Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára

Ahogy közeledik kitörésének 150. évfordulója, akarva-akaratlanul egyre többször tűnődöm azon, vajon miben rejlik a titka. Pontosabban, mi az oka annak, hogy a magyar történelem jelentős “pillanatai” közül éppen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke él oly mélyen az emberek szívében. Mert él. Bukása ellenére is: dicsőségként!

Pedig akkor, Világos után minden álom szertefoszlott. „Hazát és népet álmodánk, mely / Örökre él s megemleget. / Hittük: ha illet a babér, / Lesz aki osszon… Mind hiába!” – írta Arany János 1850. március 19-én, a Letészem a lantot című versében. Vörösmarty pedig így kiált fel 1849. október 10-én: “Mi a világ nekem ha nincs hazám?” (Emlékkönyvbe), majd ezzel a megdöbbentően kifejező sorral jellemzi a megtorlás időszakát Előszó című költeményében 1850–51 telén: “Most tél van és csend és hó és halál.” De ami még a megtorlásnál is elviselhetetlenebb volt: a bukás után egy hazában kellett élni a 48-as eszmék megtagadóival: “Kelsz és lenyugszol észrevétlenül: / Innep volnál, de senki meg nem ül, / Végzetes évi nap! / Oh, e tömeg más napot ünnepel; / Titkon sohajtja meg a hű kebel / Halomra dőlt oltáridat.” (Arany János: Évnapra – 1850. március 15.)

S mégis! Noha minden év őszén, október 6-án gyertyagyújtással, koszorúkkal, emlékműsorokkal tisztelgünk az ismert és ismeretlen halottak, hősök, mártírok áldozata előtt, lélekben már a következő év tavaszára – a kezdet, 1848. március 15-e megünneplésére – is készülünk. Hogy akkor – ismét közösen – felidézhessük a forradalom és szabadságharc eseményeit. Azokat az eseményeket, amelyek sorozata “messzebbről” indult: “…Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő… a forradalom kitört Olaszországban!” (Petőfi Sándor naplójából). S több európai országot, fővárost is érintve a pesti március 15-ét (benne pedig többek között a márciusi ifjat, a 12 pontot, a Nemzeti dalt és a Bánk bán díszelőadását) örökre emlékezetessé tette a magyar történelemben.

S töprengéseimben elérkeztem egy újabb titokhoz a titokban: Petőfi Sándor legendássá vált alakjához.

Vajon miért éppen az ő neve jut legelőször a legtöbb ember eszébe, ha a forradalomról és a szabadságharcról kérdezik őket? Annak ellenére, hogy a tanulmányaik, az olvasmányélményeik és a megemlékezések kapcsán számos kiemelkedő politikus, ragyogó képességű tábornok és kiváló művész nevét és tettét ismerhették meg.

Vagy a válasz megtalálása nem is olyan nehéz? Petőfi ugyanis a forradalom és a szabadságharc költője, akinek életében és költészetében a szó (“Meghalni az emberiség javáért, / Mily boldog, mily szép halál!” – Sors, nyiss nekem tért…; Pest, 1846. április 24-30.) és tett (“A hadistenhez szegődtem, / Annak népéhez megyek; / Esztendőre hallgat a dal, / Vagy ha írok, véres karddal / Írok költeményeket.” – Az év végén; Debrecen, 1848. december) egységet alkot (“Te a szabadságot megüdvözölted / Még bölcsejében. Az viszont neked / Utolsó búcsuzásaként megírta / Ágyúdörgésekkel – sírversedet.” – Madách Imre: Petőfi sírján).

S miközben Petőfi 1849. július 6-17 között, Mezőberényben írt “Szörnyű idő…” kezdetű versét olvasva az utolsó előtti versszakhoz érek (“Egy szálig elveszünk-e mi? / Vagy fog maradni valaki, / Leírni e / Vad fekete / Időket a világnak? / S ha lesz ember, ki megmarad, / El tudja e gyászdolgokat / Beszélni, mint valának?”), egy újabb zseniális alkotó – a márciusi ifjak egyike, majd később a Tardonán bujdosó –, Jókai Mór jut eszembe. A nagy, romantikus mesemondó, akiből az 1869-ben alkotott, A kőszívű ember fiai című heroikus regényében elemi erővel, nagyarányúan tört elő a szabadságharc élménye. S íme a művészet hatalma: ez a regény hihetetlen mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az utókor dicsőségként élje meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékét.

Tudom, a hagyomány és a tisztelet azt kívánná, hogy az eseményeket is számba vegyem. Ezt viszont megteszik majd a szakértő történészek, az ünnepi szónokok és az emlékműsorok szerkesztői. Írásommal “csupán” azt szerettem volna elérni, hogy töprengéseim újabb gondolatok megfogalmazására késztessék az olvasót, s hogy 1998-ban ne csak a közös ünnepségeken adjuk át magunkat az érzelmeinknek, hanem a magánpillanatainkban is: egy-egy könyvet fellapozva, egy-egy verset elolvasva, egy-egy lemezt meghallgatva. Hogy ezáltal is teljesítsük Petőfi kérését: “Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok / Síromnál éljent a respublikára, / Meghallom én azt, s akkor béke száll / Ez üldözött, e fájó szív porára”. (Respublika; Pest, 1848. augusztus).

Bagi Aranka

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .