotyiárusok. A legjobb szotyija egyébként annak a néninek volt, aki ott lakott nem messze, az órával szemben, és volt egy beszélő szarkája… Papírtölcsérbe mérték ki a makukát egy pohárral… 1 forint per pohár… Tényleg ünnep volt az egész. Érezted, hogy valamilyen szinten sztárok vagytok?
Nem mondanám, hogy sztárok voltunk, nem is tudom, mi lenne a jó kifejezés erre… Az emberek, a szurkolók kedveltek minket, az utcán köszöntünk egymásnak, beszélgettünk, mint jó ismerősök vagy haverok. Ma is, ha megyek az utcán, az unokám kérdezi: Papa, téged mindenki ismer? Persze másképp éltünk, mint az átlagember, egyrészt kevesebbet dolgoztunk, mint említettem. Vagy egy más példa: akkoriban ugye hiány volt a déligyümölcs, ám a boltos haver volt, például Káel Jenő bácsi… De sorolhatnám az összes boltost… Szóltunk, hogy Jenő bácsi, kéne egy kiló banán, mondta, oké, Vilikém, gyertek, meglesz. Mentünk a hátsó bejárathoz, fizettünk, megkaptuk. Akkoriban ilyesmiket csak pult alól lehetett beszerezni. Hát ilyen előnyben voltunk. De például Rudabányán a meccspénz több volt, mint nálunk… Olyan soha nem fordult elő, hogy tessék, itt van x összegű pénz, se a várostól, se a BVK-tól. Akkoriban és később is mindig keringtek olyan hírek a városban, hogy lakással csábítottak ide sportolókat, vagy már az itt lévők kaptak lakást. Nem tudom, biztos volt ilyen, de én például megvettem…
Az egyik képen, amit tőled kaptam, felfedeztem magam a szurkolók közt, 8-9 éves lehettem. Őszintén bevallom neked, KVSE-s gombfocicsapatom soha nem volt, azt majd most mindenképpen pótolom veletek, de emlékszem, Törőből például két játékosom is volt. Simán le tudtam cserélni a hajrában a fekete-fehér fotós Törőcsiket a Képes Sportból kivágott színes képes Törőcsikre… Megjegyzem, jobban is játszott…
Én egy meccset játszottam ellene… Abban az évben mérkőztünk a BVSC ellen a Szőnyi úton, amikor Törő már aláírt az Újpesthez, 1974-ben. Nekem volt kiadva szoros emberfogással. Nem volt semmi más dolgom, csak a Törőcsiket le kellett vennem a pályáról. Az első húsz percben nem igazán találkoztam vele, egyszerűen kiszámíthatatlan volt. Húsz percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiismerjem, utána viszont a labdával nem találkozott. Nyertünk 1:0-ra. Akkor Mezey Gyuri volt az edző a BVSC-nél. Ha találkozom vele, a mai napig emlegeti azt a meccset, hogy a Törőt sikerült „kiiktatnom”. Törő akkor 18 éves és már gyémánt volt. Nem csiszolatlan, mert nagyon tudott futballozni akkor is.
A Törő, Ebedli páros másról is híres volt. Nálatok megvolt az éjszakai élet?
Persze, de főleg az öregebbek részéről, ám én nem voltam ilyen típusú, higgadtabb voltam. Mentünk együtt sokat mindenfelé, de az éjszakába én már nem.
De azért lehet mondani, hogy nem csak csapattársak voltatok, hanem barátok is?
Igen, én szerencsés vagyok, jóban voltam az öregekkel, de a tőlem jóval fiatalabbakkal is, például Sztahonnal, vele együtt is fociztam, de voltam az edzője is, és a mai napig nagyon jó barátok vagyunk.
Nyilván nem véletlen, hogy csapatkapitány lettél…
Mikor csapatkapitány lettem, voltak tőlem jóval idősebbek is a csapatban, de gondolom, nem a két szép szememért kaptam, hanem a teljesítményem, az emberi tartásom alapján. Nem azért adják oda egy játékosnak a karszalagot, hogy feldobja a pénzt, fej vagy írás, meg hogy melyik kapu a miénk, hanem az tiszteletet parancsoló, megdolgoztam érte, ki kellett érdemelni.
A vezetők döntötték el vagy a játékosok?
A vezetők, és a játékosok elfogadták. De volt egy kellemetlen helyzet… Eléggé nehezen ment a csapatnak, tőlem meg mindig kérdezgették, hogy mi a baj. Na, hát elmondtam a csapat véleményét: az a helyzet, hogy a csapat Tibi bácsit már unja, sok volt az az idő, amit együtt töltöttünk. Szentmarjai Tibi bácsi már ötödik éve volt itt akkor Barcikán edző. Akkor nem is lett belőle semmi, ez volt mondjuk kedden, csütörtökön már nem én voltam a kapitány… Leváltottak. És utána Tibi bácsi elment. Megint kellett új kapitány, ezt a játékosok választották, és ők mellettem döntöttek. Utána hosszú évekig én voltam a csapatkapitány.
Nehéz feladat, gondolom, a csapatkapitány nem csak a pályán csapatkapitány…
Így van, nem csak a pályán vagy az öltözőben, de a hétköznapi életben is az. Igyekeztem példát mutatni, de hallgattak is rám, ezt pedig a teljesítményemmel igyekeztem honorálni.
Az egycsoportos NB II-ben például divat volt, hogy az edzők megszavazzák az év csapatát, ez volt a 2-es országos válogatott. Minden edző leadta a legjobb 11-et, ebből alakult meg. 1982-ben én is bekerültem a csapatba. Előző évben egy komoly külföldi túrán volt ez a válogatott, pechemre abban az évben meg nem mentünk sehová. Pedig jó lett volna, abban az időben ugye nem volt könnyű kimenni egy nyugati turnéra. De azért örültem, hogy bekerültem a válogatottba.
Akár még a nagyválogatottba is bekerülhettél volna… Bár soha nem volt NB I-es a KVSE… Min múlott szerinted?
Nem nagyon szeretnék ebbe belemenni, mert úgy érzem, nem volt fair az egész. Benne voltak a játékosok is, neveket nem szeretnék mondani… Olyat is hallottam, hogy a vezetők is tettek annak érdekében, hogy ne így alakuljon, de egyértelmű konkrétum nincs. Olyan, mint a totóbotrány. Megtörtént, de hogy pontosan hogy, nem tudni. Személy szerint sajnálom, nagyon szívesen kipróbáltam volna magam az NB I-ben.
Az a csapatunk nagyon jó csapat volt, játszottunk kupameccseket NB I-es csapatok ellen, szerintem helyt álltunk volna a magasabb osztályban is. Ha hoztak volna még két-három jó játékost, azzal a csapattal Ózd-szinten lettünk volna. Az Ózd megverte a Fradit, a Honvédot, a Győrt. Mi is meg tudtuk volna csinálni ugyanezt.
Egyes játékosok számára a magasabb osztályba kerüléshez az egyik út a Diósgyőr volt. Emlékszem, Magyar Balázs és Kerekes néha megfordult a Kun Béla iskola salakpályáján, beálltak focizni a srácok közé…
Magyar Balázst a 76-77-es bajnoki év után vitték el. Akkor kaptuk érte Tóth Lajost, Koleszárikot, Feledit. Balázs később az Ózdhoz került, majd Debrecenbe. Kerekes Janiért 82-ben Salamon Józsi jött személyesen, emlékszem, egy Mercivel állított be… Akkor tért haza Görögországból, a PAOK Szalonikitől.
Téged nem akartak elvinni?
Nem tudok róla, vagy nem mondták meg… Egyet tudok konkrétan, amikor a Lakat Karcsi bácsi itt volt edző egy pár meccsen, szaktanácsadóként dolgozott, akkor azt mondta nekem, ha Ebedli nem lett volna a Fradiban, engem elvitt volna oda. Két kis termetű középpályás viszont nem kellett a csapatba. Az NB 2-ben több helyre hívtak, de én itt éreztem jól magam, a KVSE-ben.
Soha nem szakadtál el Barcikától?
Edzőként voltam környékbeli kiscsapatoknál, Putnokon, Sajókazán, Felsőzsolcán, és amire külön büszke vagyok: Diósgyőrben is. Itt Szentmihályi Antalnak voltam a pályaedzője. A Diósgyőr akkor NB II-es volt. Mostanában a Facebookon meg szokott jelenni egy fotó, amin én is rajta vagyok, a gyerekek csodálkoznak és rákérdeznek, hogy én ott is voltam?
Az egy nagyon jó csapat volt, simán felkerülhetett volna az NB I-be, sajnos megint csak egyes játékosok és vezetők hozzáállása ezt lehetetlenné tette. Mint annak idején nálunk. Szentmihályi fel is állt, én vettem át a csapatot, de sokat már nem lehetett kezdeni velük. Az edzői karrierem miatt ezt nagyon sajnálom, hiszen NB I-es edzőnek is csak bekerülni nehéz, megmaradni már könnyebb… De túltettem magam ezen is.
Amire büszke vagyok, hogy edzőként is én ültem legtöbbet Kazincbarcika első csapatának kispadján.
Egy edzőnek az is sokat számít, hogy kipróbálja magát minden korosztálynál. Voltam az U15-ösökkel és az U19-esekkel az NB1-ben, most harmadik éve U17-esekkel foglalkozom. Szép feladat, szeretem csinálni, megtalálom a gyerekekkel a közös hangot, fiatalít… 😀
Szerinted van esély, hogy a KBSC egyszer NB1-es lesz?
Rövid távon nincs. Szerintem a mostani viszonyokat figyelembe véve kimondottan csak megyeszékhelyben kellene gondolkodni. Egy NB1-es csapat például Borsod megyében elég. Szolnokon, Szegeden kellene, mint ahogy van Kecskeméten, Pécsen, Zalaegerszegen sajnos nincs. Kakukktojás a Felcsút… Ebben a gazdasági helyzetben a kisebb csapatok nem bírják el.
Tehetségesek a fiatalok, akikkel foglalkozol?
Nyugodtan mondhatom, igen. A mostani keretünkben van öt gyerek, ami nagyon jónak aránynak mondható, aki feljebb is viheti, sikereket érhet el. Fontos a háttér…
Az anyagi?
Az is. De a szülői szemlélet is, hogy a gyerekeket mire tanították, hadd említsem csak Lipcsei Petit vagy Komlósi Ádámot.
Az anyagiakról pedig… Mondok egy példát, nem barcikai… Pont most beszéltem egy szülővel, aki elvitte a gyerekét Diósgyőrbe. Ott a gyerekek nagyon szépen fel vannak öltözve, piros-fehérbe, de ki veszi a mezt? A szülők. Eddig úgy volt, hogy a csapat adja. El kell menni a plázába, meg kell venni… és ez nem olcsó, 30-40 ezer forint! Emellett útiköltség kell a bejáráshoz is. Szóval szerintem az alapokat nyugodtan meg lehet tanulni helyben is…
A tehetségesebbeket az akadémiák is felszippantják, aztán rögtön eladják külföldre. De minek? Előbb itt kéne letenni valamit az asztalra. Nem tudom, mivel jobb egy német vagy holland akadémia…
Hány gyereknek látsz mondjuk a pólóján Ronaldo helyett magyar futballista nevét, például Hajnal Tamásét? Geráét még talán… De mi annak idején kívülről fújtuk például az Újpest összeállítását. Úgy néztünk rájuk, mint a Messiásra. Hiányoznak nagyon a mai gyerekek életéből a hazai példaképek.
Említettük a régiek közül Szentmihályit, Törőcsiket, de láttuk az albumban például Benét. Annak idején az ő nevét is minden további nélkül a pólónkra írtuk volna…
Bene Ferivel egyszer találkoztam, amikor „levezetésként” már a Volánnál futballozott, játszottunk ellenük egy meccset. Bene a kedvenc focistám volt, sok hasonlóság van bennünk: semmi csillogás, csak a foci, a foci, a foci… Viszont egy sztorit elmondok a fiával kapcsolatban, aki most Diósgyőrben van, ifj. Bene Ferenc. Amikor a Volánnál voltunk, mentünk be a szünetben, egy gyerek meg ott játszott a pálya szélén, olyan négyéves lehetett. Tudtam, hogy ki ő, de azért odamentem hozzá: szevasz, hogy hívnak? Azt mondja: Bene Ferenc vagyok, nőtlen, és partiképes… 😀 Na, ha egyszer összefutunk, el is mesélem neki…
Igen, esetleg feltehetnéd neki ugyanazt a kérdést: szevasz, hogy hívnak? 😀 Egyébként azok a gyerekek, akikkel foglalkozol, tisztában vannak a játékosmúltaddal? Tudják, ki az a „kálmánvili”?
Tudják, de inkább a szüleik szülei azok, akik mondjuk még láttak is játszani. A gyerekek nézegetik a tablókat, nyilván gondolják, hogy nem véletlenül guggolok ott, de mondják is, hogy a nagypapájuktól hallottak rólam. Néha én is beszélek nekik arról a korról, főleg ha látom például, hogy valamit „rongálnak”. Ledobják a kaput a műfűre. Mondom nekik, tegyék le szépen, tönkretehetik így a műfüvet. „Gyerekek, mi annak idején itt bokáig érő sárban alapoztunk, vigyázni kell arra, ami most van” – hát így valahogy.
Az unokád is focizik, és nagyon szép eredményeket ér el. Foglalkozol vele mint edző?
Nem, ő még kicsi, nem akarom megzavarni. Komlósi Ádám az edzője, az ő munkájába sem lenne szerencsés, ha beleszólnék. A pálya széléről se kiabálok be neki, ha látom játszani, mert ezt nem szabad. Azért van ott az edzőkolléga, hogy ő tegye ezt meg. Természetesen a fejlődését figyelemmel kísérem, de tudják Ádámék, hogy hogy kell csinálni, csinálják ők… Az viszont igaz, hogy négyszemközt azért néha beszélgetünk erről. De elég neki az a terhelés, amit az edzésen kap. Meg egyébként is, hogy venné ki magát, ha azt mondaná az edzőjének: a papa nem így mutatta… 🙂
This slideshow requires JavaScript.
Kálmán Vilmos 1966 szeptemberében igazolt Barcikára, az akkori KMTK-hoz, és Barcikán összesen 14 edző keze alatt dolgozott.
Pontosan 489 NB II-es bajnoki mérkőzésen szerepelt, a kupamecsekkel jóval több mint ötszáz alkalommal lépett barcikai színekben a pályára. Több mint 10 évig volt csapatkapitány. Egyedüli volt, aki 1976/77-ben végigjátszotta egy teljes bajnokság valamennyi 90 percét, összesen 3420 percet, úgyszintén 1977/78-ban is. Kazincbarcikán a felnőttcsapatnál edzőként, vezető edzőként 2009-ig 182 alkalommal ült a kispadon.
A KVSE-ből az NB II-es országos válogatottba egy alkalommal bekerült Farkas Tibor és Kálmán Vilmos.
Az 1976/77-es bajnokságban Nagybátonyban Kálmán fejesgólja volt a döntő, Kecskeméten az ő góljával maradt bent a csapat a másodosztályban, 1982-ben szintén az ő gólja volt a döntő, ezzel a góllal lettek bajnokok, hazai pályán 1:0 győzelemmel a Szolnok ellen.
1994-ig a helyi góllövőlistát ő vezette 90 góllal. 2. Petrovics 82, 3. Ráczi Attila 81, 4. Varga Miki 59, 5. Asszony Béla 49.
2002-ben edzőként a Putnok csapatával a megyei I-ben nyert bajnokságot, ezzel Putnok csapata 40 év után felkerült az NB III-ba.
2008: a Sajókaza megyei II csapatával szerzett bajnoki címmel Sajókaza 33 év után került fel a megyei I-be.
2005-ben a legeredményesebb edzői címet kapta.
2009-ben a Magyar Gyermek Labdarúgó Szövetség egyik kazincbarcikai nagykövetének nevezték ki.
A KBSC vezetése 2009-ben a Kazincbarcika Labdarúgásáért Emlékplaketett adományozta Kálmán Vilmosnak.
2010-ben Kazincbarcika városa Pro Urbe Díjában részesült.
2010-ben az Észak-Magyarország napilap által hirdetett szavazás alapján a megye legnépszerűbb edzője címet nyerte el.
1975/76-os csapat. Felső sor: Fekete Barna, Ködmön György, Kendi Ferenc, Kerekes János, Fülöp Lajos, Mochlár József, Batki István, Zsédely Péter. Guggolnak: Orbán Béla, Berecz János, Simkó István, Kálmán Vilmos, Magyar Balázs, Bacsó Zoltán.
1982-es bajnokcsapat. Helgert Sándor, Petrovics László, Majoros László, Bukovics József, Fodor Géza, Tóth Lajos, Szobonya József, Sztahon József, Farkas Tibor, Vajda Kálmán, Frenkó László edző. Guggolnak: Ondrék Gyula, Koleszárik Sándor, Kiss László, Szép Imre, Kasza Gábor, Babus Sándor, Kálmán vilmos, Fister József, Munkácsi Tamás, Novák Tibor
Edzőtábor, Bükkszék, 1971/72. Turai András edző, Fülöp Lajos, Lipcsei Imre, György József kapus, – Tóth László, Mochlár József, Csengeri István, Kopa István, Gál Béla, Fakras Zoltán, Tompos László vezető, – Ráczi Attila, Szitka Béla, Cservenka Csaba, Kendi Ferenc, Erdősi Ferenc, Ködmön György, Kálmán Vilmos
1976/77. évi bajnoki cím átadása. A díjakat átadta Kutasi István, az MLSZ elnöke
KVSE öregfiúk
A 76-77 es bajnokcsapatként köszönti a szurkolókat. A tribünön érdeklődve figyel a szerk.
Friss hír: A Magyar Sport Napja alkalmából rendezte meg Kazincbarcika Város Önkormányzata és a Barcika Art Kft. „Kazincbarcika Sportcsillagai” című díjátadó gáláját, ahol a legeredményesebb városi sportegyesületek legjobb játékosait és csapatait jutalmazták 2015. június 9-én.
Az év utánpótlás sportolója lett Márton Martin, aki az U-17-es csapat tagjaként több mint 50 gólt szerzett a szezonban, felkészítője Kálmán Vilmos.
Az összeállítások forrása: kbscfc.gportal.hu
Külön köszönet Kálmánné Katalinnak az anyag összeállításában nyújtott segítségéért (és az említett finom ebédért 🙂 )
Örömmel olvastam ezt a visszaemlékezést, remekűl adta vissza azt a helyzetet, hangulatot ami anno itt volt a Vegyész pályán, de egyáltalán a magyar futball háza táján. Vili számomra mindig egy példaértékű ember volt, mint szurkolók tiszteltük, szerettük őt, Ő volt a mindenki Vilikéje. A meccsekre már egy órával előtte kimentünk, hogy sikerüljön a helyünkre állni, hisz főleg ha közeli vidéki csapattal játszottunk, az emberek még a keritésről is lógtak, és előfordult hogy alig fértünk a pálya közelébe. Ha a csapat jól játszott, győzött, mindenki boldog volt, és napokig csak ez volt a téma…..Több mint 30 évig rendszeresen kijártunk minden meccsre, sőt még a környező településekre is ha a Vegyész játszott, de még ellátogattunk a III. kerülethez is, mindegy volt hogy jó, vagy rossz idő volt is. Szívesen emlékszem vissza a foci napokra, hisz akkor valóban népünnepély volt a városban!
Örömmel olvastam ezt a visszaemlékezést, remekűl adta vissza azt a helyzetet, hangulatot ami anno itt volt a Vegyész pályán, de egyáltalán a magyar futball háza táján. Vili számomra mindig egy példaértékű ember volt, mint szurkolók tiszteltük, szerettük őt, Ő volt a mindenki Vilikéje. A meccsekre már egy órával előtte kimentünk, hogy sikerüljön a helyünkre állni, hisz főleg ha közeli vidéki csapattal játszottunk, az emberek még a keritésről is lógtak, és előfordult hogy alig fértünk a pálya közelébe. Ha a csapat jól játszott, győzött, mindenki boldog volt, és napokig csak ez volt a téma…..Több mint 30 évig rendszeresen kijártunk minden meccsre, sőt még a környező településekre is ha a Vegyész játszott, de még ellátogattunk a III. kerülethez is, mindegy volt hogy jó, vagy rossz idő volt is. Szívesen emlékszem vissza a foci napokra, hisz akkor valóban népünnepély volt a városban!