Napra pontosan egy évvel ezelőtt volt Bagyal József negyedik verseskötetének bemutatója, mely nagyon kedves emlékeket ébresztett bennem.
Újra éreztem azt a különleges bizsergést, ami az előkészületeket jellemezte; azt a levegőben lévő és szinte kézzel fogható óriási tiszteletet, mely a bemutató kapcsán a „főszereplőt” övezte; és szinte életszerűen magam előtt láttam azt a pillanatot, ami számomra a legmegkapóbb volt.
Furcsa gépezet az emberi agy, van, ami hamar homályba vész a tekervények között, de akadnak olyan események is, amelyek percről-percre úgy berögzülnek, hogy szinte fotósorozatszerűen minden „előhívható”…
Hát, nekem ilyen „A szívem Kazincbarcika” című kötet 2015. január 28-ai bemutatója.
Szerintem nincs olyan ember a városban, aki ne ismerné, szeretné és tisztelné Józsi bácsit, azt a munkát, töretlen hittel és lendülettel végzett közéleti tevékenységet, amit Kazincbarcikán és a térségben végez. A versírás csak egy hobbi számára, de ezen túl nekem kicsit olyan, mint amikor egy rendkívül tiszta és őszinte ember tálcán átnyújtja a szívét és a lelkét: „látjátok emberek, ez vagyok én…”
Hiszem és vallom, hogy vannak különleges találkozások az ember életében, s tudom, hogy ezek közé tartozik a Bagyal házaspár és az én kapcsolatom is.
A hogyanra és a miértre nem emlékszem, de azokra a kedves és kitörölhetetlen pillanatokra, amelyeket együtt éltünk át, nagyon is. És azt is élénken elő tudom hívni onnan fentről, amikor a második kötet bemutatása után egy kerti-partira voltam hivatalos a méltán híres Bagyal-telekre. Egy amolyan 60+-os rendezvény volt, Józsi bácsi kedves barátaival, ismerőseivel, tisztelőivel, finom étkekkel, jó zenével, tánccal, közös énekléssel. Emlékszem a megérkezés pillanatára, amikor a telek aljában a konyhakerti növények, majd fentebb a fák, olyan katonás rendben, pedánsan és rendben tartva fogadták a vendégeket, hogy erre szokta azt mondani az ember lánya: ejha!!!
Aztán a buli hangulata, az az őszinte vendégszeretet, ami Józsi bácsit és kedves feleségét, hű társát jellemezte, na, ez az, amit nem lehet megtanulni, ez csak a jó emberek kiváltsága, s alapja a feltétel nélküli tisztelet és szeretet.
S miért kanyarodtam el ide? Mert azt gondolom, hogy Józsi bácsi versei, kötetei is ettől igazán egyediek és különlegesek, s ezért érintik meg úgy az erre fogékony embereket: egy őszinte és mély érzésű poéta lelkét, érzéseit, gondolatait tükrözik, amiben benne a haza, a szülőföld, a város szeretete, a család mindenek felettisége. No és a bátorság, hogy ezt ki tudjuk és merjük mondani, s a gyakran naiv, gyermeki lélek az, mely igazán őszintévé teszi ezeket a köteteket.
Most tehát éppen egy éve, hogy az utolsó Bagyal-kötet kapcsán „dolgom volt”, de – ahogy a visszaemlékezés elején is írtam – a tavaly januári bemutató képei élénken beleégtek a szívembe és a lelkembe. S hogy melyik volt az a kép, ami a leginkább előjön? Olvasóim is láthatják: az az őszinte, már-már gyermeki, boldog pillanat, amikor Józsi bácsi meglátta a róla – és szupertitkosan, Bacsó István által – készített karikatúrát, ami a bemutató egyik meglepetés-ajándéka volt számára.
Remélem, hogy Józsi bácsi még nagyon-nagyon sokáig, testi és szellemi frissességben, egészségben tevékenykedik közöttünk, olyan szeretettől és tisztelettől övezve, ahogyan körbevesszük itt Kazincbarcikán.
