Berentei barangolás

Jó néhány éve már annak, hogy a Barcikai Históriásban megjelent Berentéről szóló írások révén megismerkedtem a Pincesoron lakó 77 éves Boczki József nyugdíjas bányásszal, koránál fogva: Józsi bácsival. Ő Berentén született, és 1974-ig – a Zója utcai lakásuk szanálásáig – ott is lakott. Jól ismeri Berente zegét-zugát, olyan helyszíneket is, amelyek a településről szóló írásokból kimaradtak. Ezért határoztuk el, hogy egyszer kirándulunk Berentére, és felkeressük ezeket a helyszíneket is.

Elhatározásunk megvalósításáig eltelt néhány év. Ugyanis hol az időjárás (nagy meleg, vagy éppen tartós esőzés és sár), hol betegség miatt többször el kellett halasztanunk a kirándulást. Végre tavaly egy meleg, de még nem kánikulai napon útra keltünk és bebarangoltuk Berente egy részét. Az utunk során látottakat és hallottakat az alábbiakban osztom meg a Barcikai Históriás olvasóival. (Szerkesztő)

A Szepessyek nyomában

Berente történetében és birtokosai között jelentős szerepet játszottak a Négyessy Szepessy család tagjai, akik a XVII. századtól birtokolták a falut. Azt nem a barangolásunk során tudtuk meg, hogyan kerültek a Szepessyek Berentére. Erre Borovszki Samu Borsod vármegye története című, 1909-ben megjelent könyve, illetve az 1939-es kiadású Vármegyei szociográfiák című sorozat Borsod megyével foglalkozó kötetében található utalás. E források szerint a Szepessy család a Debrecen melletti egykor virágzó Szepes faluból származott, s a család egyik tagja a király szolgálatába szegődvén, Buda körül birtokot szerzett. Amikor Buda török kézre került, a Szepessyek Eger várát választották lakóhelyül. Ekkor szerezte meg Miklós és Mátyás a Tisza mellett fekvő Négyes falut, amitől a nemesi előnév is származik. A család Pál nevű tagja a Berentén birtokrésszel bíró Csuda Zsuzsannát vette feleségül, s így a vagyon a Szepessy családé lett. Bár rokonság révén a vagyon osztódott, de valamennyi az utolsó Szepessy családtag – Gyula – életének majdnem a végéig megmaradt. (A városi könyvtárban fellelhető adatok szerint Szepessy Gyulának a ’30-as években még 200 hold birtoka volt, a ’40-es évek első felében viszont már csak 60 holddal rendelkezett.) Régi, de a mostani berentei lakosok közül még sokan emlékeznek Szepessy Gyulára, aki 1880-ban Vattán született, a sajószentpéteri járás főszolgabírója volt, de ellátta a Felső-borsodi Református Egyházmegye tanácsbírói tisztét is. Mint katona, s mint tartalékos tiszt, századosi rendfokozatot viselt. 1955-ben Berentén hunyt el. Az 1925-ös születésű Margit leánya Budapesten él.

A Szepessyekhez fűződő tárgyi emlék ma már csak kettő található Berentén: a település központjában lévő kastély és a református temetőben a harangláb közelében egy síremlék. A klasszicista stílusú kastélyt a XVII. században építették. Az építmény nagy kertben helyezkedett el, amit magas kőfal vett körül. A főbejáratnál őrszoba volt, s benne állandóan őr, aki a belépni szándékozókat igazoltatta. A kertben aranyhalakkal betelepített halastó volt, a parkban sok-sok virág, és a sétányok mentén somcserje díszlett. Nem messze a kastélytól helyezkedett el a Szepessyek gazdasági udvara, amit szintén kőfal övezett. Az udvarban cselédlakások, istállók, dohánypajta és Berente legmélyebb, mintegy 22-25 méter mély, lóval hajtott kanalas kútja volt. A pajta 1935 nyarán villámcsapás következtében kigyulladt és leégett. Erre így emlékezik Józsi bácsi: “…búzaföld volt a pajtán túl. Ezen a földön arattunk, amikor ebéd után hatalmas vihar keletkezett.

Mi igyekeztünk a pajtába, de – hála istennek – nem értünk oda. Még előtte villám csapott bele, és az egész építmény leégett. Elképzelni is rossz, mi történt volna, ha a villámcsapás akkor éri a pajtát, amikor a 24 fős aratóbrigád már a pajtában van.”

Szintén a kastély tartozéka volt egy nagy gyümölcsöskert. Ennek helyén vannak a Borsodi Hőerőmű V. készenléti lakóépületei. A Szepessy-kastély államosítása után ugyancsak az erőmű vezetői részére alakítottak ki benne szolgálati lakásokat. A kastély egy részében idősek klubja működik.

A mostani Petőfi utca lakóházai a ’20-as és ’30-as években a valamikori Szepessy-földeken épültek. Szepessy Gyula adott el házhelyeket, s a két világháború alatt kiépült utcát róla nevezték el.

Az elhunyt Szepessyeket Berentén a református parókia kertjében épített kriptaszerű sírboltban temették el. A sírbolt hét Szepessy nyughelye volt. Néhány éve a tetemeket exhumálták, és átvitték a református temetőbe a haranglábhoz közeli sírhelyre. Az itt állított síremléken a következő szöveg olvasható:

“Négyessy Szepessy család sírboltja. 1853–1955.”

Mocsolya, Fehér kút, Kőkötő-barlang

Barangolásunk egyik célpontja a Kőkötő-barlang volt. Előtte Józsi bácsi pincéjében pihenőt tartottunk, mivel kicsit elfáradtunk, amíg a Zsuzsi presszónál lévő buszmegállótól felgyalogoltunk a kastélyhoz, majd a Pap-közön tovább a református templomhoz és a haranglábhoz. De a további úti cél eléréshez is szükség volt erőgyűjtésre, ami a pincében a jó zamatú törkölypálinka megízlelésével történt meg. A pihenő után nekivágtunk az újabb útnak, amely a Sípos-oldalon és a hasonló nevű erdőn keresztül vezetett fel a hegy tetejére.

Útközben érintettük Mocsolyát, illetve annak helyét, ami a pálinkafőző és az üdítőital-palackozó között kb. 5×5 m nagyságú üres területen volt. Itt kb. egy négyzetméteres rész deszkával körül volt kerítve, s a teteje szintén deszkából padszerűen volt kialakítva. Az ebben lévő tiszta forrásvízben mostak valamikor a berentei asszonyok. Továbbhaladva a hajdani Fehér kút maradványát érintettük. A falu lakói valamikor ebből a kútból hordták a lágy vizet a csecsemők fürösztéséhez, hajmosáshoz, no és ha babból akartak ebédet főzni.

A Sípos-oldal gerincére érve megláttuk az Alacska felé néző homokkőfalat. Innen Józsi bácsi már teljes biztonsággal vezetett a falba 13-15 m hosszan benyúló barlangba, amit teljesen olyan állapotban találtunk, ahogyan azt Józsi bácsi emlékezete mintegy 30 évi távlatból megőrizte. Sajnos a barlang koráról, eredetéről nincs semmiféle ismeretünk. Az azonban bizonyos, hogy jó szolgálatot tett a Berentén és Alacskán építkezőknek, akik a lakóházuk alapját az innen bányászott kőből készítették el. De azok az egykori berentei ifjak, ma már idős nagyapák, ha élnek, jó szívvel őrzik emlékezetükben, akik a háború alatt a nyilasok és a németek elől mint leventék vagy szökött katonák találtak itt biztonságos menedéket.

Az Imperiál szénlepároló

A barlangnál, illetve onnan a “pihenő”-be visszatérve berentei barangolásunk befejeződött. De Berentéről a kép úgy lesz teljesebb, ha a múlt egyik ipari létesítményéről, az Imperiál Szénlepároló Kísérleti Üzeméről is szólok. Ezt a városi könyvtárban erről található írások alapján teszem meg.

A kísérleti szénlepárolót Kandó Kálmán 1922–23-ban létesítette Berentén, a 26-os sz. út mellett ott, ahol valamikor a bányához tartozó fatelep volt. Ma a BorsodChem Rt. üzemei találhatók itt. Az üzemben az Alacska és Berente határában létesített függőaknából (Borsod IV.) bányászott szenet (szénport) magas hőfokon vízgázzal kezelték, és így állítottak elő különböző szénláncú szénhidrogéneket. A kísérletek eredményekkel kecsegtettek, amit egy német vegyipari cég vezetői nem néztek jó szemmel. Mindent elkövettek, hogy lehetetlenné tegyék az üzem működését. Le akarták pénzelni a magyar vállalkozókat; miután eme próbálkozásuk nem vezetett eredményre, ipari kémeket és szabotőröket csempésztek a telepre. Kandó Kálmán 1931-ben bekövetkezett halála után újult erővel támadtak. Hamis mintákat vettek és analizáltak, amelynek alapján azt terjesztették, hogy a vállalat vezetői olajos vizet adtak el a MÁV-nak. (“Vízzel keverik a kátrányt.”) A hamis vádak alapján bíróság elé állították a vállalat embereit, sőt letartóztatások is voltak. Az évekig tartó hajszában néhányan öngyilkosságot követtek el, néhányan félig vagy teljesen megőrültek. Végül öt év után a Kúria bűncselekmény hiányában felmentette a vádlottakat. De akkor a kísérleteket már nem folytatták. 1932–33-tól még sikerrel próbálkoztak brikettgyártással, de 1938-ban beszüntettek minden munkát.

A kísérleti szénlepárolónak semmilyen tárgyi emléke nem maradt Berentén. A városi könyvtárban csak leírások és néhány fotó őrzi az utókornak városunk első vegyiüzemének emlékét.

A kísérleti üzemet az 1898-as születésű Szalai Béla gépészmérnök vezette, aki 1979-ben hunyt el.