A vízbetörés története

1952 karácsonya előtt szomorú hír járta be az országot: december 16-án reggel bányaszeren­csétlenség történt Szuhakállóban. A Szuhakálló I-es akna (Winter-bánya) VI-os ereszkéjébe betört a víz. Az éjsza­kai műszak vége felé, nem sokkal öt óra után az elővájá­son dolgozók rályukasz­tottak egy öregműve­letre, ami tele volt vízzel. A víz elárasztotta a mélyebben fekvő vágatokat, és elvágta a front­fejté­sen dolgozók menekülésének útját. Hu­szonnyolc bányász közül kilencnek sike­rült kijutnia a veszélyeztetett munka­helyről, két bányász az erős sodrású víz­ben lelte halálát, ti­zenheten, köztük két fiatal leány nem tudott kimenekülni. Ők a bányában maradtak, egy olyan helyen húzták meg magukat, ahová nem ért el a víz.

A hat nap a külvilágtól elzárva

A tizenhét bányász megmentéséért hat napon át kemény küzdelem folyt lent, a bánya mé­lyén, és fent, a bányatelepen és környékén. Lent, 44 méterre a föld felszínétől, a külvilág­tól elzárva tizenhét bányász küzdött, hol bizakodóan a kiszabadulásban, hol lemondva róla, reményvesztetten. Fent a külszínen viszont emberek sokasága: bányászok és katonák, párt-, állami és szakszervezeti veze­tők bányaműszaki és haditechnikai eszközök­kel folytatták a küzdelmet.

Miután a bánya mélyén rekedt bányászok meggyőződtek arról, hogy az erősen áramló vízdugón keresztül lehetetlen kijutniuk, azon kezdtek gondolkodni, hogyan és mit csinálja­nak, amivel a legjobban hozzá tudnak járulni a kiszabadulásukhoz. Vrabik Lajos frontaknász, egyben a műszak párttitkára arra kérte társait, hogy maradjanak együtt, és őrizzék meg nyugalmukat. Elmondta, hogy a rendelkezésre álló levegővel nagyon kell takarékoskodni, s ezért kerüljenek minden olyan tevékenységet, amihez levegő kell, vagyis keveset mozogja­nak és beszéljenek, s lámpát is csak egyet égessenek. Ezután megpróbáltak telefonon kapcsolatot teremteni a külszíniekkel. Ez kb. ½ 11 óra körül sikerült. Elmondták, hogy ki és hol tartózkodik. Fentről pedig a telefon kezelé­sével megbízott Poráczki János főaknászhelyettestől megtudták, hogy nagy erőkkel megkezdődött a mentési munka. Poráczki kérte őket, hogy ne adják fel a re­ményt, mert mindent megtesznek a megmenté­sükért. Ettől kezdve állandósult a telefonkap­csolat, ami igen fontos volt számukra. Ennek révén értesültek a mentés menetéről, sőt hozzátartozóikkal is beszélhettek. A lassan múló idő egyhangúságát a telefonbeszélgeté­sek tették némileg változatossá. Az egy égő karbidlámpa pislákoló fénye pedig a bizton­ságérzetüket erősítette. De bizonyos nyugta­lanság és félelem lett úrrá rajtuk, amikor szerda délben ez az egy lámpa is kialudt. Most már semmit sem láttak odalenn, egymást is csak a hangjukról ismerték fel. Volt, aki a sötétségben utolsó reményét is elveszítette. Az idős Golbert bácsi belefeküldt egy csillébe, és így várta a halált.

Felcsillan egy reménysugár

A teljes sötétség csütörtök reggelig tartott. ¼ 8 órakor észlelték, hogy egy 15 cm átmérőjű csövet eresztettek le fentről, s ezen friss levegő és egy kis fény is érkezett hozzájuk. Ettől új erőre kaptak, pedig már harmadik napja semmiféle étel nem került a szájukba. És újból bizakodtak a megmene­külésben. Sajnos nem sokáig tartott az örö­mük: a cső leszakadt, s mélyen a földbe fúró­dott. Fentről sikertelenül próbálkoztak a kiemelésével, ezért lent, az egyre gyengülő bányászok kísérelték meg a cső kiemelését. Nehezen ment a munka. Egy-egy bányásznak egy-két csákányvágásnál nem futotta többre az erejéből. Jó két órába tellett, amíg 60-80 cm-re sikerült felemelni, majd pedig a belekerült földtől megtisztítani a csövet. Megint nagy volt az öröm, hisz ismét áramlott a friss le­vegő, majd hamarosan élelmet is küldtek fentről: először csokoládét, majd kekszet, vékony szeletke vajas kenyeret, és lámpát, amelynek égőjét kenyérbélbe csomagolva eresztették le a csövön, hogy össze ne törjön. Az első adagot tizenhétfelé osztották, hogy mindenkinek jusson egy falatka. Majd rendre elfogyasztották a többi élelmet is. S mint ha csak néhányuk gondolatát is kitalálták volna, itókát, egy kis konyakot is küldtek.

Ettől kezdve már rendszeresen jött fentről a táplálék: az étlap teával és levessel is bővült. Később meleg ruhát is küldtek mindenkinek. És telefonon a jó híreket kapták a mentésről meg a víz apadásáról.

Az utolsó órák a víz fogságában

Vasárnap reggel értesültek arról, hogy Dorogról és Tatabányáról bányamentők érkeztek, akik az akkor már derékig leapadt vízben, de a vága­tokban megrekedt szén-dioxidos levegő miatt bányamentő-készülékkel elindultak hozzájuk. (Sajnos, Hámm Kálmán dorogi bányamentő eközben életét vesztette, megfulladt a gázos levegőben.) A bányamentőkkel való találko­zást így írja le Vrabik Lajos a visszaemlékezé­sében: „Nem ismertük egymást előzőleg, de két testvér hosszú távollét után nem köszönti olyan szeretettel és boldogságban egymást, mint ahogyan mi fogadtuk őket, és ők örültek nekünk.” Arról is ír a frontaknász, hogy nó­tázni kezdtek a találkozás örömére, és megün­nepelték Sztálin születésnapját (december 21-e volt ekkor).

Aznap éjszaka még két bányamentő érkezett hozzájuk: az egyikben dr. Szoboszlai Ferenc bányaorvost ismerték fel, a másikban pedig Svidró Józsefet. Az orvos megvizsgálta mind a tizenhetüket, akik bár legyengültek, de kiállták a hatnapi kemény próbát. Hétfő reggel, miután befejeződött a vágatok kiszellőztetése, enge­délyezték a kijövetelt. A tizenhét bányászt négy bányamentő kísérte, akiknél oxigénpa­lackos mentőfelszerelés volt és tartalék palack, amit a gázosabb helyen megnyitottak, s az így megtisztult vágatokban jöttek kifelé. Elől a két bátor leány haladt, s utánuk a többiek. Utolsó­nak, mintegy lezárva a menetet, ballagott Boros János. A menet húsz perc alatt ért a felszínre, ahol a várakozók sokasága örömuj­jongással fogadta és köszöntötte a tizenhét megmenekült bányászt. Ezután a felolvasóba mentek, ahol tizenhét ágy és kiadós reggeli, meg a családtagokkal való megható és öröm­teli találkozás percei várták őket. Szerencsére az előkészített ágyakra nem volt szükség, az orvosi vizsgálat egészségesnek talált minden­kit, s ezért a reggeli elfogyasztása után gépko­csival hazaszállították a megmentett bányá­szokat.

Küzdelem a külszínen

Ezek után időzzünk mi is fent, ismerjük meg, hogy mi történt a külszínen a lent rekedt bányászok megmentéséért. Ehhez Poráczki János főaknászhelyettes 1983-ban készített visszaemlékezése nyújt segítséget. Ő a hat nap alatt szinte végig a telefonnál teljesített szol­gálatot, rajta keresztül történt a külszíniek kapcsolattartása a bányában lévőkkel.

Poráczki leírásából megtudhatjuk: egy akna mélyítését és három lyuk fúrását kezdték el, hogy ezen keresztül lássák el a legszüksége­sebb dolgokkal a lentieket. E munkálatokat a Szeles-akna területén végezték, ahová az eszközöket a térdig érő sár miatt harckocsikkal szállították. Az első fúrólyuk egy széntelepen ért célba, a másikba beletört a fúrófej, s csak a harmadik fúrás volt sikeres, ami egy vágatba ért, amitől kb. kétszáz méterre tartózkodtak a lent lévők. De ezzel is baj történt. Amint azt az előző részben olvashattuk, leesett és mélyen a földbe fúródott, amit a legyengült bányászok­nak csak nagy erőfeszítéssel sikerült kiemel­niük. Ezután vált lehetővé az élelem, ruha stb. eljuttatása a lent tartózkodó bányászokhoz.

A mentés fontos része volt a víz leszivattyú­zása a beszerelt hat, egyenként 1000 1/perc teljesítményű szivattyúval. A szivattyúk és tartozékaik, de minden más, a mentéshez szükséges eszköz beszállítása kézi erővel történt. A szállítást, szerelést és más munkákat nagy igyekezettel, egy emberként végezték a mentésben részt vevők: a műszakiak, de az odavezényelt katonák is.

Gumicsónakkal is megpróbáltak átjutni a vízen, de ez nem sikerült, mert a bányamentő-készülék légzsákjai nem bírták a nagy víz­nyomást. Amikor a szivattyúzás eredménye­képpen a víz apadni kezdett, megindult a légáramlás, ami a víz felett megülepedett szén-dioxid gázt felkavarta. Emiatt a szellőztető­ventillátort sem lehetett üzemeltetni. Csak hosszan tartó, 12-13 órás munkával, az egyes vágatok rövidre zárásával, fokozatosan lehetett kiszellőztetni a vágatokat. Ezt a munkát a helyszínre érkező bányamentők végezték. Az utolsó, mintegy tízméteres szakaszon csak bányamentő-készülékkel lehetett áthaladni. Vasárnap éjjel ezen is sikerült átjutniuk a bányamentőknek, akiknek segítségével hétfőn, a reggeli órákban kijöhetett a tizenhét meg­mentett bányász.

S míg Szuhakállóban lent és fent megfeszített munka folyt, szerte az országban feszült figyelem kísérte a mentést, s aggódva várták az újabb és újabb híreket a bentrekedt bányá­szok sorsáról. A megmentés hírére fellélegzett az egész ország.

Telefonált-e Rákosi?

Az esemény tizedik évfordulóján, 1964 de­cemberében találkozóra gyűltek össze a víz­betörést átélt bányászok. Itt mondta el Vrabik Lajos frontaknász, hogy 1952. december 17-én, szerda este 9 óra körül telefonon beszélt Rákosi Mátyással, aki nyugtatta és biztatta őket, hogy ne csüggedjenek, mert mindent megtesznek a kimentésükért. A későbbi, nagyon részletes visszaemlékezésében nem említi ezt Vrabik Lajos, de nem ír róla Poráczki János sem, akin keresztül a telefon­beszélgetések zajlottak. (Azt mondják, hogy a postán keresztül is lehetett telefonálni.)

Nem tudjuk, mert nincs róla hiteles informá­ció, hogy valóban beszélt-e telefonon Rákosi Vrabikkal, vagy sem. Lehetséges, hogy Vrabik ezt társainak megnyugtatására mondta csak. Akár így volt, akár úgy, tény, hogy Rákosi Mátyás nagy figyelemmel kísérte a mentést. Erről a helyszínen tartózkodó Péter Gábor ÁVH-főnök naponta jelentést tett neki. Való­színű az is, hogy Rákosi tudta nélkül sem az államvédelmisek, sem a honvédelmi erők a felvonultatott eszközeikkel nem vehettek volna részt a mentésben.

A sikeres mentés után, amikor a tizenhét bányászt két hétre pihenni vitték Galyatetőre, Rákosi Mátyás meglátogatta őket, és elidőzött a társaságukban.

Az ÁVH szerepéről

Az ÁVH több magas és alacsonyabb rangú tisztje a mentés idején végig a helyszínen tartózkodott. Feladatuk valószínűleg az volt, hogy – az akkori időkre jellemzően – a hibák mögött megtalálják az ellenség kezét, vagyis kiderítsék: nem szabotázs okozta-e a bányaszerencsétlenséget, s ügyel­jenek arra, hogy ilyesmi a mentés során ne forduljon elő.

A mentésben kulcsszerepet játszó személyek eltérően ítélik meg az ÁVH tevékenységét. Havrán István szerint, aki a bánya- és energia­ügyi miniszter első helyetteseként irányította a mentést, az ávósok inkább akadályozták, mintsem segítették a munkát. Péter Gábor, az ÁVH nagy hatalmú vezetője a mérnökökkel és más műszakiakkal szemben bizalmatlan volt, megfélemlítette őket, s ezért azok nem mertek bátran és határozottan kezdeményezni. (Ladá­nyi András: Bányász a történelemben című, 1984-ben megjelent könyvéből.)

Poráczki János, aki szintén végig kapcsolatban volt az ávósokkal, pozitívabban ítéli meg szerepüket. Ugyan ő is tapasztalta a műszakiakkal szemben a bizalmatlanságot és türelmetlenséget, amit – szerinte – az váltott ki, hogy a kimentés időpontjára a műszakiak által tett ígéretek nem teljesültek, meg az, hogy a nagy igyekezetben előfordultak olyan dolgok, amelyek okát az ávósok szabotázsban látták (a fúrófej eltörése, a kompresszor leállí­tása). Amikor kiderült, hogy nem lehet szó szabotázsról, a hatóság vezetője a gyanúsítot­taktól elnézést kért. Poráczki szerint az ávósok „az adott körülmények között helyesen jártak el, azt tették, amit tenniük kellett”.

♦

Már említettük, hogy nem mindenki bízott a megmenekülésben. A többség azonban végig megőrizte nyugalmát és reményét. Boros János, az akkor fiatal, 24 éves vájár még bátorította is a csüggedőket. Optimizmusáról tanúskodik a következő eset: A fúrólyukon leengedtek egy három centi vastagságú gumi­csövet is. Ezt észrevéve mondta Bóné Kálmán társának és barátjának, hogy vágjanak le a csőből egy darabot, mert jó lesz az otthon, a pincében a hordókból azzal fogják a bort szívni.

Máskor meg az érte aggódó-síró feleségének a telefonba dalolva válaszolta: „Jaj, de nagyon szomjasak vagyunk, / Talán, talán bele is halunk.” Persze Boros János, legtöbb társához hasonlóan, nem a halált, inkább a megmene­külést várta.

Emlékezés a nehéz napokra

A vízbetörés 45. évfordulóján, 1997. december 16-án a szuhakállói óvodában az emlékezetes esemény még életben lévő túlélői: Kónya Istvánné született Kresák Magda, özv. Juhász Lászlóné született Szűcs Zsuzsanna, Bakos János, Bóné Kálmán, Boros János, Lakatos Lajos és a mentés egyik résztvevője, Poráczki János ünnepséget tartott. Miután megemlé­keztek az esemény óta elhunyt társaikról, nevezetesen Andó Józsefről, Bánóczi László­ról, id. Bakos Jánosról, Barnóczki Lászlóról, Balogh Bertalanról, Golbert Józsefről, Dombi Józsefről, Horváth Józsefről, Szaniszló Ferenc­ről, Vrabik Lajosról és Leskó Andrásról, valamint a vízbetörés két áldozatáról, Benedek Istvánról és Görcsös Józsefről, továbbá a mentés közben elhalálozott dorogi bányamen­tőről, felidézték a föld alatt töltött hat napot. A következőkben ezekből adunk közre részlete­ket:

Juhász Lászlóné palaválogató: Azt a napot nem lehet elfelejteni. Az egyik lánnyal éjszaka kiküldtek a felszínre a műhelybe, hogy vala­milyen vasakat hozzunk le. Öt órakor mentünk újra le a bányába, de akkor szóltak: „Lyá­nyaim, azonnal meneküljetek, mert vízbetörés van.” Mi elmentünk riasztani az embereket, azok ki is tudtak menni. Mire mi tizenheten leértünk a siklón, már nagy volt a víz. Nem mertünk továbbmenni, mert a víz állandóan emelkedett, és a csilléket is sodorta.

Azt mondta az öreg Golbert bácsi, aki akkor már harminc évet ledolgozott a bányában, hogy: Gyerekek, mind a tizenheten feküdjetek le, hogy egyben tudják összeszedni a holttes­teket, mert itt már nem sokáig lesz élet. Egyre kevesebb volt az oxigén, alig kaptunk levegőt. Mi, lányok lefeküdtünk… Ekkor megcsikor­dult felettünk a főte. Mindenkinek elállt a lélegzete. Ekkor fúrtak a vágatba, de ott bele­tört a fúrószár. A másik lyukat tőlünk húsz méterre fúrták. Abban bíztunk ekkor, hogy majd csak kiszabadítanak valahogy.

Boros János vájár: A műszak vége felé, ötkor áramtalanították az egész bányát. Betört a víz. Mi ezt még akkor nem tudtuk. A cimborámmal mi a front közepén voltunk és máglyát rob­bantottunk. Mivel nem volt áram, nem ment a ventilátor, ezért nagy volt a füst. Az egyik lány hozta a hírt, hogy betört a víz, és mindenki meneküljön. Nekimentünk a víznek, de akkor a vízdugó már volt vagy 5-6 méteres. Csúnya fekete víz hömpölygött. Azon gondolkodtunk, hogy hol lehetne kimenni, de nem lehetett sehol. Feltörtük az egyik trafóházat, mert ott meleg volt. Volt, aki jajgatott, volt, aki félt. Akkor jutott az eszünkbe, hogy van telefon. A telefon körül telepedtünk le. Addig ott marad­tunk, míg a tőlünk 200 méterre lévő légvága­ton el nem kezdtek fúrni. Akkor már nem égtek a lámpák, és úgy mentünk oda tapoga­tózva, de ismertük a vágatokat.

* * * * *

Két önkéntes „bányamentő”

A vízbetörés hírére megmozdult az ország. Az odavezényelt bányamentőkön, katonákon, műszaki vezetőkön és fizikai dolgozó szakembereken kívül sokan akartak segíteni a bányászok mentésében.

Értesülve a tragédiáról, a miskolci nehézipari egyetem két, akkor harmadéves bányagépész-mérnök hallgatója, Nagy László, valamint barátja és évfolyamtársa, Sipos István is elhatározta, hogy elmegy Szuhakállóba ”bányamenteni”. Mivel éppen vizsgaidőszak volt, az egyetemre nem kellett mindennap bejárniuk. Az üzemben Csendes nevű külszíni művezetőnél jelentkeztek, akit egy korábbi üzemlátogatás során ismertek meg. Az üzemben uralkodó feszült hangulatú, zűrzavaros helyzetben a művezető nem örült a megjelenésüknek. Azt gondolta, hogy hátramozdítóként csak baja lesz velük. A fiatalemberek azonban nem tágítottak. Szilárdan hittek abban, hogy nélkülük nem lehet sikeres a mentés. A művezető nem tudott mit tenni, lassan-lassan beletörődött a jelenlétükbe és megbízta őket a telefon kezelésével, amelyen a műhely a mentéshez szükséges anyagok előkészítésével kapcsolatos megrendeléseket kapta. A két fiú szorgalmasan vette és továbbította az üzeneteket, sőt maguk is részt vettek az anyagok, szerszámok összekészítésében. Fáradhatatlanul végezték a rájuk bízott munkát, éjt nappallá téve, önkéntes küldetésük fontosságának tudatában szorgoskodtak, s csak egy-két órányi szunyókálásra húzódtak be olykor az anyagraktárba.

December 22-én reggel ők is ott voltak a megmenekült bányászokat ujjongva ünneplő tömegben. Örültek, hogy munkájukkal hozzájárultak a mentés sikeréhez.

Nagy László 1953-ban végzett Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetemen, és bányagépész-mérnökként az Ózdvidéki Szénbányák Vállalathoz került. Itt a megfelelő tanfolyam elvégzése után bányamentő bizonyítványt kapott, s már ennek, valamint a Szuhakállóban szerzett tapasztalatok birtokában vezette a mentést az ötvenes évek közepén a somsályi bányában, amikor ott történt vízbetörés. 1981-től 1991-ig, nyugdíjba vonulásáig Kazincbarcikán a központi szénosztályozó igazgatója volt.

Sipos István szintén 1953-ban végzett. Ő a mádi ásványbánya őrlőüzemének gépészeti vezetője volt. Sajnos, fiatalon, negyvenhat éves korában elhunyt.