A tardonai vízimalom

„Október elején 1849-ben a borsodi Bükkben voltam. Tardonának hívják a falut. (…) Jó becsületes, kálvinista palóc kurta nemesek lakják, akik maguk szántanak, vetnek, (…). Terem szép búzájuk, kukoricájuk, (…). A patak a házuk alatt folyik, abban pisztráng terem, malom is van rajta, az megőrli a búzát és tengerit, (…)” Jókai Mór A tardonai vízimalom, amelyről Jókai is megemlékezett, évszázados múlttal rendelkezett. Sajnos kevés forrás marad fenn róla, fényképet pedig egyáltalán nem őrzött meg senki. Mára nyoma sem maradt, de mi még emlékszünk rá!

A gyerekkori emlékeimben már csak egy düledező, elhagyatott épület, ahová gyerekmagasságú csalánoson meg bodzafával benőtt bozótoson át vezetett az út. A düledező épületbe gyakran belógtunk, megcsodáltuk a házban a hatalmas fogaskerekeket és az asztalon hagyott megannyi óraalkatrészt meg régi órát. Az elhagyott malomház, az ott maradt tárgyak, a romhalmaz vonzotta a gyerekeket. Tele volt mindenféle tárgyakkal, citerák, órák, törött üvegek. Hátborzongatóan érdekes volt minden gyereknek… Úgy emlékszem, 2002-ben már csak egy összedőlt, menthetetlen kőhalmaz volt a malom.

A malom fontos szerepet töltött be a faluban, hiszen az alapvető élelmiszer-alapanyag előállításához elengedhetetlen volt. A malom nem csupán egy „ipari” létesítménye volt a falvaknak, hanem fontos találkozóhely, a társadalmi élet egyfajta központja.

A malomtartás a feudális társadalomban regálé (királyi haszonvételi jog) volt, a földesúri haszonvételek közé tartozott. A malmot csak kevés földesúr tartotta házi kezelésben, a leginkább jobbágyaiknak adták bérbe, vagy idegen származású molnároknak.

Tardonán a malom első említésére az 1544-1603-as portális összeírásokban található utalás: „1546: 5 porta. 8 zsellér. 2 dezerta. 2 szolga (molnár). 1 bíró. Perényi Péteré” (Takács László: Válogatott források Tardona történetéhez). Eszerint az akkori földesúr, Perényi Péter 2 molnár szolgát is tartott Tardonán, a molnárokhoz pedig malomnak is lenni kellett.

A malom sorsáról egészen 1754-ig nem tudunk, nem található rá utalás a forrásokban, a birtokviszonyok többször változtak, de a malomról nem esett szó. Elképzelhető, hogy az épület használaton kívül került, vagy lerombolták. 1754. április 21-én kelt dokumentumban, amelyben Szemere György tardonai javait írták össze, a következőt olvashatjuk: „Az malmot maga költségén és maga erejével az mólnár csinálta, és eddigh maga vette hasznát, melybül jött bé esztendőnként circiter 30 köböl.”

 A malmot építtető molnár 1754-ben meghalt. Özvegye adósságának elengedése iránt a vármegyétől kért segítséget 1755-ben:

„Az Istennek áldása és békesség legyen Nagyságtokon Kegyelmeteken egész szívbül kívánom. Tekintetes Nemzetes Vitézlő Uraim! Én szegen nyomorult tardonai malomban megholt molnárnak gyámoltalan özvegye folyamodtam Nagyságtokhoz Kegyelmetekhez keserves állapotomban, mint tekintetes nemzetes vármegyénkhez irgalmas bíráihoz, az elmult esztendőben boldog asszony havának elein holt meg az férjem egy német forint portio pénzzel maradtam adós. Semmim sincs amibül megfizethetném. (…)” (Takács László: Válogatott források Tardona történetéhez)

A malom tulajdonosának kiléte nem derült ki a közlésből, ebből az időszakból nem maradtak fenn anyakönyvek, így nem tudjuk pontosan, ki építette a malmot, ahogyan a további tulajdonviszonyok is hiányosak.

1770-ben Mária Terézia kilenc kérdőpontos vizsgálatára adott válaszban a malomról a következőt írták:

„Helységünkben lévő malom, melyben ha szárazság miatt nem őrölhetünk, fél órányi dédesi malomban szoktunk őrölni.”

 A földesúri javak 1780-as összeírásában a következő adatközlés történt:

„Vagyon egy vízi malma kinek jövelmét az ispánnal regestrumából lehet megtudni, egyik esztendőt öszvesítvén vagyon esztendőnként jövedelme 10 köböl búza (…). A malomház mind benne lévő eszközökkel 100 RFt.”

 A nemesség 1809-es összeírásában „Dobos György molnár” neve szerepel, kinek

„éves jövedelme rénes forintban összesen 8, krajcár 30, fizetési kötelezettsége rénes forintban 1, krajcárban pedig 70”.

Az első katonai felmérés (1782-1785) térképén malomjelzést nem találunk, csupán néhány épületet, közvetlenül a patakparton

A malom tulajdonosai gyakran változtak: 1853-ban a keresztelési anyakönyvben, mint keresztszülők felbukkan Hoffmán József molnár és felesége, Fógel Mária neve. 1874-ben pedig Makai Antal halotti anyakövébe bejegyezték, hogy „Makai Sámuel molnár fia”. 1883-ban szintén egy halotti anyakönyvi bejegyzésből ismeretes, hogy az akkori molnár Szaniszló Kustor János volt, és Dédesből került Tardonára, 6 hónapos lánya, aki még Dédesben született, Tardonán halt meg a malomban, halálának oka „sínlődés”.

Magyarország iparosainak és kereskedőinek cím- és lakjegyzékében, 1892-ben a „Vízi-, száraz- és szélmalmok” jegyzékében ezt találjuk:

1897-ben már biztosan más tulajdonosa volt a malomnak, ezt szintén halotti anyakönyvből tudjuk, Kis János molnár leánya 1,5 évesen hunyt el, hasmenés következtében.

A tardonai vízimalom épülete egyben malom és lakóház is volt (ahogyan a patakmalmok általában). A Tardona-patak akkori folyása mentén állt, közvetlenül a patak mellé építették, nem volt kivezető csatorna vagy malomárok hozzá. A patakon egy duzzasztógát segítségével hozták létre az alulcsapott malomkerék meghajtásához szükséges erőhatást.

A patakmalmok többsége egyébként malomárok mellé épült, mert azoknál a malmoknál, mint a tardonai, egy esetleges áradáskor nem lehetett megfelelően szabályozni a patakot, ezért kár keletkezhetett benne. Ilyen árvízkárról azonban nem maradtak fenn adatok, valószínűleg azért, mert a patak megrekesztésével létrehoztak egy malomtavat, ami víztározóként működött. A malomtó nagyobb mennyiségű vizet tudott tárolni. Az épület hosszanti elrendezésű volt, egyszintes beosztású. A ház egyik felében a malomgépezet, a másik felében két kisebb szoba volt, ahol a molnár és családja élt. A molnárnak értenie kellett az ácsmunkákhoz, fatechnikához és a kőfaragáshoz is. A molnárok az átlag falusi embernél tanultabbak, tájékozottabbak voltak. Egyfajta „ezermesterek” voltak, hiszen a malomgépezet javításához is érteniük kellett, ami összetett feladat volt.

Tardona utolsó molnárja Gyüre József volt. Gyüre József az adatközlők szerint a malomban született, apja, Gyüre Lajos mint molnár került Tardonára. Az utolsó molnár, Gyüre József szolgált a 2. világháborúban, a fronton szanitéc volt. (A szanitéc elsősegélyt nyújtó katona, a harctéri sebesültek ellátását végzi, a sebesülteket a szanitécek szállították a katonaorvoshoz, már ha volt a közelben. Az elsődleges elsősegélynyújtást ők végezték a fronton.) Gyüre József igazi ezermesternek számított a faluban. Mivel a második világháborút követő években nem volt orvos a faluban, a fronton szerzett tudását sok esetben hasznosították a helyiek. Emellett órásmester volt és a fafaragáshoz is értett, hangszereket is készített. Sokan játszottak az általa készített citerán a faluban.

A tardonaihoz hasonló patakmalmok szinte minden bükki faluban megtalálhatóak voltak, hiszen a Bükkből eredő patakok általában bő vízellátásúak voltak. A tardonaiak, ha a patak nem adott az őrléshez elegendő vízi energiát, nagy szárazság idején Dédesben őröltettek, ahol fejlettebb technológiájú és nagyobb malom volt, de erre viszonylag ritkán került sor.

A malmokat országosan 1948-1952 között államosították. Az államosítás fokozatosan történt, hogy a lakosok lisztellátása biztosítva legyen. Dobossy László Malmok a barkó vidéken című tanulmányában foglakozott ezzel a kérdéssel. Eszerint a kisebb falvak malmait főleg 1950-51-ben államosították, az utolsó magánkézen lévő malom a környéken a nekézsenyi és a vadnai volt. Ezek a malmok már lisztőrlés helyett főleg csak állati takarmányok darálásával foglalkoztak. Sok államosított malom berendezéseit meghagyták, a molnár továbbra is maradhatott a malomban. Így a tardonai és a szilvásváradi malom berendezései is megmaradtak, Dobossy szerint üzemen kívül a tardonai és szilvási malom berendezései még 1970-ben is láthatóak voltak. Dobossy László szerint a tardonai malom fűrészmalomként is üzemelt, de kereskedelmi árut nem készített, csak a helyi lakosság szükségleteit biztosította.

A tardonai vízimalmot 1947-ben villamosították, ezután az őrlőkövek meghajtását villamos energia biztosította. Fennmaradt a malom 1948-as tűzrendészeti felülvizsgálata, amelyben a tulajdonost, Gyüre Józsefet felszólították a villamos vezetékek bergmanncsőben történő elvezetésére, a „Tilos a dohányzás” tábla kihelyezésére a bejárat felé. A malmot bár államosították és a tsz tulajdona lett, egy ideig még őrölt. Az adatközlők szerint még az 1970-es évekig használatban volt, de főleg csak kukoricadara előállítására használták. A molnár, mivel tulajdonát elvesztette, állattartással és órajavítással egészítette ki jövedelmét. Haláláig a malomban élt, ahogyan özvegye is. Miután a malom lakók nélkül maradt, lassan pusztulásnak indult. Minden úgy maradt ott, ahogy benne éltek. A használati tárgyak, a malom részei, a rengeteg óra a falon és a hosszú faasztalon még gyerekkoromban is láthatóak voltak, a bodzával és csalánnal benőtt épületben. Fénykép és egyéb dokumentum nem maradt a tardonai vízimalomról, már nyoma sincs, hogy egykor Tardonán egy malom is állt.