„Amikor én még kissrác voltam…” – Gyermekéveim Sajókazincon

Szabó Gyuszi, már nem éppen kissrác

Szabó Gyuszi, már nem éppen kissrác

Ötéves elmúltam, amikor Sajókazincra költöztünk. Szutor Barna volt a kocsis, aki lovas szekerével bútorainkat Szuhakállóból átfuvarozta. Szutorékkal sokáig megmaradt a család kapcsolata, rokon lányukkal, Sallai Pirivel (Lengyelné) később együtt jártunk elemibe.

A patak partján laktunk, nem messze a református templomtól és a szobortól (Az első világháborús hősi emlékműről van szó, amelyet 1933-ban helyeztek el Sajókazinc főutcáján, majd annak szanálásakor – a nyolcvanas években – került jelenlegi helyére, a református templomhoz. Az emlékmű készítője Rözge László szobrászművész. – A szerk.), szemben a mozival. Jelenleg házunk helyén áll az Orient 2000 üzletház. Káel Jenővel – amíg élt és a bolt vezetője volt – sokszor nosztalgiáztunk a régi faluról, amelyet ő is nagyon jól ismert és szeretett. A falu ezen utcája makadámút volt, és a Fő utca nevet viselte. Eléggé poros, két oldalán vizesárokkal és virágokkal. A házak és az udvarok rendezettek voltak. Itt és környékén szorgoskodtak a falu módosabb gazdái, a szegényebbek inkább az alvégen (a falu Sajó felé eső részén) és a Vécsei-szögben (temető felé eső rész) laktak.

A falut a Tardonán fakadt patak szelte ketté, amely tiszta vizű, horgászásra és fürdésre alkalmas volt. Nagy esőzések alkalmával rendre megáradt, és medrét elhagyva elöntötte a házak pincéit és udvarait, majd továbbrohant a Sajó medrébe megnyugodni.

Vakítóan napsütötte nyarak és zimankós, hideg telek váltogatták egymást. Emlékezetes volt 1943 nyara. Első elemista voltam. A tanító néni Szegi Mária volt, akit később Avéd Istvánnénak hívtak. Gyönyörű, csendesnek tűnő nyár volt. A cséplőgépek házról házra jártak. Ma is hallom a traktor és a dobot összekötő szíjak jellegzetes csattogását, s a kévék bedobásakor észlelhető, semmihez sem hasonlítható búgó-dobogó hangját, amint a gép elnyeli a kalászt, és majd szétválasztja búzává, szalmává és törekké. Szépen érett a gyümölcs a kertekben, pirosodott a szőlő a Kopóson, jól ment a Kiss bácsi kocsmája a Vécsei-szög elején, Bartos Zoli bácsi sem panaszkodott vegyeskereskedésének forgalmára a herbolyai kisvasút mellett.

A barcikai állomáson Avéd Pista fiatal forgalmista teljesített szolgálatot, a kazinci kisállomáson pedig Kassai bácsi tekerte a sorompót, mert jött a vonat, és a Sajó partján lévő futballpálya felől le kellett zárni az utat. A falu első embere a bíró volt, az öreg Aranyos. Mindenki így hívta. A jegyző pedig a községházán – Kuttor Gyuriékkal szemben – Mogyorósi Pali bácsi volt. A katolikus iskola igazgatója Böhm Emil, a reformátusé Gőz Béla volt. Sokan jártunk iskolába, de csak egy osztályterem volt, s ezért az 1–4. osztály együtt tanult. A tanító néni az 1–2. osztálynak kiadta az írásbeli feladatot, a 3–4-gyel szóbelizett, majd fordított.

Az idillikus falusi környezet csendjét egyszer csak felváltotta egy nagyon erős, távolról jövő búgó hang, amely egyre közelített, majd apró pontok jelentek meg az égen, amelyek egyre nagyobbak lettek. Bombázó repülőraj vonult az égen.

Sajókazinci utcarészlet

Sajókazinci utcarészlet

Megkezdődött a II. világháború Sajókazincon is

A II. világháborús képekre halványan emlékszem. A front közeledtével a falusiak a hegy oldalában lévő borospincéikben rendezkedtek be. A zöldség, a krumpli egyébként is helyben volt. Ki kellett vinni a lisztet és a levágott disznót. Jöhetett a háború. Akinek nem volt saját pincéje, annak a falu legnagyobb földbirtokosa (Sajókazinc legnagyobb földbirtokosa eseményünk időpontjában Lichtscheien Dezső volt. – a szerk.) a legnagyobb pincét nyitotta ki, krumplistul. Arra emlékszem, hogy a temetőn keresztül mentünk ki a pincébe, a Kopós oldalán, amelynek egyik végében a német és a magyar katonák, a másik oldalon pedig az oroszok rohangáltak, egymásra tüzelve. Mi ott mentünk el közöttük, élesen hallottuk a lövedékek fütyülését és becsapódásait.
A pincei élet, a krumplihegyek közötti alvás nem volt kényelmes. Az asszonyok főztek, férfiak alig voltak, a gyerekek játszottak. Vártuk a front végét, amely egyelőre hullámzott, mert hol a németek keresték az oroszokat, hol fordítva. Aztán egyre többször jöttek az oroszok, s ekkor már tudtuk, hogy részünkre vége van a frontnak, mehetünk haza.

A háború viszont még tartott, s következményei nehezen voltak elviselhetők. Amikor hazamentünk, lakásunk kifosztva fogadott, csak bútoraink egy része maradt meg. Szobánk padlóján még látható volt a beszállásolt lovak patáinak nyoma is.

Az élet nehezen indult meg,

és még nehezebben normalizálódott. Mit csinált akkor egy 7–8 éves gyerek, akinek a tanulás mellett még játszani kellett volna? A játékainkat viszont elvették, s az iskola sem indulhatott be. Amint visszaemlékszem, nem estünk túlságosan kétségbe.

Ez volt a gyermekkorunk időszaka, tudomásul vettük. Harcoltunk a mindennapiért. Az ősszel be nem takarított, megfagyott cukorrépát ástuk ki a hó alól, amiből kiváló melaszsűrítmény készült mint édesítőszer. Begyűjtöttük a kukoricát is, amelyből puliszka készült, s pirított hagymával fenséges étel kerekedett belőle. Marsó Ede feldúlt patikájában rengeteg ostyát találtunk, a Bartos-féle boltban pedig bokáig jártunk a lencsében. Minden ehető volt.

Tehát a háború után vagyunk, s a gyerek mi mást játsszon, mint háborúsdit, maga csinálta fapuskával és fapisztollyal, német-orosz alapon. Két táborra oszlott a falu gyerekserege, s a szobortól kiindulva naplementéig, „kihalásig” ment az „öldöklés”.
Az iskolai élet is – egy jó fél év után – lassan kezdett beindulni. A felekezeti iskolák egybeolvadtak. Új, fiatal tanítókkal kezdtük meg a tanulást: Veress Elek, Gőz Ilonka, Joó Anna, Kovács Olga, Hetényi György.

Református iskola Felsőbarcikán 1945 előtt

Református iskola Felsőbarcikán 1945 előtt

Ezek a tanítók már

új szellemet hoztak

az iskolai életbe. Színdarabok bemutatása is újdonságnak hatott. Az iskolában előadtuk a „Megfagyott gyermek”-et, a mozi színpadán pedig Ichnát Gyula főszereplésével a „Tamás bátya kunyhójá”-t. Minden március 15-én a szobornál nagyszabású ünnepséget rendeztek.

Lassan beindult a faluban az élet. Kezdtek kinyitni az üzletek. A Bartos-bolt először, majd Kovács Terike néni vegyeskereskedése, ahol később Halász Marci lett a segéd. A Kiss bácsi kocsmájára is újra kikerült a cégér, de Eszti néni kis ivója is újra vendégeket fogadott. Tamókék boltja – míg le nem égett – szintén nagyon jól prosperált. Bátor Feri bácsi pedig újra elkezdte talpalni és foltozni a kopottas cipőket.

A gyerekek közben nőttek. Már kimerészkedtünk a Sajóra fürödni és fejest ugrani a vasúti hídról. Már elkezdtük olvasni a dugiban terjesztett filléres regényeket, de Verne, Dickens, Jókai, egy-egy Gorkij, Fagyejev, Katajev is előkerült a falusi könyvtárból.
Bendicskó Gyula bácsi lett a tanács első embere. Bőrkabátban és sildes sapkában járt, kezében kopottas aktatáskájával, a kor elnyűhetetlen ügyintézője maradt.

A kazinci emberek közben tették a dolgukat. A földműves szántott-vetett, beszolgáltatott. A bányász vájta a szénfalat, és a legjobban élt. Ezt onnan tudom, hogy gyerekeik mindig zsíros kenyeret hoztak tízóraira, mi pedig semmit. Az iskolába a belépőnk egy darab fa vagy szén volt, mert csak így volt meleg.

Otthon világított a mécses és a petróleumlámpa mindaddig, amíg a helyi szorgos kezek a kiserőmű turbináit be nem indították, amely már biztosította a villanyvilágítást is. Később felszerelték a falurádiót, amely csak a Kossuth-adót fogta ugyan, de így is kitárult előttünk a nagyvilág.

A gyerekeknek viszont játszani kellett. Következett

a mindhalálig foci korszaka.

Naplementéig rúgtuk a labdát. Kezdetben harisnyaszárból készült, majd szivacsból, később gumiból, majd jött a bőrfoci, amely már cikkekből állt, és fűzős volt – maga volt az álom. Akinek bőrfocija volt, az volt a gyerekek között a király vagy a császár, vagy még attól is nagyobb. Fejes Jóskának mindig volt. Ha Józsika mérges lett vagy rosszkedvű, felkapta a labdát, s vége volt a játéknak. Kezdődött a könyörgés: „csak egy óráig” – „Józsika, ti fogtok győzni” – s folytatódott a meccs. A legjobb focista közöttünk Vécsei Laci volt. A választásnál mindenki csak abban a csapatban akart játszani, ahol ő volt, mert biztos, hogy mindig az a csapat győzött, ahol Lackó játszott. Jó focista lett belőle. Az 1953-as országos ifiválogatottba – Hoffer József kapitánykodása idején – csak azért nem került be, mert posztján egy Tichi Lajos nevezetű fiatal titán a budapesti Lokomotívból jobb volt nála. Laci sokáig a sajószentpéteri NB I/B-s Bányászban játszott.

Mi volt még a szórakozásunk? A hétvégi mozik. Donyeci bányászok, Vidám vásár, Egy igaz ember, sok orosz háborús film. Aztán a magyar filmek: Talpalatnyi föld, Dalolva szép az élet, Civil a pályán. Amerikai cowboyfilmek. Ez volt a fő repertoár.

Nőttünk, cseperedtünk. Úttörőként Csillebércre mentem. Sátorban laktunk, számháborúztunk és zászlófelvonásokat gyakoroltunk. Először voltam Budapesten.

Kinőttem a falusi iskolát. Bejáró lettem Miskolcra, középiskolás. Új város, új közösség, új tanárok. Rendszeresen kezdtem a miskolci Nemzeti Színházba járni, minden darabot megnéztem. Agárdy, Beszterczei, Görög Mara, Simor Ottó, Bozóki István kedvenc színészeimmé váltak.

A labdarúgást sem hanyagoltam el. A DVTK-stadionban láttam az ország akkori kedvenceit: Puskást, Kocsist, Bozsikot, Hidegkútit, az öregedő Kovács Imrét, Illovszki Rudi bácsit, Károlyi Jocót. Szinte az akkori NB I. teljes mezőnyét. Kuttor Gyurival pedig az ötvenes években több válogatott mérkőzésre is felvonatoztunk Budapestre, a Népstadionba.

Aztán nem csak néztem, hanem játszottam is a focit. A Herbolyai Bányász volt az első csapatom, amely akkor a megyei I. osztályban játszott. Az ifiben kezdtem Urr Ferivel, Vécsei Jóskával, Vizes Gyulával. Lavórból mosakodtunk, és lovas szekerekkel mentünk a szomszédos falvakba, Ormosbányára, Somsályra. Néha már játszottam az első csapatban is, ahol a nagy sztár, Mata volt a center, Hudák a kapus, Kerekes Kálmán a center-half. Edzésre Herbolyára jártunk kisvasúttal, hetente kétszer. Edzőnk Kovács Miklós (Pettyes) volt. Ekkor kaptam a labdarúgó becenevemet is: Tutyi.

Harmadikos gimnazista voltam, amikor leigazolt a BVK labdarúgócsapata, a Szikra. Legtöbbször jobboldali középpályást játszottam. Minden évben ugrottunk egy osztályt. Itt már rendezett körülmények voltak: fürdők, öltözők, karbantartott pálya, normális szerelés, és buszon közlekedtünk. A labdarúgástól nem szakadtam el soha. Utoljára – a nyolcvanas években – a KMTK labdarúgó-vezetőségének voltam a tagja. Meccsekre, még külföldre is, rendszeresen járok. Ennyit a fociról.

De nem minden a foci. Kis életem lassan csörgedezett tovább. A falusi házunkat, ott a mozival szemben, a megáradt patak elöntötte, falai megrepedtek, lakhatatlanná vált, ki kellett költözni.

Városi lakó lettem

az L épület II. emeletén. Központi fűtés akkor még nem volt, szénnel és fával fűtöttünk a fürdőszobában is. Ez óriási minőségi ugrás volt a falusi házunkhoz képest.

A barátok ugyanazok maradtak, a falusi fiúk. Szórakozni a K és J étterembe jártunk. (A K étterem a Lenin úti (ma: Egressy Béni út) K épületben, a J az Építők úti J épületben volt. Az előbbi neve később Jóbarát étterem volt, az utóbbié pedig Béke étterem, ami már nem funkcionál – A szerk.) A J étterem presszójában nagyon sokáig Gazsarovszki Lajos és együttese (Bolha Pista) játszott, a felszolgálást pedig Szabó Feri és Vincze Gyuszi kedves barátaink végezték a legmagasabb fokon.

Tizennyolc éves lettem és nagyon boldog. Együtt volt a család, új lakásba költöztünk, elvégeztem a középiskolát, munkahelyem volt a BVK-nál, állandó csapattag voltam a Szikrában, kiváló barátokkal voltam körülvéve. Összességében minden nagyon szép és felhőtlen volt, hisz 18 éves voltam.

Szabó Gyula


(Dr. Szabó Gyula 1970-ig lakott és dolgozott Kazincbarcikán, ahol a BVK vezérigazgatójának műszaki titkára volt. Budapesten kezdetben a Magyar Vegyipari Egyesülésnél dolgozott, majd 18 évig a Merkur vezérigazgató-helyettese volt. Jelenleg Budapesten a Karusszel Kereskedelmi Kft. tulajdonosa és igazgatója.)

5 hozzászólás

  • Vécsei Géza

    Csirke becenév mond valamit nem Vécsi József Vécsei József

  • Históriás

    Tisztelt Vécsei Géza!
    Köszönjük a helyesbítést! 🙂 Lapunk szerkesztője, írói többnyire viszonylag fiatal emberek, ezért a Csirke becenév sajnos nem mond semmit, de örömmel veszünk bármilyen visszaemlékezést – akár róla, akár a korszakról! Üdvözlettel: Takács Zsolt

  • Győrfi Lajos

    Tisztelt szerkesztőség!
    A Hősök kertje bemutatásához szeretnék pár gondolattal hozzájárulni.
    Hét éves koromig az “alvégen”(Kossuth-út) laktunk. Az iskolát a Május 1 útiban kezdtem, ugyanis szüleimmel kiköltöztünk a Kert-útra.
    De mint kisdiák sok nyarat töltöttem nagyszüleimnél az alvégen. Nagyapám sokszor vitt magával a Sajó partra, a Bika rétre, vagy a Sajó túlpartján az ú.n. kállai rétre. A Bika rét a múcsonyi út-vasútvonal- Tardona patak-Sajó folyó által határolt terület.( A falu tenyészbikájának az éyi szénáját gyüjtötték be innen.) A Bikarét sarkában van a Hősők kertje. Ez nem temető. itt nincs eltemetve senki. Ide annyi gesztenyefa lett ültetve,amennyi hősi halottja volt Sajókazincnak az első világháborúban. A névsor a református templomkertben az emlékművön látható,(többek között anyai dédapám: Kós Berencsik Lajos) Gyerekkoromban még volt középen egy betonemelvény, talán örökmécses, a fák tövében emlékkövek, de már akkor is elég hiányosak. Édesanyám elmondása alapján az őtvenes évek elején sok kultúrális programot szerveztek ide.
    Tisztelettel: Győrfi Lajos

  • Nagyon szeretem az ilyen tipusu visszaemlékezéseket… hisz erről az időről már nekem is rémlenek emlék képek, sok ismerős név….. Én is emlékszem Szabó Gyulára, de inkább az Édesanyjára Szidi nénire, akihez feljártunk, – ő alakitgatott egy-két ruhadarabot amikor szükség volt rá-. Már akkor is nagyon büszke volt fiára….

  • Ido11

    Nem ismerem ezt a vidéket, az ország más táján élek, véletlenül tévedtem ide, de nagyon jó volt olvasni a visszaemlékezést.

Hozzászólás