Állattartás régen és most

Pál Lilla írása

Az állattartás az emberi életmódhoz kapcsolódó alapvető szükséglet évezredek óta. A falusi lét- és önfenntartás elengedhetetlen szükséglete volt az 1950-es évekig. Az állatok mennyisége és a tartott állatok fajtája a hagyományos paraszti társadalomban a jólét, gazdagság jól látható fokmérője volt. Hiszen az az ember tudott több állatot nevelni, tartani, akinek több földje volt. Az állattartás és az állatokhoz való viszonyulás az elmúlt alig 70 évben hatalmasat változott. Kialakult a kedvtelésből tartott állatok egész sora, a háztáji gazdaságok megszűntek, a húshasznú állatok bekerültek az iparba. A kutya, macska, görény stb. megítélése megváltozott, és kialakult egy olyan tartásmód, ami jólétet hozott, a húshasznú állatok ipari keretek közé szorultak és ezzel ők az átalakulás nagy vesztesei, a kedvteléből tartott állatok ennek az életmódváltásnak a nyertesei.

 Az állattartás régen nem kedvtelésből történt, hanem egy egyértelmű cél érdekében, ez pedig a létfenntartás volt, az állatokhoz való viszonyulást, a tulajdonlást és az állatok értékét ez is határozta meg. A feudális társadalomban a jobbágyok is rendelkezhettek saját tulajdonú állatokkal, ebből adóztak. Később a szabad paraszti világban a jobbágyokból lett szabad földművesek saját állatállományukat tovább tudták gyarapítani, az állat érték volt, ezt ették, és el is tudták adni, a tardonaiak pl. Miskolc piacain. Az állattartásban is érvényesült az asszonyok és férfiak közötti munkamegosztás. Míg a szárnyasok ellátása és szaporítása női feladat volt, a nagyobb állatokról a férfiaknak illett gondoskodni, persze az asszony segítségével.

Az állatokhoz való viszonyulást az étkezési szokások nagyban befolyásolták. Nem ettek mindennap húst. Ennél fogva jobban meg is volt becsülve az az állat, mint manapság. Jólétben tartották, hogy szépen növekedjen, erősödjön, és bár az élet velejárója volt, hogy a húsáért meg kellett ölni, de amíg élt, tisztességes életet biztosítottak számára, vigyáztak rá.

A hagyományos paraszti életforma a II. világháborút követően felbomlott, a rendszer megváltozása és az emberekre erőltetett szabályok sokat ártottak az állattartásnak. A magántulajdon megsértésével, a földek kisajátításával, a „birtokrendszer” átalakításával és az országban zajló változásokkal, erőltetett tervgazdálkodással, erőltetett iparosítással a hagyományos paraszti gazdálkodó emberek az 1980-as évekre felhagytak a földműveléssel, állattartással. A férfiak többsége az 1950-es évek második felére már a bányában dolgozott, emellett művelték meghagyott földjeiket, tartották az állatokat, de helytállni az iparban és a parasztgazdaságban is, nagyon embert próbáló feladat volt. Egye több munka hárult a nőkre, akik pedig szintén igyekeztek munkahelyet találni, tanulni, tsz-ben, erdészetnél elhelyezkedni, így már alig volt idő állattartással, földműveléssel foglalkozni. Terjedtek a boltok, nőtt az árukészlet, az emberek nem értek rá maguknak termelni, az 1980-as évekre a fogyasztói társadalom már egyre kevesebb dolgot állított elő magának. Az élet átalakulásával eltűntek a tyúkudvarok, a disznóólak, az istállók, manapság már csak kevesen tartanak állatot.

Adatok Tardona állattartásáról

♦ 1570-ben a törököknek fizetett adók között találunk báránytizedet, 35 darab állat után, és sertésadót. Báránytízet fizettek 525 akcsét (ami kb. 525 forint), és 25 akcse sertésadót. (Az akcse történelmi oszmán török ezüstpénz és számítási egység.)

♦1673-ban Recsky György földbirtokostól a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétel miatt tardonai javait elkobozták, a javainak összeírásában 11 jobbágy, 12 ökör, 9 tehén, 1 ló és 31 disznó szerepelt.

♦ Egy 1754-es földesúri összeírásban, amelyben Szemere György tardonai javait vezették fel, 24 porta, 45 ökör, 29 tehén, 1 ló, 108 disznó, 60 juh, 34 tinó szerepelt.

(A szarvasmarha különböző nemű és életkorú egyedeinek megkülönböztetése: borjú = fiatal szarvasmarha a szoptatás megszűnéséig; tinó = herélt 1-3 éves bikaborjú, ökör = 3-4 évesnél idősebb, herélt szarvasmarha; tehén = főleg tejért tartott anyaállat; üsző = nőivarú szarvasmarha az első ellésig; bika = hímivarú szarvasmarha.)

♦ Az 1960-as évekig Tardonának két gulyája volt, az ún. „hamvai gulya” és a „lipóci gulya”, és egy csordája.

♦ A ’60-as évekig birkanyája és disznónyája is volt a falunak.

Az állatokat a hagyományos paraszti kultúrában legeltették (juh, szarvasmarha, kecske), a legelés elvégzésére pásztorembereket fogadtak. A sertéseket is kihajtották a közeli erdőségekbe „makkoltatni”. Sok gyereknek pedig a ház körüli egyik teendője a libapásztorkodás volt, mert a libákat is kihajtották legelni a patakparti területekre.

Tardonán az első világháborúig csak kevesen tartottak lovat. A lótartás költséges volt, és a ló igavonó erejét jól helyettesítette a szarvasmarha, ami a többcélú felhasználás miatt fontosabb haszonállat volt. A szarvasmarha fontos jövedelemforrás volt, hiszen a tehén egy alapvető élelmiszert, a tejet adta, a borjút pedig Miskolc piacain is el tudták adni, vagy levághatták. A szarvasmarhát szekérbe fogva szállításra is alkalmazták, de eke elé fogva szántani is tudtak vele. Az 1960-70-es években minden háztartásban volt legalább egy tehén. Nagy értéknek számított, ennél fogva tisztességesen gondozták, a tej hasznot hozott, és a borjú is, amit leadtak. Ebben az időszakban a ló és a tehén volt az, amihez biztosan állatorvost hívtak, ha valami olyan betegség jelei mutatkoztak, amit az évszázados paraszti tapasztalattal rendelkező gazdák házilag már nem tudtak meggyógyítani. Egy átlagos tardonai gazdának nem okozott gondot a nehéz ellés levezetése, vagy kisebb sérülések kezelése az állaton. Az állat gondozásából a gyerekek ugyanúgy kivették a részüket, ha kellett, szecskát vágtak vagy fejtek. Az ellésnél a gazda mindig odafigyelt az állatra, nagyapám az ellés közeledtével napokig az istállóban aludt, hogy ha kell, segíteni tudjon. A farfekvéses borjút a tehénben vagy megfordították, vagy egy kötelet kötöttek a lábára és úgy húzták ki. Ez gyakran a tizenéves gyerekekre maradt, mert az ő kezük vékonyabb volt, jobban hozzáfértek a borjúhoz. Hozzá tartozott az ilyesmi a falusi léthez, természetes volt. A tehenet az istállóban kötve tartották, amíg a faluban a „csorda járt”, reggeli fejés után kivitték a kapuba, ahol az elhaladó csordához csatlakozva egész nap legelni volt. A csorda délután járt haza, és minden tehén tudta, hogy hol lakik, melyik kapuban álljon meg. A tejhaszon, igavonás mellett a húsáért is tartották, lakodalomra sokan vágtak tinót. A tartott állatok sorsa végül mind a tányérra vezetett, de amíg élt, tisztességgel gondozták, talán még szerették is, hiszen az életük fontos része volt.

Vásárra viszik a borjat a Bükkön keresztül, 1950-es évek

A falu legelőinek rendjét „legeltetési szabályrendelet” határozta meg, ez kitért a pásztoremberek bérére, a legelőn tartott állatok darabszámára és a legelő ápolására is. A csordást és gulyást, kondást közösen fogadták meg. Minden állattartónak a tartott állatok darabszáma alapján kellett hozzájárulni a költségekhez.

A pásztorok általában nem tardonai származású emberek voltak. A csordába a teheneket hajtották, borjú nélkül (a borjakat néhány hetes korukban az istállóban külön kötötték a tehéntől, és bizonyos időközönként engedték szopni, hogy ne vigye el a tejhasznot). A csorda minden reggel kiment a legelőre, majd kora estére hazatért. A csordás reggel trombitaszóval jelezte, hogy hamarosan indul a csorda, az asszonyoknak addigra meg kellett fejni és a tehenet a kapuba kivezetni, mire a házuk elé ért a csorda. A tehén ott csatlakozott a többiekhez, este pedig minden tehén tudta, melyik kapuba kell megállnia, hol lakik, onnan nem ment tovább a csordával.

A tehéntartás egyik velejárója volt a II. világháborút követő rendszerben a „tejbeadás”, amit helyi rendeletben is szabályoztak, illetve tervszerűen igyekeztek javítani. Természetesen ez is hozzájárult az állattartási kedv csökkenéséhez.

Borjú egy tardonai udvaron az ‘50-es évek végén

A gulya tavasztól (Szent György-naptól) őszig a legelőn volt, a gazdák vasárnaponként jártak „sózni”, vagyis „abrakolni”. A közösen felfogadott gulyás feladata volt a gulya őrzése, rendben tartása. Két legelőn tartották a gulyákat, a „Lipóci-legelőn” (50-60 állat) és a „Hamvai-legelőn” (50 állat). Külön tartották a szűz gulyát, vagyis a 2 évnél fiatalabb állatokat, és a külön gulyában voltak a 2 évesnél idősebb szarvasmarhák és a bikák. A gulyás és csordás munkáját 3-4 pásztorkutya segítette. A pásztorembernek érteni kellett az állatgyógyításhoz is, a jó pásztorok általában beleszülettek a pásztoréletbe és generációk tapasztalati tudásával rendelkeztek. Az ilyen pásztorokat a közösség megbecsülte, hiszen az értékes állatukat egészségesen, jól tartva szerették volna viszontlátni. A pásztoroknak érteni kellett az állat sebeinek ellátásához, és bizonyos sebészi beavatkozásokat is el kellett tudnia végezni, pl. ha a szarvasmarha felfúvódott, először gyógynövénnyel próbáltak segíteni rajta, elterjedt volt, hogy dohányt tettek a szájába, ha ez nem segített, trokárral megszúrták, bal csípő felett, a nyílásba pedig egy bodzafából készült csövet tettek.

A falu tenyészbikáját az 1950-es évektől egy megbízott személy tartotta, majd az 1960-as évek végére a tenyészbika helyett már egy kijáró inszeminátor végezte el a megtermékenyítést.

A csorda az 1970-es évek végére megszűnt Tardonán. Ezzel a tehéntartás is elkezdett drasztikusan csökkenni, a megmaradt állatok legeltetéséről a gazdáknak egyedül kellett gondoskodni.

A szarvasmarhákat a tej-, húshaszon mellett igavonásra is használták:

Szántás szürke marhákkal, 1954

Ökrösfogat Tardonán, 1950-es évek

Szekér elé fogott tinók Tardonán, 1950-es évek

Az életmód és a munkalehetőségek megváltozásával az 1990-es évekre a háztáji gazdaságból teljesen eltűntek a szarvasmarhák. A változásoknak biztos, hogy ők az igazi vesztesei, mert manapság főleg ipari keretek között, telepeken tartják őket. A teheneikhez a falusi embereket érzelmi kötődés is fűzte, hiszen úgy viselték gondját, hogy baja ne essen, ha baja esett, segítettek rajta. Mindennap foglalkoztak vele, ellátták, megsimogatták, mennyivel jobban érezhette magát így egy tehén, mint az ipargazdaságban…

A lótartás az első világháborút követően kezdett elterjedni Tardonán. A lovakat főleg fuvarozásra használták. Tartásuk költségesebb volt a többi állat tartásánál, és a lóbetegségek gyógyításához a gazdák kevésbé értettek, így ha az állat megbetegedett, biztosan orvost kellett hívni, ami nagyon drága volt, helyben nem volt állatorvos. A lovat a legtöbb gazda egy istállóban tartotta a tehenekkel, külön helyre bekötve. A faluban működött kovácsműhely, ahol a patkók is készültek, és az egyéb állattartáshoz szükséges eszközök. A modernizáció a lótartást is visszaszorította, az 1990-es években 2-3 család tartott már csak lovakat, főleg erdei munkát végeztek velük. Gyerekkoromban még én is láttam hatalmas muraközi lovakat dolgozni a közeli erdőben gombászás közben. A feladatuk a fa hazafuvarozásán túl az volt, hogy a kidöntött, legallyazott óriási farönköket az útra kihúzzák. Kötéllel utánuk kötötték, és vonszolták fel a meredek dombokon, ki az útra, ahol szekérre rakták a fákat, amit aztán a szekér elé fogva a lovak szállítottak haza.

Lovasszekér Tardonán, 1960-as évek

A faluban az 1960-as évekig volt disznónyáj is. Egy felfogadott kondás feladata volt a disznókat kivinni az erdőbe, ahol őrizte őket, míg azok felették a makkot, majd esete hazahajtotta. A kondás dudaszóval jelezte reggel, hogy indul a konda, estefelé pedig szintén a dudaszó jelezte a gazdáknak a hazatérést. A kondást 2-3 kutya segítette. A disznók, amíg a kondával jártak, csak éjjelre voltak bezárva az ólba, ahogy megszűnt a konda, kezdetben a disznóólhoz épített karámban tartották őket, majd az 1980-as évekre szinte teljesen bezárva kellett élniük az ólban, ekkor már emberi gondoskodást is kevesebbet kaptak, az ólba a leppentőn keresztül lehetett beönteni a moslékot (a moslék vizezett korpa, kukoricadara, kenyér keveréke volt). A disznótartás maradt meg a faluban a legtovább, sokan még a mai napig hizlalnak, de az állomány a 2000-es évekre nagyon lecsökkent. A disznóhoz is hívtak állatorvost, ha megbetegedett, leginkább a „süldőkhöz” (növendék), mert nekik levágva még nem sok hasznuk lett volna, a nagyobbakhoz meg főleg azért hívták az orvost, ha beteg lett, mert fontos volt tudni, mi a baja, ehető-e a húsa, ha levágják. Nagy értéke volt a kocának, ami sok malacot tudott felnevelni. A falu kan disznóját az 1950-es évektől egy kijelölt személy tartotta, majd a ’60-as évek közepétől, ahogy a szarvasmarhák esetében is a kantartást felváltotta az inszeminálás, az 1980-as évektől pedig kocát sem tartottak, csak hízót, a malacokat vásáron (pl. Dédesen), vagy a faluba utánfutóval, teherautóval érkező árusoktól vették meg, akik a falun végighajtva dudálva és az autóból kikiabálva ‒ „malaaaacot” ‒ adták az emberek tudtára, hogy itt az idő a vásárlásra. Ezek a sokszor összezsúfolva utaztatott, ki tudja honnan származó szerencsétlen állatok sok esetben a vásárlást követő 2 héten belül elpusztultak. Egyébként az állomány csökkenését és azt, hogy sokan feladták a disznótartást, az életmódváltás mellett ezek a kétes helyről szállító árusok is befolyásolták, mert beteg állatokat, betegségeket hurcoltak be a faluba. Gyerekkoromban a dédesi vásár állatos részlegét igyekeztem mindig nagy ívben kikerülni, de elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzak olyan emberekkel, akik zsákba kötve visítozó, vergődő kismalacokat hurcoltak. Az autós árusok technikája sem volt kifinomultabb, a kocsiról a kiválasztott malacot a két hátsó lábánál fogva felemelve hurcolták be a vásárló óljába, nem volt szép se látni, se hallani.

„Leppentős” elejű, többosztatú disznóól (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

A téli időszakban tartott disznóvágások nemcsak gazdasági, de fontos társadalmi események is voltak, menetét a kialakult szokások határozták meg. A férfiak pirkadatkor a még alvó állathoz mentek, persze megfelelő pálinkamennyiség után, kihúzták az ólból egy lábára kötött kötéllel és szíven szúrták. A vért felfogták egy tálba, amit még a ’80-as években is sok esetben a gyerekeknek vagy asszonyoknak kellett tartani. Azért ezt a horrort szerencsére már kevés gyerek látja, szerencsémre én soha nem láttam, mert leginkább a fiúgyerekek mentek oda, de hallani egyszer hallottam a disznó visítását… soha többet nem mentem hajnalba disznótoros házhoz. A ’90-es években a szúrásos módszert felváltotta a humánusabb fejbe szögbelövős verzió, ennél már nem visított percekig szegény pára. Bár ez a része igazi falusi horror volt… mégis jobb életük lehetett ezeknek az állatoknak, mint egy telepen nyomorogni, míg a bevásárlóközpont húspultjára nem kerülnek. A disznóvágás egész napos munkát jelentett, ami közben lehetett persze szórakozni. Régen a férfiak egyik kedvelt csínytevése volt a disznótoron a sparheltra borsot szórni, ami aztán a konyhán munkálkodó asszonyoknak szó szerint „borsot tört az orra alá”, mert csípte, marta a szemüket, orrukat, a férfiak meg persze nevettek a tréfán. Megismerve ezt a történetet, gyerekként roppant viccesnek találtam, így ki is próbáltam az egyik disznótoron a borsos tréfát, bár nem arattam vele osztatlan sikert…

Disznóvágás az 1970-es években, a gyerekek a leperzselt disznó felbontásában segédkeznek

 A szárnyasok voltak a legértéktelenebbek és a legigénytelenebbek a tartott állatok közül, azonban a legtöbbet őket fogyasztották. A ház körül tyúkokat, libákat, kacsákat, pulykát és galambot tartottak. A második világháború előtt sokak keresetkiegészítése volt a libatartás, a tardonaiak egész libanyájakat hajtottak át az erdőn keresztül Diósgyőrbe, hogy a piacon eladják. Rengeteg babona és termékenységvarázslat kapcsolódott a szárnyasokhoz, főképp a tyúkokhoz, hiszen az egyik alapvető élelmiszer a tojás volt, amit naponta fogyasztottak. Főleg vasárnapra vágtak szárnyast, a vágás és kopasztás az asszony feladata volt. Az asszony látta el a szárnyasokat, és a szaporításukról is gondoskodott, megültette a kotlóst a tojáson, később pedig segítette az utódok felnevelését. A liba és kacsa nem csupán a húsáért volt fontos, hanem a puha tollazatából, a talyúból készült a dunnák és párnák töltőanyaga. Az alsó, puha talyút az élő állatokról tépkedték le, megtisztították és tömőanyagként használták.

Tardonán a ’70-es években szinte minden háznál tartottak galambot is. A galambdúc az istállóban kapott helyet, a galambok szabadon élhettek, étkezési célra a fiókákat fogyasztották. Biztos sokan emlékeznek még rá az akkori gyerekek közül, melyik fiókát kellett kiválasztani az ebédhez. Megszokott művelet volt, hogy a felnőtt felemelte a gyereket a galambdúchoz, aki kiválasztotta azt a madarat, ami aztán a levesben végezte.

Ma már alig van néhány udvaron tyúk is, nemhogy liba meg kacsa. Gyerekkoromban még sokan tartottak. Nagymamám főleg tyúkot meg kacsát. Vannak is róla jó meg rossz élményeim, pl. a kiskacsáknak „csanalat” (csalánt) kellett szedni, mamával a malom melletti patakpartra jártunk csalánért, amit egy nagy rossz, rozsdás késsel összevágtunk, és belekevertük a vizes kukoricadarát. Órákig el tudtunk játszani a kiskacsákkal meg a kiscsirkékkel. Megtanultuk gyerekként, hogy a kotlós alól ki kell venni a tojást és elemlámpával átvilágítani, hogy van-e benne „szemzet”, vagyis lesz-e belőle kiscsirke. Örömmel vártuk, hogy mikor bújnak már ki. Persze a kotlós rendszerint jól belecsípett a kezünkbe, a kakas megkergetett a tyúkudvarban, meg jól meg is csípett, ha akart, nálunk mindig „csípős kakasok” voltak. Néhány gyerekbántalmazó akciójuk után mehettek a levesbe… Ezek nem voltak olyan rossz élmények azért, persze akad olyan is, amit a saját gyerekemnek már nem mutatnék meg. Gyerekként számtalan tyúk leölésének voltam szemtanúja. És persze volt „szerencsém” látni, ahogy a szerencsétlenek, torkuk elvágása után, még képesek voltak elszaladni. Persze a gyerekek ilyenkor ijedten sikítoztak. Miután kimúlt szegény pára, jöhetett a forró víz és a kopózás. Ha rágondolok, felfordul a gyomrom attól a szagtól, ezt sosem bírtam.

Egyik nem annyira kellemes emlékem kötődik a tyúkvágáshoz. Jó meleg nyár volt, az unokatestvéremmel az udvaron játszottunk a kis felfújós medencében, amikor nagyanyámnak kedve támadt előkészíteni az ebédhez valót. Behozott egy tyúkot és elkezdte nyiszálni a nyakát, szerencsétlen annyira vergődött, hogy félig levágott fejjel elengedte. És éppen pontosan a medencébe szaladt bele… hosszú időre véget ért az udvari strandolás… Már gyerekkoromban megállapítottam, hogy ha nekem majd „nagykoromban” ezt meg kell csinálni, akkor éhen fogunk maradni, lehet, hogy éhen is halunk. Nem teljesedett be, amitől féltem, nekem ilyet már nem kell csinálni, mert megvesszük a boltban az előcsomagoltat. Nekem jobb, a csirkének meg biztosan rosszabb. Szerencsétlen egész életét egy bezárt telepen tölti nyomorogva, gyógyszerrel teletömve, hogy mi megvehessük. Mennyivel jobb sora volt a tyúkudvar lakóinak, akik rövid életük idejében boldogan kapirgálhattak, mielőtt a levesben végezték! És nem is úgy néztek azok ki, mint előcsomagolt társaik, akiknek szürke és szétmálló a bőre… a tyúkudvarban levágott csirkének kopasztás után sárga és erős bőre volt… Egyébként szinte minden tyúkudvarban volt legalább egy kedvenc, öreg kotlós, aki végelgyengülésben múlt ki.

Libát nagyon sokan tartottak a faluban az 1960-as évekig. Az elbeszélők szerint a faluban történő villamosítás után gyakorta előfordult ősszel, hogy repkedő libák kiverték a biztosítékot, áramszünetet okozva ezzel egy-egy utcának. A libapásztorkodást, a libákra való vigyázást legtöbbször a gyerekekre bízták. A libák napközben kinn legeltek a patakparton vagy a közeli réteken. Jobb volt őket nem piszkálni, főleg a gúnárt, mert egy dühös liba fájdalmas sérüléseket tudott okozni.

Libák úsznak a Tardona patakban a Kossuth utcán. A Néprajzi Múzeum felvétele 1954-ből

A szárnyastartásnak is az életmód megváltozása vetett véget, csak kevés háztartásnál vannak már tyúkudvarok. Először a liba, pulyka, majd a kacsa tűnt el a háztájiból, végül a tyúkok. Manapság nem művelünk földet, hogy a megtermett kukoricát és búzát adhassuk a szárnyasoknak, meg különben sem érünk rá velük foglalkozni. Az idősek, akik meg ráérnének, a magas terményárak miatt nem tartanak állatokat.

Az életmódváltás nyertesei: a kedvteléből tartott állatok

Az életmód és életszemlélet átalakulásának vesztesei a haszonállatok. Ők rosszabb helyzetbe kerültek, mint a parasztportán voltak. Nyertek viszont a kutyák és macskák (meg az egyéb kedvtelésből tartott állatok). A kutyákat és macskákat nem becsülték sokra. Kellettek, az élet velejárói voltak, de nem voltak olyan értékesek, mint a haszonállatok. A legritkább esetben hívtak hozzájuk orvost. Ha elpusztult, lett helyette másik. Macskára szükség volt a ház körül, mert a rágcsálók elleni eszköznek tekintették őket. Kellett belőle egy-kettő. Szabadon szaporodtak, de ha túlszaporodtak, egyszerűen megszabadultak tőlük. Az újszülött vagy kismacskák sokszor a patakban vagy a kinti WC-ben lelték halálukat. Ugyanígy nem voltak kegyesebbek a kutyákkal sem. A kutyák szabadabban éltek a faluban, a ha valakinek a kutyája kinn volt az utcán, senkit nem érdekelt, mert szinte mindenkié akkor ment ki, amikor csak akart. A baj akkor volt, ha valakire rátámadt, vagy valakinek az állatában kárt tett. Ezeknek a kutyáknak a sorsáról nem sokat gondolkoztak, pillanatok alatt a dögkútban végezték. Igen. A falukban volt dögkút, és sok helyen még ma is van. Az elhullott és nem kívánatos állatok a falukon kívül kijelölt dögkutakban végezték. Ez a rossz beidegződés a kutyákhoz fűződő viszony átértékelődésével bár már eltűnőben van, sajnos a mai napig sokan az állatok indokolatlan leölését/kínzását erre alapozzák. Hiszen évszázadokon át ezt csinálták, nem kellett, hát megszabadultak tőle… A kutyák szaporodása ellen sem tettek, az 1990-es évekig falun szerintem 1000-ből 1 ember hallott az ivartalanításról. Ivartalanítottak, csak étkezési céllal, az ügyesebb parasztasszonyok maguknak és falubéli társaiknak elvégezték a kakasok herélését, hamar híre ment, ha valaki értett ehhez, azt keresték. A herélt kakasok, a kappanok nagyobbra nőttek és természetük is jobb volt. Ugyanígy a malacok herélését sok esetben a parasztemberek maguk vagy egy ügyes társuk segítségével elvégezték. Az 1970-es évektől volt „divat” ehhez állatorvost hívni. Kutyát, macskát nem ivartalanítottak. Mivel nem voltak a maihoz hasonlóan jól tartva, nem is éltek olyan sokáig. Tehát a kiskutyáknak mindig volt helye. Ha meg nem, akkor eltüntették őket… de sok esetben ez már megtörtént a születésüket követően, bevett szokás volt a kiskutyákat „kiválogatni” újszülött korukban, és csak egy-két kölyköt meghagyni, a válogatás szempontja főleg az volt, hogy az alom legszebbjei, elsősorban kanok maradtak meg. Gyerekkoromban a tüzelési időszakban egész kutyafalkák űztek egy-egy tüzelő szukát az utcán, és senkit nem érdekelt, hogy kinek van kint a kutyája. Szerencsére ez is nagyon sokat változott, mára megszólják azt, aki kiengedi szabadon a kutyáját.

A macskák sorsa is a kutyákéhoz volt hasonló, nem voltak se nagy becsben, se nagy szeretgetésben tartva. De mindenkinek volt, a falusi udvarra kellett a macska, hiszen a rágcsálóirtás egyik eszközét látták benne legfőképp. A macskák esetében is hasonlatos volt az eljárás a születésszabályozás terén, mint a kutyáknál. Ezek az állatok is csak nyertek az elmúlt évek változásaival. Hiszen megváltozott a hozzáállás, már macskát sem tart mindenki, aki tartja, az meg szereti is, és bár akadnak a faluban kószáló kismacskák, már közel sem annyi, mint régen.

A kutyák, a lakodalom hívatlan vendégei, az 1970-es években

A kutyák általában véletlenül kerültek a fényképekre, az 1920-80-as évekből pedig nem találtam olyan képet, amin macska szerepelne…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..