Alapozókra emlékezve

Ha átutazom Kazincbarcikán, nem tudok elfogulatlanul továbbhaladni. Ha módomban áll, meg is kell állni. Akarom, vagy nem, gondolataim vissza-vissza – cikáznak – a múltba. Ha most történik ez, akkor fél évszázadnyira. Képzeletben letörlök mindent az országút és a berentei hegyvonulat közötti területről, a barcikai dombságról, olyannak idézve fel magamban, amilyen akkor, 1949-ben volt.

Gyorsan változott itt meg minden. A kukoricások, az aranyló búzatáblák learatása után megjelentek a földmérők, a geodéták. A karókat leverő szakemberek és segítőik zajától lett hangos a széles horizont. Léckávák, szintezőműszerek jelezték: itt valami, és nem akármi fog történni.

Akkor még kevesen tudták, hogy mi lesz itt, csak a kisajátított földek tulajdonosai vették tudomásul a megváltoztathatatlan tényt: gyárakat, várost építenek a Sajó-völgy nyugati oldalán.

Volt, aki hitte, többen voltak, akik nem. Akkor még nem írtak róla az újságok, nem adta hírül a rádió. Az a nyüzsgés rázta fel igazán a két falu bányász és paraszt, földmunkás lakosságát, amikor kordélyosok tucatjait, lovakat és embereket szállásoltak el, ahol ló és gazdája elférhetett.

És ekkor megkezdődött az akkor úgy ismert Makadám-telep kőbarakkjainak építése.

* * *

E sorok írója e telephelyen vált szemtanújává, kétkezi alkotójává Kazincbarcika építésének. Gigantikus méretű földmunka kezdődött. A hegy lábát emberek százai faragták, a kordélyokba rakott föld köbméterről köbméterre változtatta sima platóvá az addig lejtős területet.

Ide épül a nitrogénmű – mondták nekünk, laikusoknak a mérnökök. Később egy nagy vegyikombinát lesz. Túl az úton az ózdi vasútvonal mellett erőmű és szénosztályozó épül.

Ezt a sok lelkes – a háborús évek után végre munkahelyhez jutott – fiatalnak és idősebb földmunkásnak szinte sok volt egyszerre hallani. Pedig ebbe kellett beleélni magukat, mert a szigorú tervgazdálkodás szerint 1954 nyarára a Borsodi Vegyi Kombinátnak itt működni kell. A tervtörvény egyben parancs volt.

A hegy lábánál hatalmas rézsűk alakultak ki. A tarisznyákból, szakajtókból előkerült barna kenyér, szalonna, zsíros kenyér, lókolbász jelezte a létező életszínvonalat. Közben felépült a Makadám-telep első konyhája. Főtt étel került a csajkába, lábaskákba. A nagy alumíniumkanalakkal gyorsan megtöltötték a konyhás asszonyok a hosszú sorban várakozó civil és LI (letartóztató intézeti) építők edénykéit bablevessel, lencsével, amilyen-olyan, de valamilyen gulyással. Kincs volt akkor a meleg étel a javából. Haladt a munka, a többi szakma művelői készülhettek a “honfoglalásra”.

A verejtékes műszak után a fiatalok – fiúk, lányok – a falubeli szálláshelyek felé haladva az országúton még sajátos csasztuskát is énekeltek:

A nitrogénmű építői mi vagyunk,
a sikerért jó munkával harcolunk…

Barcika este elcsendesült. Nem volt pénz kocsmára, mulatozásra, nagy szüksége volt a családnak – szerte az országban – a mindennapira. A vasútállomásnál szokatlan zaj szólt bele az éjszaka csendjébe. Megérkeztek az első kavicsszállítmányok Nyékládházáról. Fiatal rohambrigádok, olykor önkéntesek ürítették éjjelente a vagonokat. A magasodó kavicshegyek sejtették, jöhetnek immár alapozni a betonozók. Akkor még nem ágazott le az iparvágány, lapáttal kellett gépkocsira felrakni, majd a nitrogénmű helyén lerakni a kavicsot.

* * *

Ez a kis visszaemlékezés nem lenne igaz és teljes, ha nem említenénk meg: honnan jöttek, kik építették Kazincbarcikát, Berentét. Sok átvirrasztott éjszaka, rázós vagonokban töltött órák, a családi fészek melegét nélkülöző hetek, hónapok vannak mögöttük.

A MÁV dokumentumtárában minden bizonnyal sárgulnak azok a kérelmek, melyek szerint Sajóbábony és Kazincbarcika építői kérték egy speciális irányvonat indítását, hogy átszállás nélkül, esetleg ülve szundikálva tehessék meg munkahelyük és otthonuk közötti háromszáz kilométert. Ez a szerelvény több évig közlekedett Kazincbarcika–Hatvan–Szolnok–Szentes–Hódmezővásárhely–Makó között. Északról szombaton délben indult, este már szeretteik körében lehettek Barcika építői. Több ezren, mert az alföldi kubikosok, földmunkások keze alapozta meg a ma már világhírnevet szerzett vegyiművek és a város beton- és téglafalait.

Ha emléktábla nem is, de néhány keresetlen szó örökítse meg azok emlékét is, akik nemcsak építették Barcikát, hanem itt váltak szakmunkássá, áldozatot hozni tudó emberré.

Szarvas Miklós egykori kitűző és laptudósító