A városra jellemző szellemiséget, kultúrát kellett kialakítani, hagyományokat teremteni ‒ Interjú Hazag Mihállyal

Kálmánné Katalin interjúja

A riportok készítése során több beszélgető partnerem visszaemlékezéseiben példaértékűnek említi az Egressy Béni Művelődési Központ „Hazag Misi-korszakát”. Többek szerint a művelődési központ rendszeres találkozóhely volt, ha valakinek kedve támadt valami különlegességre, esetleg egy különleges dalt szeretett volna meghallgatni lemezről vagy magnóról, akkor az Egressybe kellett bemenni, állandóan nyitva volt, mindenki számára elérhető volt. Igazi társasági élet folyt. Ez adta az apropóját, hogy megkeressem Hazag Mihály népművelőt, közművelődési szakembert, írót, az Egressy Béni Művelődési Központ hajdani igazgatóját, és beszélgessünk az akkori kulturális életről, a város közösségi életét meghatározó kultúrház múltbéli szerepéről.

Misi, tudomásom szerint 1971-től, immár 50 éve tevékenykedsz a Kazincbarcikai kulturális életben. 1978-tól voltál a művelődési központ igazgatója. Koncepciód az volt, hogy a művelődési központot klubjelleggel kell működtetni, a látogatóknak aktív kikapcsolódást biztosítani, hogy ne csak akkor jöjjenek, ha van jegyük valamire. A terek jobb kihasználásával, a nem íróasztali kapcsolatok megvalósításával előszobát teremtve a rendszeres művelődéshez. Elképzelésed bevált, mert a művelődési központ nagyon jó kollégákkal, pezsgő élettel, nagyon sokszínű kulturális fellegvára lett városunknak. Nemcsak koncertek, előadások, színpadi produkciók, különböző estek közösségi tere volt, hanem alkotóműhely, próbaterem, kiállítótér, oktatóközpont és mindennapi találkozóhely. A közönségből közösségek lettek.   

Kérlek, hogy a fiatalabb olvasók kedvéért menjünk most bele egy kis múltidézésbe, részletezzük a fentebb összefoglaltakat. Hogyan vezetett az utad Kazincbarcikára, mikor kerültél a városba?

Sátoraljaújhelyen születtem, de Sárospatakon töltöttem a gyermekéveimet, a szüleim ott voltak pedagógusok. Egész életemben hatott rám, minden cselekedetemre Sárospatak szelleme, a művelődés, Rákóczi, illetve a reformkori törekvések. 1968-ban Debrecenbe kerültem főiskolára népművelői és könyvtár szakra. Féléves szakmai gyakorlatra kellett menni egy szabadon választott településre, és egy későbbi kazincbarcikai kolléga csábított ide 1971-ben, ahol is hamarosan a Berentei Művelődési Ház vezetője lettem. Ez az intézmény a Hőerőmű fenntartásában, de az Egressy Béni Művelődési Központ szakmai irányítása alatt állt. Életem egyik meghatározó időszaka volt, amit ott töltöttem bányászokkal, a hőerősökkel, az ottani fiatalokkal, ahol kialakult bennem az a szemlélet, amely szerint mindenfajta népművelési, kulturális igényt ki kell elégíteni, egy közösségi színteret mindenki számára elérhetővé kell tenni. Szakmai munkámat nagyon meghatározta ez az időszak.

Nagy öröm számomra, hogy akár Berentén járok, akár a városban találkozom olyan idős polgárokkal, akikkel játszóházat vagy ifjúsági klubot kezdtünk el annak idején, rám köszönnek, megállítanak, érdeklődnek, hogy vagyok.

Meddig tartott ez az időszak, és hogyan folytatódott?

1974-ben a városi tanács felkért, hogy lássam el a város népművelési felügyelői tisztségét, valójában így kerültem Kazincbarcikára február elsején, ami számomra jelentős dátum, mert a település ekkor ünnepelte várossá nyilvánításának 20. évfordulóját.

Elfogadtad a felkérést, itt ragadtál, mi volt, ami segített a döntésedben?

Elsősorban megfogott az emberek ragaszkodása a városukhoz, a vezetők részéről tapasztalt igény a kulturális fejlődésre.

Akkoriban milyen volt a kulturális és közösségi élet?

Addigra már befejeződött a város extenzív fejlődése, kialakult a város szerkezete, a közüzemek és közintézmények hálózata. Ekkorra tehető az az időpont, amikor már rá jellemző szellemiségét, kultúráját kellett kialakítani, hagyományokat kellett teremteni.

Ekkor terjedt el a városszépítési mozgalom, összefogással gondoztuk a környezetünket, a házak elé virágokat ültettünk, tehát teljesen sajátunknak éreztük a városunkat. Ebben az időben alakultak ki a hagyománnyá vált kulturális programok, fesztiválok. Például az ifj. Horváth István Nemzeti és Nemzetközi Színjátszó Fesztivál, a Bányász Fúvószenekarok Fesztiválja, gyermekrajzkiállítás, fotóművészeti szemlék, különböző regionális és megyei kulturális megmozdulások.

Ez az időszak 1991-ig tartott, mert egy újabb felkérést kaptál.

Igen. 1991. március elsejétől dolgoztam a megyei önkormányzat hivatalában mint kulturális és közművelődési referens, de sosem költöztem el Kazincbarcikáról, pedig többször kérték a miskolci kollégák. Erre mindig azt feleltem, hogy városból faluba nem költözöm! Lokálpatrióta vagyok, a sok-sok év alatt megpróbáltam a város életét segíteni úgy a közéleti funkciómban, mint a magánéletemben.

Kicsit előreszaladtunk, de mielőtt visszatérünk Kazincbarcikára, engedj meg egy rövid kitérőt. 1975-ben egy időben költöztünk az újkazinci lakótelepre, ahol rendkívül aktív közösségi élet folyt, amelynek te is részese voltál. A lakók társadalmi munkában bekerített dühöngőt, focipályát építettek, a lakótelepnek volt saját sportegyesülete, utcák közötti bajnokságok szerveződtek. Nem sokkal később pedig jöttek a bányásznaphoz kötődő fesztiváljellegű Újkazinci napok, sok-sok országos hírű vendéggel, művészekkel.   

Folytassuk tovább. Említetted, hogy a 70-es évek végén kezdte meg a városvezetés azokat a fejlesztéseket, amelyek célja a közművelődés és a kultúra fejlesztése és a lokálpatriotizmus erősítése volt. A 70-es években mi volt a művelődési központ koncepciója?   

A 70-es éveket több részre kell osztani. 1973-ig Serfőző Sándor volt az intézmény igazgatója, aki karizmatikusan vezette a művelődési házat. Az ő legnagyobb erénye az volt, hogy az alkotóközösségeket megágyazza az Egressyben. Többek között volt néptáncegyüttes, fotó- és filmkör, citerazenekar, énekkar. Ő 1973-ban elment más funkcióba, és sajnos távozásával elkezdődött egy széthullási folyamat. Többek között ennek is szerepe volt abban, hogy a városi tanács átvette az üzemeltetési jogkört.

Te mikor kerültél a művelődési központ élére?

  1. február elsején, 28 és fél éves koromban neveztek ki az Egressy Béni Művelődési Központ igazgatójának. Ahogyan korábban említettem, 1978-tól a városi tanács vette át az üzemeltetési jogkört, a közös fenntartás viszont megmaradt. Tulajdonképpen egyik oka ez volt, hogy elvállaltam a számomra felkínált lehetőséget, a másik pedig, hogy nekem ekkorra már voltak elképzeléseim a város közművelődéséről és az Egressy működtetéséről.

A közös fenntartás mit jelentett?

1978 januárjáig az Egressyt és a tagintézményeket a városi tanács és a nagyobb vállalatok közös fenntartásban működtették. A közös fenntartás azt jelentette, hogy egy megállapodás alapján a városi tanács és a városban működő vállalatok közös pénzalapot hoztak létre a művelődési központ üzemeltetése céljából. Ennek a közös fenntartásnak 1978-ig a Borsodi Vegyi Kombinát Szakszervezeti Bizottsága volt az üzemeltetője munkáltató jogkörrel, 1978-tól a Kazincbarcikai Városi Tanács. A közös fenntartásban az Egressyn kívül a Radnóti Művelődési Ház, a Berentei Bem József Művelődési Ház, a Herbolyai Művelődési Ház és a Felsőbarcikai Táncsics Mihály Művelődési Ház is részesült. Az én időszakomban 12-15 vállalat vett részt a közös fenntartásban. Az intézményhálózatot társadalmi vezetőség irányította, melyben a támogatásban részt vevő vállaltok képviselői vettek részt.

Ahogyan a tények és visszaemlékezések bizonyítják, valamennyi művelődési ház rendkívüli aktivitással, telt házzal működött, elég gyakran kicsinek is bizonyultak. Meglátásod szerint ma is lehetne hasonló gazdasági alappal működtetni? Persze hozzátéve, hogy már nincs a Radnóti, és Berente sem a városhoz tartozik.

Azt gondolom, hogy ez ma már szinte megvalósíthatatlan. Nálunk a kapitalizmus, a tőkés gondolkodás még nem tart ott, hogy törődjön a helyi közművelődéssel, melynek részesei többek között a saját alkalmazottai is. Persze elvileg lehetséges, akadálya nincs, csak akaraterő, felvilágosultság és tenni akarás kellene. A városban persze vannak jó szándékú és bőkezű menedzserek, de ezek száma sajnos elenyésző. Egyébként a jelenlegi hatalomnak sem érdeke a közművelődési fejlesztése, fejlődése.

A kultúrát közvetítő intézmény a saját szervezésű rendezvényei mellett helyt adott minden kezdeményezésnek, amely az intézmények és egyéb szervezetek részéről megnyilvánult. Az úgynevezett Nyitott ház program még nyitottabb lett, amely a nevedhez fűződik. Mit emelnél ki a programból, ami a legnagyobb eredményt hozta számotokra?

A Nyitott ház ötlete azon a felismerésen alapult, hogy egy művelődési központ nem a tanácselnöké, nem a párttitkáré, hanem az embereké. Ennek értelmében a cél az volt, hogy emberek bármikor, bármilyen módon bejöhessenek anélkül, hogy bármiféle belépőjeggyel rendelkeznének. A kihasználatlan előtérben létrehoztunk egy olyan közösségi teret, ahol elsősorban a fiatalok is meg tudják találni a helyüket és el tudják foglalni magukat. Kihelyeztünk különböző elektronikai cikkeket, az akkor modernnek számító Akai magnót, Tesla lemezjátszót, 8 mm-es filmvetítőt. Nagyon sok lemezünk volt: Piramis, Illés és számtalan menő magyar zenekar, de még csempésztünk is külföldi lemezeket. Már akkor vetítettünk Tom és Jerryt meg a Kozákokat. Persze nemcsak a fiatalokkal foglalkoztunk. A hölgyeknek vettünk drukkológépet, és csináltattunk szövőszéket is. A fiataloknak megengedtük azt is, hogy látogassák a művészeti csoportok próbáit, és így sok gyermek kedvet kapott, hogy becsatlakozzon a különböző csoportok tevékenységébe. A lényeg az volt, hogy legyen közvetlen élményük, és ne csak röplapokon láthassák a szövegeket, hogy „gyere citerázni” vagy „gyere néptáncolni”. Lényeg, hogy a művelődési központ előtere reggeltől estig tele volt fiatalokkal. Így rájöttünk arra is, hogy sokan csöveznek. Mert ekkor volt a csöves korszak. Gyakran mentünk éjszaka utánuk, hogy hol vannak, mit csinálnak, és ekkor több gyereket el tudtunk helyezni az iskolában, meg elbeszélgettünk velük. De volt a nyitottságnak egy másik oldala is. A 70-es évek végén, főleg a 80-as évek elején rengeteg ember költözött be Kazincbarcikára, sokszor kellett segíteni a faluról bejött családoknak.

Nagyon tisztelem ma is Sajó Attila koordinációs képességét, Csorba Csaba szervezési készségét, Mezey István ötleteit, Neszádeli Gyulát, aki később a játszóházat, a gyermekekkel való foglalkozást vitte tovább, Illner Jánosnál pedig jobb animátort nemigen lehet találni. Katona Julianna gazdaságvezetőnek és valamennyi kollégának köszönettel tartozom, mert nemcsak ők tanultak annak idején tőlem, hanem én is sokat tanultam tőlük.

Összefoglalva, igazgatóságod alatt milyen fejlődést eredményezett a koncepciód, milyen más sikerekről tudsz még említést tenni?

Magam részéről mindig nagy élvezettel szerveztem, szerveztük a különböző nemzetközi, országos, regionális művészeti rendezvényeket. Számomra örök élmény marad az ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztivál, amelyeken 1972-től mint rendező mindig részt vettem. Hol szervezőként, hol főszervezőként. Csodálatos élmények voltak, mind művészi, mind emberi téren. Sajnos a 2010-es évek közepén abbamaradt, már nem lett felvállalva.

De büszkék lehetünk a bányász fúvószenekarok országos találkozóira, a szocialista városok gyermekrajzkiállításaira, a regionális fotópályázatokra, az országos pedagógiai tanácskozásokra, s mindazokra, amelyek hírül vitték Kazincbarcika hírnevét, s erősítették a lokálpatriotizmust.

A Nyitott ház, a könnyűzenei koncertek és a városkörnyéki összefogás mellett még a magas szintű közösségi együttlétet szeretném kiemelni. Bejött hozzám három gyerek, hogy szeretnének brékelni a színpadon, és mikor lenne alkalmas? Nem kértünk tőlük pénzt, hanem hagytuk, hogy elkezdhessék, hogy vagy lesz belőle valami, vagy abbahagyják, de a művelődési ház az övék is. Igaz, hogy nem reflektorfényben próbáltak, hanem munkafényben, de hát abban is lehet. Fel tudtuk fejleszteni az úgynevezett közhasznú ismereteket is, csináltunk szabász-varró tanfolyamot, titkárnőképzőt, sőt idegennyelv-oktatást is. Akkor még ez nagyon újszerű volt. Amikor 1991 márciusában eljöttem, 27 művészeti csoport működött az Egressyben.

Nem vezettünk statisztikát, de reggeltől estig zsúfoltság volt mindig, sőt még várakozni is kellett, főleg délutánonként. Azt mondtam mindenkinek, hogy aki az előcsarnokba be akar jönni és le akar ülni, az nyugodtam üljön le. Egyesek szememre vetették, hogy ki kell takarítani. Akkor ki kell takarítani, volt rá a válaszom. Gyakran jöttek be a gimnazisták is. Volt, hogy csak cigiztek és beszélgettek, mert akkor még bent is lehetett cigizni. De sokan oda mentek randizni is. Nem is tudom, hány szerelem született ott az előcsarnokban.

Ma már elképzelhetetlen, hogy ennyi művészeti csoport működjön, és ráadásul a sportéletet is támogattátok. A szó szoros ételmében az Egressy valóban kulturális központ volt. Említetted, hogy a Gyermekek Háza megvalósítása, játszóházak bevezetése és egyéb újdonságnak számító programok is a „nyitott háznak” volt köszönhető. Kérlek, ennek történetéről is részletesebben mesélj az olvasóknak.

Az előbbiek mellett a játszóházak bevezetése és fejlesztése is nagy eredmény volt. Az országban szinte mi kezdtük el a játszóházi programokat, mely először a Nyitott ház program része volt. A művelődési központban és a tereken gyöngyöt fűztünk, szőttünk, bábokat készítettünk. Ennek egyenes folytatás volt a Gyermekek Háza megvalósítása a Dózsa György úti Általános Iskola mellett található felvonulási épület átalakításával. Az épület átalakítására sikerült megnyernünk a városi tanács támogatását. Végül 1990-ben a gyermeknapon, immár 30 éve adtuk át a gyermek látogatóknak. Közben sikerült még a 80-as évek közepén a játszóházi mozgalom irányítójának megnyerni Neszádeli Gyulát kollégának, aki a Gyermekek Háza vezetője lett. Tudatos menedzseléssel mind személyi, mind tevékenységi téren elértük, hogy a Gyermekek Háza a megye szakmai bázishelye lett. Tudatosan szerveztünk népművelőknek, óvónőknek, tanítóknak szakmai, módszertani foglalkozásokat. De régen volt 1990, talán már lassan elfelejtődik…

Beszélgessünk a könyvtárról is. Akkoriban a Városi Könyvtár fiókkönyvtárakat is tartott fent, és a nyitottság a könyvtárra is kihatott.

A 80-as évek második felében kitaláltam, hogy a könyvek berendezése ne teljes mértékben az ábécé alapján történjen, hanem emeljük ki a tematikákat. Persze sokan ellenkeztek velem. De ez is egy nyitottság kérdése volt, hogy kiemeljük, hogy krimi, történelem, háztartás, kertészet, barkácsolás, jog és a többi. És ha bejön egy ember, aki azt se tudja, hogy mi az ETO szám, akkor a tematikák alapján sokkal könnyebben tájékozódhat. Persze a tematikákon belül a könyvek ábécésorrendben voltak.

Én sem tudom, mi az az ETO szám…

A teljes neve Egyetemes Tizedes Osztályozás. Ez a nemzetközi könyvtári osztályozórendszer, amely az ismeretterjesztő és szakdokumentumokat a tartalmuk szerint csoportosítja és osztályba rendezi. Ez az a bibliográfiai tevékenység, melynek során a tárgyakat és jelenségeket hasonlóságuk alapján egybegyűjtjük, és különbségük mértéke alapján elkülönítjük egymástól. Az ETO hierarchiája 10 főosztályból, osztályokból, alosztályokból, szakcsoportokból és szakokból áll. Ezzel szemben a szépirodalmi műveket cutter számokkal látják el, és ekképpen helyezik el a polcon. Az írói vezetéknév kezdőbetűjéből és a sorszámból képezik. A P12-ből a „P” Petőfi Sándort jelenti, a 12 pedig azt, hogy ő a 12. a P betűsök listájában.

Valóban nem egyszerű, nekem elég bonyolultnak tűnik. Említetted a koncerteket is. Emlékszem rá, hogy rendszeresek voltak, sok híresség, nagy népszerűségnek örvendő együttesek léptek fel, telt házas rendezvények voltak, sokszor be sem lehetett férni.

Az igazság az, hogy nekem, mint népművelőnek, óriási szerencsém volt, mert akkor voltak olyan zenekarok, amikre rengeteg fiatal jött, a megye többi településéről is. Többek között EDDA, Beatrice, Illés, Fonográf, Piramis. Szinte minden hónapban volt egy koncert, és volt olyan, hogy egy nap két koncert is volt, 4-kor és 7 órakor. Valahogy itt lett a koncertközpont. Kazincbarcikát ekkor könnyűzenei vagy beatközpontként emlegették, és a többi nagyvárosból is idejártak a fiatalok. Persze EDDA-lobogóval, meg a Beatrice-baboskendővel. Nem tudom, hogy a környező települések, Ózd, Edelény vagy Miskolc miért nem szerveztek annyi koncertet. Talán féltek, és nem merték felvállalni a dolgokat. Különben is nagyon nehéz munka volt egy koncert megszervezése. Annak idején a fiatalok már „fiatalosan” jöttek, és nekünk kellett vigyázni a rendre, hogy a székek össze ne törtjenek, és ne dohányozzanak bent. Azt is megmondom őszintén, hogy a szék alatt volt ökölcsapás is, tehát ezt nem tagadom. Sőt volt kivitel is, tehát kihúztuk a gyereket, de rendőrt sohasem engedtem be. Az csak olaj volt a tűzre. Mondtam, hogy ez az én területem, ajtón kívül a közterület a tiétek. Azt csináltok, amit akartok. Ebben jó együttműködés volt, nem volt ebből semmi gond.

Ezek a zenekarok még ma is nagy tömegeket mozgatnak meg. A közelmúltban készítettem riportot a ZAKO Bandről. A riportból idézek Mihalkó Istvántól, aki a Cordonban, majd a Riff-Raff együttesben játszott, melyben téged is megemlít.

„…bulikat is mertünk vállalni az új repertoárral. Ott Herbolyán, meg bemerészkedtünk néha az Egressybe is, ha úgy adódott… Jó kis társadalmi és kulturális élet zajlott ott akkoriban Hazag Misi vezetése alatt, befogadtak minden fiatalt, puffok voltak, zenetornyok az aulában, bakelitlemezek, kazetták, hifik, fejhallgatók mázsaszámra a zenehallgatáshoz, és mi ki is használtuk ezt. Olyan lemezeket tudtak beszerezni, amiről csak álmodozhattunk akkoriban… Rainbow, Deep Purple stb…  Sok koncert is az aulában zajlott vagy a kisteremben, de mégis tömegeket vonzott.

Misiék mindenre odafigyeltek, neveltek is. Egyszer lekapta a fejemről a sapkát, és ha készül vele riport, ezt megemlítheted, de „csak kedvesen, mert amúgy csipáltuk a Misi bácsit. Mondta, hogy a sapkámat vegyem le odabenn… jó meleg volt, én meg dacoskodtam.”

Misi, erre emlékszel?

Persze erre a konkrét esetre nem emlékszem, de sokszor előfordult hasonló eset. Azt gondoltuk, hogy ne csak szórakozást, kézművességi és egyéb ismereteket adjunk át a látogatóknak, a fiataloknak, hanem a mindennapi kultúra alapvető követelményeit is, beleértve a viselkedéskultúrát is. Ez nem tévesztendő össze az akkori pártállam ideológiai követelményeivel, de meggyőződésünk volt, hogy a mindennapi kultúra ‒ viselkedés, étkezés, alapvető udvariasság, köszönés ‒, hiszen minden művészet, kulturális alkotás a mindennapi kultúrák összetűzéséből, katarzisából adódik, anélkül talán meg sem érthető. Ehhez persze intelligens, művelt kollégák kellettek. És megértőek is.

Vissza az alapkérdésre. Arra irányult, hogy ha valaki bemegy valahová, vegye le a sapkáját és köszönjön. Akkor még nem volt az a válasz, hogy mi köze, mi közöd van hozzá.

Elfogadták, megfogadták tőletek, és látod, még ennyi idő után sem felejtkezett meg róla. Úgy gondolom, ma már ezt nem vennék ennyire egyértelműen oktatási szándékúnak. Térjünk vissza a koncertre. Meséltél egy érdekes esetet a Beatricével, Nagy Feróval kapcsolatban. Kérlek, osszuk meg az olvasókkal.

Az 1980-as években volt egy vád a Beatrice ellen, hogy élő csirkét darálnak le a színpadon, és ezután sok megyéből kitiltották őket. Én ebben az időben kötöttem velük szerződést két koncertre. Rendben is mentek a dolgok, de a koncert előtt felhívott a pártbizottság titkára, hogy „Hát, Misikém, baj van!” „Mi a baj?” –kérdeztem. Erre azt mondja, hogy a megyei pártbizottság leszólt, hogy a megyéből ki van tiltva a Beatrice. Hát, mondom, a szerződést megcsináltuk, nekem nem szóltak. Ekkor bizalmasan azt kérdezte, hogy „Nem lesz baj?” Mondom, biztos nem lesz baj. Olyan rendesek voltak, hogy a megyei pártbizottság ellenére is azt mondták, hogy márpedig ide eljön a Beatrice. De azért megbízták a tanácselnök-helyettest, hogy beszéljen a Nagy Feróval, hogy biztos ne legyen „tekerés”. A koncert előtt össze is jöttünk az irodámban, és a tanácselnök-helyettes elmondta, hogy „Hát kedves Feró elvtárs, akkor az volna a kérésünk, hogy a csirkés dolgot hagyják ki.” Azt mondja, jó, természetesen elnökhelyettes elvtárs. Azért az elnökhelyettes beült az első sorba, és végighallgatta, végignézte a koncertet. Biztos ez volt a feladata. Vége a koncertnek, azt mondja, hogy Misi hívd már be a Ferót, mert szeretnék vele beszélni. Mondom, atyaúristen, mi volt? Hát nem volt semmi. Aztán megint összeültünk az irodámban. Azt mondja, hogy „Hát Feró elvtárs, nagyon szépen köszönjük a koncertet, nagyon jó volt, további jó munkát kívánok!”… Ebből a sztoriból az is látszik, hogy a városvezetés sok dologban támogatott minket.

Volt egy városkörnyéki Közművelődési Társulás is. Ezzel nemcsak a város, hanem a környék művelődésének segítésére is voltak lehetőségek. Kérlek, erről is ejtsünk pár szót.

Az 1980-as évek elején kezdődött a járások megszüntetésének előkészítése. Ennek az átmenetében csinálták meg azt, hogy közigazgatási funkciót hoztak létre a városokban, hogy azokhoz próbaként hozzácsatolják a környékbeli falvakat. 1981 januárjában hat városkörnyéki község – Bánhorváti, Nagybarca, Sajókaza, Vadna, Sajógalgóc és Sajóivánka – közigazgatási központja Kazincbarcika lett. 1984-ben megalakult a Közművelődési Társulás. Ekkor vezettük be az alsós és felsős színházbérletet, amely négyalkalmas színházlátogatási lehetőséget biztosított az általános iskolák számára, színházlátogatást szerveztünk óvodások számára, sőt az utazáshoz mindig tudtunk különbuszt biztosítani. A társulásban részt vevő tanácsok is hozzájárultak a költségekhez lakosságuk számarányában. Volt olyan település, amelyik többet követelt, de olyan is, amelyik mereven elzárkózott a társulástól. Ebben a folyamatban kitágultak a szolgáltatások. A települések kulturális közművelődési fejlődése érdekében játszóházakat szerveztünk, művészeti csoportok léptek fel, szakmai módszertani segítséget nyújtottunk, továbbképzéseket biztosítottunk. Az én időben 25-30 település vett részt a társulásban.

Civil szervezet képviselőjeként tapasztaltam, hogy még ma is igazi közösségszervező ember vagy, a másokkal való együttműködés, partnerség számodra nagyon fontos. Hogy látod, ennek milyen előnyei voltak a közösen megfogalmazható, majd megvalósítható programok és tevékenységek eléréséhez?

Mert a közösen megfogalmazott célkitűzések végrehajtása mindenkinek szívügyévé válik. Olyan igazgató, vezető akartam lenni, aki olyan kollégákat keresett, és lett kolléga, aki valamiben tehetségesebb nála, és így egészüljünk ki egésszé, így lehet jó kollektíva. Vallom, hogy elsősorban népművelő vagyok, másodsorban népművelő vagyok, csak harmadsorban pillanatnyilag igazgató. Így válhattunk egységes csapattá, s így tisztelhettük egymást kölcsönösen.

Hogyan látod, változott-e a programok iránti igény, érdeklődés, vagy miben változott az akkori időkhöz képest?

Sokat változott. Ma már betört a digitális és informatikai lehetőség. Annak idején a Nyitott ház program azért lett közkedvelt elsősorban, mert olyan eszközöket, lehetőségeket kínáltunk bérmentesen, melyek hiányoztak az akkori háztartásokból. Meg nem volt ennyire individualista a társadalom. Ma a kulturális igényt elnyomja az audiovizuális technika, ma a közösségi együttlét igénye a fiatalokról átrendeződött az idősebb középkor és a nyugdíjasok irányába. Hogy miért van ez? Ennek megfejtésére egy alapos szociológiai vizsgálat adhat magyarázatot. Többek között ezt is próbálja felkarolni a városi önkormányzat által létrehozott Idősek Tanácsa, melynek magam is szerény tagja vagyok.

Munkád során volt-e olyan, amit kudarcként éltél meg?

Azt gondolom, ennyi év után a kudarcok elfelejtődnek, semmivé válnak. Ha jól emlékszem, meghatározó kudarc nem ért igazgatói működésem során, napiak peresze voltak, de hol van már a tavalyi hó… Szerencsés ember vagyok, mert amit elterveztünk fő célokat, azok mind megvalósultak.

Nyugdíjasként sem szakadtál el a városi kulturális élettől, mivel töltöd az idődet?

Természetesen figyelemmel kísérem a város kulturális életét. Tapasztalataimmal, igazgatási tudásommal próbálom segíteni a városi civil szervezetek munkáját, törekvéseit.

Jelenleg két alapítvány kuratóriumának elnöke vagyok. A Kazincbarcikai Könyvpártolók Közalapítványt 1993-ban hozta létre a városi önkormányzat azzal a céllal, hogy segítse a Városi Könyvtár számítógépes feldolgozását, a helytörténeti anyagok digitalizálását, a számítástechnikai ismeretek népszerűsítését, gyermek-olvasóközösségek létrehozását. 2012-ben pedig felkértek a Felsőbarcikáért Alapítvány kuratóriumának elnöki tisztére. Székhelyünk a Felsőbarcikai Táncsics Művelődési Ház, feladatunk a városrész kulturális életének szervezése, közösségi rendezvények lebonyolítása, kisebb közösségek létrehozása, a városrész fejlesztésének és érdekvédelmének képviselete. Úgy érzem, sokan megszerették törekvéseinket és rendezvényeinket.

Több helyi és városkörnyéki civil szervezettel közösen a programjaidon is részt vettem, sőt a partnereidet közreműködőként is számításba veszed. Engedd meg, hogy elmondjam helyetted, hogy a városrészen igen népszerű az évente megrendezésre kerülő közösségi ünnepi fenyőfadíszítés, a közösségi disznóvágás, disznótor, közös szalonnasütés, lecsóparti, Mikulás-ünnepség, szüreti bál, időseknek szervezett ünnepi műsorok, és még sorolhatnám. Ezek a programok mind összehozzák a közösségeket, és egyre többen vesznek részt, olyannyira, hogy már szűknek bizonyul a művelődési ház és udvara. Lokálpatriótaként szakértő tagja vagy a helyi Értéktár Bizottságnak is. Röviden erről is beszéljünk. Mikor alakult, mi a feladata?

A kormány pár évvel ezelőtt felkérte az önkormányzatokat, hogy hozzanak létre úgynevezett Értéktár Bizottságokat, melynek lényege, hogy tárja fel azokat a helyi kulturális, közösségi, művészeti, sport-, tudományos értékeket, melyek meghatározzák, meghatározták a település hírnevét. Ebbe a bizottságba kértek fel, gondolom mint lokálpatriótát és immár 50 éves kazincbarcikai lakost.

Nyugdíjba vonulásod után írtál egy könyvet Lomjaim címmel. Milyen témájú, mit dolgoz fel?

2009 őszén vonultam nyugdíjba, amikor is rendezgettem a papírjaimat, írásaimat, emlékeimet. Ebből adódott, hogy ezekből az emlékekből összeállítható egy kötet, melynek mottója lehet az, hogy: „Már öregedő koromban foglalkozom a lomokkal”.

Mikor ezt hangosan kimondtad, a feleséged megörült, hogy végre rendet raksz és kidobálod a sok felesleget, ehelyett írtál egy nagyon remek könyvet.

Igen, összeállt egy könyv, és így lett a kötet címe a „Lomjaim”, melynek tartalma szakmai írások, tanulmányok, riportok és beszédek. A kötetben 1974-től jelennek meg írások, természetesen fellelhető benne az akkori kor jellegzetes ideológiája, nézetrendszere. A megjelenő dokumentumokkal kívánom bemutatni szakmai gondolkodásomat, életérzéseimet, munkámat, s szeretném ezzel is megköszönni azt, hogy kazincbarcikai lehetek és vagyok, remélem, egészségem engedi, és még hosszú ideig leszek is. Úgy tudom, hogy a kötet digitális formában a Városi Könyvtár honlapján megtalálható.

Nem ez volt az első könyved, volt egy műbőr kötéses, zománcplakettel díszített miniatűr könyvecske is, amely a gyűjtőknek érték, hiszen sorszámozott példányszámú. Azért tudom ilyen pontosan, mert én is rendelkezem ezzel a könyvvel.

1984-ben, a város 30. évfordulója alkalmából a városvezetés felkért, hogy Hegedűs Máriával, néhai kolléganőmmel írjuk meg a város történetét magában foglaló összegzést, mely minikönyvként jelent meg Megyénk első szocialista városa Kazincbarcika 30 éves címmel.

Van egy másik oldalad is, amit kevesen tudnak rólad. Kicsit szemedbe dicsérlek, de megtette ezt már más is, aki hallott már téged szavalni. Olyan ámulatba ejtő érzéssel szavalsz, hogy borsózik az ember háta, és minden verset kívülről, fejből tudsz. Hol tanultad, és egyáltalán hány verset tudsz kívülről?

Hát igen! Általános iskolában kezdtem el szavalni, több verseny győztese, illetve helyezettje voltam. Ezt a gimnáziumban is folytattam, sőt ott az iskolás színjátszókör tagja voltam, több darabban játszottam. Például Illyés Gyula Fáklyalángjában Görgei Artúr szerepét. Azután főiskolás koromban Debrecenben folyamatosan jártunk műsort adni idősek otthonába, üdülőkbe. Aztán abbamaradt. A ti ösztönzésetekre indultam a nyugdíjasok Ki mit tud?-ján, ahol két kedvenc versemet mondtam el, Petőfi Sándor: Szülőföldem és Vörösmarty Mihály: A vén cigány címűt, remélem, a hallgatóság tetszésére.

Ezt megerősítem, mert óriási sikere, rendkívüli pozitív visszhangja volt, és bocsánat, hogy félbeszakítottalak…

Számszerűen nem tudom, de sok verset vagy töredéket tudok fejből. Gondolom, az életkor és az élettapasztalat segít a vers értelmezésében és mindezek továbbadásában. Remélem, lesz még Ki mit tud?!

Életedben mik voltak a legfőbb fordulópontok?

Az első és legmeghatározóbb, hogy megszülettem. Aztán, hogy 1968-ban érettségi után felvételt nyertem a Debreceni Tanítóképző Főiskola népművelő-könyvtár szakára. Majd 1971. február 1., amikor Kazincbarcikára jöttem, mélységesen lokálpatrióta lettem, és itt élek már 50 esztendeje. Hogy 1973-ban házasságot kötöttem, a feleségemmel azóta is boldogan, kitartóan élünk két fiunk és három unokánk szeretetében, akik támogatták törekvéseimet. Hogy találkoztam olyan emberekkel, mint előbb említettem, akik mindig újat és újat adtak, inspiráltak, s meghatározták gondolkodásomat. Hogy a sors úgy hozta, hogy 1978-ban fiatalon kineveztek az Egressy igazgatójának. Hogy mint a megyei önkormányzat főtanácsosa részt vettem az 1995. évi kulturális-közművelődési törvény megalkotásában, a közművelődési szakfelügyelet létrehozásában és megszervezésében. És hogy 71. évemben még egészséges és aktív lehetek.

Végezetül játsszunk el a gondolattal. Ma mik volnának a legfőbb gondolataid, úgy általában, de leginkább a város kulturális, közművelődési életének fejlesztésére?

Szerintem Kazincbarcika város és kistérség kulturális alapgondolata olyan legyen, amely közös értékekre, valós igényekre, kitapintható hiányokra összpontosít, konkrét cselekvésekre, reagálásokra, együttműködésre késztet. Ösztönzi a mikrotérségi együttműködés kialakítását, organikus fejlődését.

Egyszerre közvetít értéket, ad szakmai tudást, segítséget, összegez és bemutat szellemi, szakmai közösségi értékeket és eredményeket tár fel. Egyszerre juttat el új és korszerű ismereteket a város és a kistérségi kulturális szakemberei felé, vállalva a közművelődési és könyvtári tevékenység korszerű törekvésének bemutatását, adaptációját. Ösztönzi és segíti a város és kistérségen belül a szellemi, szakmai műhelyek kialakulását, a résztvevők szakmai együttműködését és összefogását.

Segítő, szolgáltató, információs centrumot, műhelyt hoz létre, mely egyszerre segíti az egyes emberek, a polgár eligazodását a mindennapi és kulturális életben, ugyanakkor kezdeményező és meghatározó szerepet vállal a város és kistérségi igények, szükségletek mögé szerveződő helyi, civil szervezetek, intézmények támogatásában és munkájában.

Ennek alapgondolata a megértett teljesség, olyan új értékrend kialakítása, létrehozása, ahol harmonikusan ötvöződik egymással a hagyomány, a humanizmus és modernizáció. Megmaradhat egymás mellett a természeti és közösségi kötődés, a polgári humanizmus, a személyiség szabadságát tiszteletben tartó liberalizmus, tolerancia, valamint a kreativitás és a szolidaritás.

S remélem, megvalósul az az álom mely szerint:

„De Ti, ha majd eljön az a kor, 

                     Hogy az ember, az ember segítője és tisztelője lesz,

Gondoljatok ránk kímélettel.”

Köszönöm szépen, Misi a tartalmas beszélgetést, és a további aktív életedhez erőt, egészséget kívánunk!

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .