„Akkor még szélesen elterülő mező volt…” ‒ 49 évvel ezelőtt vehettük birtokba a KVSE-pályát

Összeállította: Takács Zsolt

1969. október 17-én, pénteken a Kazincbarcikai Vegyész 1-0-ra legyőzte a Sátoraljaújhelyi Spartacust egy sportszerű találkozón. A gól a 72. percben esett, Csirmaz felső sarokba csúsztatott fejeséből. E győzelem után valószínűleg még lelkesebben vették birtokukba úgy a sportolók, mint a szurkolók a két nap múlva hivatalosan is átadott új sporttelepet.

A pénteki mérkőzésre 1000 szurkoló látogatott ki, s a másnapi Népsport röviden így foglalta össze az eseményeket:

Sportszerű találkozó. A hazai csapat a második félidőben mezőnyfölényt harcolt ki, a vendégek inkább gyors támadásokkal kísérleteztek. A gól a 72. percben esett, Csirmaz felső sarokba csúsztatott fejeséből. A hazaiak még két biztos helyzetet hagytak ki.

A két biztos helyzetet a következő összeállítású csapat hagyta ki (mínusz a kapus és az edző…): Fülöp ‒ Lipcsei, Ködmön, Fejes, Szitka, Csirmaz, Várhelyi, Szűcs, Varga, Balázs, Rácz (Komlósi). Edző: Molnár Péter.

A sportnapilap a mieink legjobbjaiként Ködmönt, Fejest és Szitkát emelte ki, míg az ellenfélnél egy Kendi nevű játékost…

 

De a lényeg, hogy győztünk, s így a következő hét elején megjelent Képes Sport-rövidhírt (szerző: horváth) teljes büszkeséggel olvashattuk:

Kazincbarcikai példa

Sportpályát építeni mindig szép dolog. Gyönyörű létesítményeket létrehozni, labdarúgópályát, kézilabdapályákat elővarázsolni… valami rendkívüli teljesítmény, remekmű, amit csodálni kell.

Vasárnap délután adták át a közönségnek és a sportolóknak a Kazincbarcikai Vegyész sporttelepét. Füves pálya, lelátó, elektromos eredményjelző, villanyvilágításos kézilabdapálya és egy remek klubépület.

Ernszt Tibor, az MTS elnökhelyettese beszédében hangsúlyozta, milyen fontos ez a sportpálya a minőségi és a tömegsport fejlesztésében. A legjobb társadalmi munkatársak kitüntetése után került sor a megnyitó ünnepségre. Dr. Szekér Gyula, nehézipari miniszterhelyettes adta át a létesítményeket. Felvonulás, zászlófelvonás, galambok. A háttérben pedig a Bükk hegyeinek őszi rozsdavörös foltja… Olyan kép, amelyet elfelejteni sohasem lehet…

Az építkezésnél mindenki segített. A Borsodi Vegyikombinát, a városi vezetőség, a szakszervezet. És természetesen: rengeteg társadalmi munka. Klubszeretet, sportszeretet, összefogás.

Érdemes lenne utánozni.

Mai újságolvasóként egy dologra azért kíváncsi voltam, mégpedig arra, hogy mi is az az MTS, aminek a nevében az elnökhelyettes „a beszédében hangsúlyozta”… A következő részt nyugodtan át lehet ugrani 😆

De mi is az az MTS? A sportirányítás ’45 utáni rövid története…

A világháborút követően a magyar sport vezető szervei is újraalakultak. Az önkormányzatok és a közigazgatás újjászervezésére létrehozott Budapesti Nemzeti Bizottság (kb. mint a mai fővárosi közgyűlés) megalakította a Legfelső Sport Tanácsot (LST), politikus tagokkal (ez a gyakorlat ismerős lehet a mai napig is), ez a testület 1945 áprilisában Legfelsőbb Ötös Sporttanáccsá (LÖS) alakult át. Az LST még 1945 februárjában létrehozta a Nemzeti Sport Bizottságot (NSB). 1946 elején elhatározták a LÖS Sport Főtanáccsá (SF), az NSB sporthatósággá való átszervezését, és a Magyar Olimpiai Társaság (MOT) Magyar Olimpiai Bizottságként (MOB) való további működését. 1948-ban alakult meg (a minisztertanács rendelete nyomán) az Országos Sporthivatal (OSH) és az Országos Sport és Testnevelési Tanács (OSTT). Az OSH élére államtitkári rangú vezető került. Az OSH megszületésével megszűnt az NSB és az SF. 1951-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának törvényerejű rendelete értelmében az OSH helyett létrejött a Minisztertanács alá rendelt Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB), amely az összes testneveléssel és sporttal foglalkozó állami és társadalmi szervezetet egyesítette, például az Országos Társadalmi Labdarúgó Szövetséget (OTLSZ) is. Az 1956-os forradalom idején forradalmi bizottságok jöttek létre a sportmozgalom területein is. A forradalmi erők leváltották az OTSB vezetőit és több munkatársát, és megszűntnek nyilvánították az MHK mozgalmat (Munkára, harcra kész). 1956 után a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendeletével megszüntette az OTSB-t, helyette a sporttal kapcsolatos állami feladatokat az Oktatási és Népművelődési Minisztériumból az összevont Művelődésügyi Minisztériumnak kellett ellátni, majd létrejött a Magyar Testnevelési és Sporthivatal (MTSH). 1958-ban az Elnöki Tanács törvényerejű rendelettel kimondta a Magyar Testnevelési és Sport Tanács (MTST) létrehozását. Az MTST hivatali szerve a korábban létrejött MTSH lett. Ugyancsak 1958-ban alakult meg a KISZ KB sportszervezete, az Országos Ifjúsági és Sportbizottság (OISB). 1963 decemberében tartotta alakuló kongresszusát a Magyar Testnevelési és Sportszövetség (MTS), amely egyetértve az MTST-vel, elhatározta az új sporttömegszervezetek megalakítását. Az MTS-t az illetékes szervek felruházták állami feladatokkal és hatáskörrel is. 1973. április 1-jén visszatértek a direkt irányítás módszeréhez, így megalakult az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH). Az OTSH alá helyezték az ország 10 legnagyobb egyesületét. 1986-ban szerepét az Állami Ifjúsági és Sporthivatal vette át…

Huh… 🙄  Javaslom, térjünk vissza inkább Kazincbarcikára…

Az első edzőpálya a leendő stadion helyén egyébként már 1966-ban elkészült, azóta épült ki folyamatosan a sporttelep. Így kezdődött:

Míg végül pár év múlva, 1969. október 30-i számában, az 5. oldalon valamivel hosszabb cikkben (szerzője Nagy József) számolhatott be a Népsport az új sportkomplexumról.

…és ez az a cikk, amiért végül is érdemes felidézni a korabeli sajtót….

Akkor még szélesen elterülő mező volt – „A több mint 5000 néző önfeledten tapsolt”

A több mint 5000 néző önfeledten tapsolt a nagy pillanat, a mesébe illő történet záró aktusán. Szekér Gyula, a nehézipari miniszter első helyettese átvágta a bejáratot elzáró szalagot és az ifjú város sportoló fiatalsága, a város lakossága nevében Szántó István dr., a BVK igazgatója átvette az új sportkombinátot.

Szegény Perjési Zoltán, a gyönyörű létesítmény megálmodója nem érhette meg a nagy pillanatot. Elvitte a szíve… Az a szív, amely régen, a sok-sok vitában olyan hevesen dobogott azért, hogy Kazincbarcika végre a szép városhoz illő sporttelepet kapjon. A kiállítás gyászkeretes képe előtt azonban bizonyára sokaknak eszükbe jut: mit köszönhet a város a kazincbarcikai sportélet egyik megteremtőjének…

Amikor a hatvanas évek közepén ottjártam, a Hőerőmű tanácstermének asztalára kiterítette a tervrajzot és Mislei Zoltánnal, a városi TS jelenlegi elnökével, felváltva magyarázta: ‒ Eddig 6 km-t kellett az embereknek utazniok, ha látni akarták mérkőzéseinket. Sajószentpéterhez lényegesen közelebb voltunk, de hát őket a Borsodi Bányász érdekli. Ha a tervből valóság lesz, mindössze pár száz métert kell a pályára sétálniok a kazincbarcikaiaknak.

Akkor még szélesen elterülő mező volt arrafelé, jókora dombbal. Ma 20 (!) katasztrális holdon, sima területen (a domboldalt „lenyesték”) egy tucat szebbnél szebb sportpálya sorakozik egymás mellett. 3 labdarúgó-, 3 kézilabda-, kosár-, röp- és teniszpályák, valamint tekecsarnok… A 3 labdarúgópálya közül 2 füves, az egyik körül 7 sávos futópálya, a nagy területen szép klubház, és külön a tömegsport számára öltözőépület.

Az egyik kézilabdapálya négy sarkán karcsú betonoszlop, tetejéből 43, ezer vattos égő ontja a fényt a küzdőtérre. Nem tudom, Európában hány ilyen pálya van, de hogy nálunk ehhez hasonló nincs, az biztos! A méretek lenyűgözőek, az emberek és a gépek munkája nyomán óriási a változás.

A fiatalok városában azonban ezen nem szabad csodálkozni. A fejlődés bámulatos, szinte naponként lemérhető. Nemrégen még 20 000-en lakták, ma 32 000-en lakják Kazincbarcikát. A 20 éven aluliak száma jóval több mint 50 százalék, az ezerre jutó természetes szaporulat aránya tavaly 15 százalék körül volt. Az ország közel 70 városa közül, ilyen szempontból, Kazincbarcika messze az első helyen áll. Az itteniek nagyon szeretik a sportot, ezt könnyű bizonyítani. A 43 csapat közül, a Debreceni VSC mérkőzéseit leszámítva, ebben az évben eddig itt látogatták legtöbben az NB Il-es labdarúgó-mérkőzéseket. A pályaavató vendége a Bp. Honvéd volt, s 5000-en élvezték Komoráék játékát!

Jelenleg 10 000 néző fér el a lelátókon, de a bővítés után 15 000 felett lesz a nagypálya befogadóképessége ‒ mondta Szoboszlai Árpád, a sportkör elnöke. ‒ És ez még nem minden. Sor kerül a nagylelátó befedésére s egy fedett uszoda építésére is. Télen pedig a villanyvilágításos kézilabdapályát felöntjük, s vígan korcsolyázhatnak majd rajta a gyerekek…

Egyszerre 3 csapat öltözhet a felülről fűtött klubház 8 (fürdőszobás) öltözőjében, a bíróöltöző első osztályú szállodai szobának is megfelel, s természetesen nem hiányzik az orvosi rendelő sem az épületből, amelynek egyik szobájában a 12 éves, 12 szakosztályos sportkör életét bemutató kiállítást rendeznek… Amikor a közelmúltban a Koreai NDK nagykövete és kísérete meglátogatta a várost, a Vegyikombináton kívül két helyre vitték el: a ragyogóan szép kórházba és a ‒ stadionba!

Egy ilyen korszerű sportlétesítmény megépítéséhez sok minden szükséges. És Kazincbarcikán számos olyan társadalmi munkás akadt, aki az építkezés évei alatt szinte itt élt. Mindnyájuk nevének a felsorolására nincs helyünk, de Farkas Imre, Körtvélyes István, Mislei Tibor, Nagy József, Szabó Sándor, Szoboszlai Árpád, Tóth Ottó, Tóth Pál, Vajdahunyadi Emil ‒ ahogy mondani szokás ‒ a jók között is a legjobbak voltak!

És befejezésül még valamit. A kazincbarcikaihoz hasonló hatalmas sportkombinát a vidéken egyedülálló. Értékét hozzávetőlegesen 20 millió forintra becsülik… Hiába lettek volna lelkes, sportszerető társadalmi munkások, ha a bázisvállalat „begombólkozott” volna. De Szántó István dr. igazgató szereti a sportot, szereti a fiatalságot. S ha a nemes szándékot a barcikai fiatalok megértik, akkor még sokat hallunk majd az ifjú város sportéletéről…

Így utólag teljes bizonyossággal hozzátehetjük: a következő években, évtizedekben sokat hallottunk az ifjú város sportéletéről ‒ egyszer-kétszer negatív összefüggésben is, ám az már egy másik história lesz.

∗: A cikkben helytelenül írták a nevét: nem Mislei Zoltán, és nem is Mislei Tibor, hanem – helyesen – Misley Tibor! Köszönjük az észrevételt Zólyomi Sándornénak!

One comment

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .